Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-12 / 2. szám
RUHA TESZI AZ EMBERT? írta: HALÁSZ PÉTER Jó hir, hogy a hires-nevezetes amerikai Levy-bluejeans, vagy' másként: farmemadrággyár Magyarországon gyárttat farmernadrágot, szakasztott ugyanolyanokat, mint amilyet amerikai üzemében. A farmernadrág tehát, amelynek oly nagy ázsiója van Magyarországon, jelentősen olcsóbb lesz ott is és semmivel sem rosszabb minőségű, vagy szabású, mint amilyen az eredeti amerikai. A farmernadrág paradox vívmánya a kornak: Halás* Péter jelentőségében sokkal több, mint ruhadarab, lényegében azonban mégse más. Az osztálynélküli társadalom megteremtéséért többet tett, mint bármiféle ideológia, törölte a köztudatból azt a hajdan meggyökeresedett filozófiát, hogy: ruha teszi az embert. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Csakugyan törölte a köztudatból? A farmernadrág világsikerének az a titka, hogy roppantul hasznos, olcsó, tartós, kényelmes ruhadarab. Volt azonban egy olyan korszaka Nyugaton, amelyben a műfoltokkal tarkított farmernadrág többe került a boltokban, mint az, amelyiken nem volt folt. Vagyis: az ifjúság műrongyokban járt. A folt alatt ugyanis nem volt lyuk. Értelmes dolog ez? Az ember úgy véli, hogy nem. Miért nem? Mert visszatérést jelent ahhoz a régi szentenciához, amelytől pedig a farmer-nadrág éppenséggel megmenteni akarta az emberiséget: hogy ruha teszi az embert. Mert aki azért varrat műfoltot a farmernadrágjára, mert ezzel a rendszertől való teljes elidegenedését óhajtja kimutatni, a ruhadarab utján fejezi ki azt, amit szellemi utón, méltóbb módon kellene tudnia kifejezésre juttatni. Tehát: visszakanyarodás ahhoz, hogy ruha teszi az embert. Aztán a másik fejlemény a farmernadrág körül: felhúzzák olyan alkalmakkor is, amikor nem illenék. A farmernadrág kitűnő viselet a hétköznapokon, munkába, kirándulásra, de — például — színházba menni farmernadrágban, az már nem éppen illendő dolog. A színészek, az előadás, magának a színház intézményének lebecsülésével azonos. Mert mig az nagyon bölcs dolog, hogy a farmernadrág osztálynélküli társadalmat kreál, az már nem annyira rokonszenves, ha ízléstelen társadalmat. Aztán egy harmadik körülmény: ha valakinek két farmernadrágja van, az még mindig nem túlságosan nagy befektetés, ugyanakkor azonban hozzásegíti ahhoz, hogy mindig tiszta nadrágban járjon. Mert mig az egyiket kimossa és szárad, a másikat hordhatja. Volt itt egy korszak, Nyugaton, amikor az volt a sikk, hogy minél piszkosabb farmernadrágban jártak az ifjak, anélkül, hogy bármilyen mezőgazdasági munkát végeztek volna benne. Na mármost, az osztálynélküli társadalom mellé feltalálták az izlésnélküli társadalmat és ráadásul még a szappannélkülit is, ez már több, mint amennyit egyetlen nadrágtól kívánni lehetne, vagy kellene. Manapság sok szó esik Nyugat és Kelet egészséges kölcsönhatásának lehetőségeiről: a nyugati életszemlélet sorra-rendre lenyesegeti a túlzásokat, a túlkapásokat, az emberhez nem méltó magatartást ott, mig a kelet-európai társadalmak is jó hatással lehetnek bizonyos kisiklott nyugati viselkedés kiigazítására. Ebben az értelemben jelképes ruhadarab lehet a farmernadrág. Itt jobban ismerik gyártási, mig ott bölcsebben fejlesztik ki viselési technológiáját. Az amerikai gyár a magyar ruhaipar közreműködésével kiváló minőségű farmernadrágot készít Magyarországon, a magyarországi fiatalok pedig megtanítják a nyugatiakat arra, hogy jó az a farmernadrát tisztán és műfoltok nélkül is. Ez az osztálynélküliség ideális ideológiai kölcsönhatása. PESTI PILLANATFELVÉTELEK Emberek és hangulatok MEGLEPŐ Jót akarok mondani. Csak még azt nem tudom, hogy pontosan, statisztikailag hova tegyem. Mint az öregur, aki mellettem állt egy női divatáruüzlet pultjánál és tétován válogatott. Mintha Kosztolányi Pacsirtájának levéltámoka lépett volna — időtlenül — a szocialista árucsere-forgalom színpadára. Zavartan, szinte lemondóan egyre csak azt hajtogatta: — Valami szépet szeretnék venni a lányunokám névnapjára. Tudja, asszonyom, valami szépet. A pulton tornyosulni kezdtek a blúzok, a kardigánok. A sorban állók arcán pedig a türelmetlen várakozás felhői. Mi többiek, tudtuk, mit akarunk. S minél előbb túl akarunk esni rajta. Hisz vásárolunk. Szinte vártuk már a megszokott, ideges grimaszt az eladónő arcán is. Hiába vártuk. — Ha szabad kérdeznem, hány éves a kislány? Szőke, barna és milyen a szeme színe? Teltkarcsu-e, vagy filigrán? Idősebbnek szeretne látszani, vagy talán az élénk színeket szereti? Az eladónő mindent tudni akart. Mint egy pszichiáterbe oltott vevőszeliditő — úgy érdeklődött a leányka testi-lelki alkatának aprócska részletei iránt. — Mert tudja, uram, vagy kartársam — csak mondja meg nyugodtan, hogy szólítsam —, ön innen addig nem megy ki, amig nem vesz tőlem valamit. Mögöttem felmordul egy hang: — Mit csinálja ez itt a cirkuszt? Talán versenyben van? De ha igen, akkor azért biztos százalékot kap. Ám a rosszmájú hangot váratlanul lepisszegték. Mint valakit a nézőtéren, aki az előadásba beleköhög. Az eladó asszonyka bohókás csicsergése — mint valami természeti csoda — eloszlatta a toporgó várakozás bosszúságát. Az üzlet túlsó oldalán két másik eladó álldigált, tétlenül. Vevőre vártak. Vagy nem vártak. Ki tudja? Az arcuk körömpiszkálóan kedvetlen, unott. De a mi sorunkból — furcsa módon — nem állt ki senki. Vártuk, hogy mi is a csodatevő angyalkánál kerüljünk sorra. Vártuk a színjáték, a misztériumjáték újabb felvonását. Aztán csak azt láttuk, hogy az öregur fizet s már csomaggal kezében megáll újra a mi asszonyunk előtt, meghajol és kezet csókol neki: — Asszonyom, vettem valami szépet és öntől még ajándékba is kaptam valamit. Vártuk, hogy visszakerüljenek a polcokra a blúzok, a kardigánok tucatjai. De az áruhalom a pulton maradt. — Csak nyugodtan, hölgyeim és uraim, válogassanak. S a pult mögül — majd azt mondtam; a pult_alól — az asszonyka újabb tucatnyi mosolyt forgalmazott. Mi a sorban ámulva néztünk egymásra. Majd azon vettük észre magunkat, hogy már egymással beszéljük meg, kinek mi tetszik. Ismerkedtünk, cseverésztünk, beavattuk egymást Ízlésünk és közérzetünk kusza titkaiba. Észre se vettük, hogy vásárolunk. Fel sem tűnt, hogy az asszonyka talán csak a munkáját végzi. Aztán mégiscsak felocsúdtam. S nem tudtam megállni, hogy oda ne súgjam neki a zavart, tétova kérdést: — Mondja, kedves asszonyom, miért olyan kedves hozzánk? — Uram — ha ez meg is lepi önt, én igy érzem jól magam. Ugye meglepő? CSODA? Utaztam a 61-es villamoson. A Moszkva téri végállomáson megteltek az ülőhelyek. A vezető feltette a szónik kérdést: — Mindenki felszállt? Mogorva volt a hétfő reggel. Senki sem felelt. De a vezető hátrafordult és igy folytatta: — Hát akkor mindenkinek jó reggelt és jó utazást kívánok. Utaztunk. Esett az eső, de mi sütkéreztünk egymás — érthetetlen, majd meghatott — tekintetében. A villamos mintha gumirádlin suhant volna. Zökkenő nélkül. SLián. Mint a mesében. Az Alkotás utca sarkán egy 60 év körüli férfi átadta helyét egy 40 éves asszonynak, aki — látszatra legalábbis — nem volt várandós. Akik később szálltak fel, értetlenül szemlélték a gesztust, mint ahogy mi hallgattuk a vezető mondatát. A Móricz Zsigmond körtéren, a másik végállomáson, egy nénike odament a vezetőhöz, megsimogatta a sapka alól kilógó hosszú haját és közölte vele: — Köszönöm, fiam. — Mi pedig — a többi Moszkva téri kéjutazó — járultunk utána és sorban köszöntünk. Majd mintha összebeszéltünk volna, azt mondtuk a fiúnak, és egymásnak is: — A viszontlátásra. Ennyi az egész. Egy mondat, amely szerzőjének nem került semmibe. Sőt. Még prémiumot is kapott. Természetben. Én pedig úgy éreztem: a mondat növeli aznapi termelékenységemet. Nem tudom, hogy a reggeli köszöntés egyéni kezdeményezés, hobbi volt csupán, vagy egy szocialista brigád októberi felajánlása, kollektiv újítása, valószínű, hogy az utóbbi. De nem néztem utána. Az eset, a csoda, különben is hetekkel ezelőtt történt. Ma reggelig vártam, hogy megismétlődjék. De sem a 61-esen, sem „más vonalon” nem találkoztam vele. Pedig szabadalmaztatni kellene. Minimális beruházással lehetne sínre tenni a közlekedést az emberek között. Róbert László
