Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-12 / 2. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ DILETTÁNSOK KORA... írta: KLAMÁR GYULA Az emigráció addig-addig kiáltozott vészt az irodalom miatt, hogy most aztán itt a baj a nyakunkon: megindult a könyvek áradata, sajnos nincs benne köszönet. Szinte hetente jelenik meg a világ valamelyik sarkában magyar mű, próza vagy vers, ezek nivója azonban alig különbözik egy önképzőkör tehetségtelen tagjának színvonalától. Akinek egy kis megtakarított pénzecskéje van és a fiókjában néhány oldalnyi kézirat, Klamár Gyula siet valamelyik közeli nyomdába és kiszedeti-kinyomtatja. Még ez se lenne olyan nagy baj, de terjeszti is, sőt néha olyan sikeresen, hogy nemcsak a befektetett tőkéje térül vissza, hanem még keres is rajta. A felbuzdult irodalompártolók ma már szívesen megvásárolnak egy-egy könyvet — talán azért, hogy háborgó lelkiismeretüket is megnyugtassák — anélkül, hogy tudnák mit rejt magában a hangzatos cím alatt kibocsátott kötet, legfeljebb bosszankodva a papírkosárba dobják, ha rájönnek, hogy „rossz árut” vásároltak be. Sajnos, ez a gyakoribb s ilyenkor az egész emigrációs irodalom károsodik, mert aki ilyen módon becsapva érzi magát, többé nem igen rendel vaktában könyvet. Az emigráció tehetséges Írói sinylik meg a dolgot. Az emigrációban mostanában a következő helyzet alakult ki: Annak a könyve jelenik meg többnyire, akinek pénze van nyomdára, papírra, és azé marad az asztalfiókban, aki nem rendelkezik megfelelő anyagiakkal. Amott a tehetség, emitt a pénz hiányzik. A dilettánsok még arra sem hajlandók, hogy „művük” megjelentetése előtt kikérnék egy-egy írástudó véleményét, a kritikus és a kritika hiánya is oka tehát a rákfenének. Az emigráns irodalom ügye tovább is bonyolódik. A felbuzdulás újabban odáig ment, hogy egymásután alakulnak irodalmi körök, egyesületek, társaságok, amelyek könyvek kiadását tűzték ki célul. Az ember csak dörzsölheti örvendezve a kezét a hírre, ám kevéssé örül, ha a tervbevett könyvkiadás megindul. Kiderült, hogy itt is dilettánsok sürögnek-forognak, tevékenykednek, sok helyütt olyanok kezébe került a vezetés, akik nem értenek az irodalomhoz, maguk is veszedelmes műkedvelők, de minthogy az élre verekedték magukat, ők szabják meg, hogy kiknek a munkája lásson napvilágot. (Többek között a sajátjuk is.) Sorolhatnék példákat éppen eleget, de teljesen fölösleges. Az általános felfogás szerint ezekre az emberekre egyenesen szükség van, mert az ő buzgalmuk, lendületük, szervező-készségük segítségével lehet csak emigrációs könyvkiadásról beszélni. Itt is az tehát a helyzet, mint az egyéni kiadásoknál: akiknek tehetsége volna hozzá, az nem vállalja a vele járó fáradságot és átengedi a helyét annak, aki ugyan nem ért az irodalomhoz, de buzgón szervez, ügyködik, ágál és lassan-lassan irodalmi korifeussá magasztosul. (Sajnos nemcsak az irodalom vonalán van ez igy, hanem az emigrációs élet sok-sok más területén is...) Osztom azoknak a véleményét, akik szerint az igy kialakult rendszer károsabb, mintha senki nem szervezné be irodalom-pártolásra a nyugati világban élő magyarokat, maradna minden a maga menetében; igy is úgy is megszületik, napvilágot lát az a jó regény, vagy vers, amelynek meg kell születnie és nyilvánosságra kell jutnia. Ezen a téren az emigráció sajtójára vár a feladat, csakis az érdemeseknek adni nyilvánosságot, kritikai szellemben méltatni a megjelent műveket, tehát bírálni és nevelni egyben. Itt megint közbe kell vetni a „sajnos” szót. Sajnos ugyanis, hogy a szabad világban megjelenő legtöbb ujsággal-folyóirattal is baj van: nem foglalkoznak irodalom-kritikával valószínűleg hozzáértő bíráló hiányában, vagy ha foglalkoznak, akkor a kritika is dilettáns színvonalon mozog, legtöbbször „csak dicsér, rossznak mit sem lát” és igy nem végez hasznos feladatot. Mindez abból az alkalomból jutott eszembe, hogy özönlenek az uj megjelenésű könyvek a piacra, de megdöbbentően kevés az olvasható, az olyan, amit örömmel tesz a könyvespolcára az ember. Ha volna, néhány évvel ezelőtt arról panaszkodtunk, hogy nincs könyv az emigrációban, most azért kell keseregni, hogy túl sok van belőlük. Túlontúl sok a dudva és a gyom, nem látszik ki belőlük a nemes növény. Ma már fékezni kell a buzgalmat és nem bátorítani; és figyelmeztetni azokat, akik szélesebbkörű társadalmi megmozdulásra alapítják tevékenységüket: olyanok kezébe adják a vezetést, akik értenek is az irodalomhoz, akik tehát garanciát jelentenek arra nézve, hogy komoly emberek egyesülésének cégére alatt nem ismét műkedvelők élik ki irodalmi ambícióikat. REFLEKTOR MIÉRT NEM VIGYÁZNAK JOBBAN AZ ELNÖKRE? Tizennégy évvel ezelőtt, életének utolsó napján John F. Kennedy odafordult feleségéhez, Jackie-hez, Fort Worth-i szállodai szobájukban és ezt mondotta: „Ha valaki engem agyon akar lőni egy puskával valamelyik ablakból, senki nem tudja azt megakadályozni.” Néhány órával később Kennedy szavai beteljesedtek. Miután az ember elolvassa az FBI 40,000 oldalas nyers iratanyagát az 1963. november 22-i Kennedygyilkossággal kapcsolatosan, akkor ma is ugyanehhez a következtetéshez jut. Annak ellenére, hogy a Titkosszolgálat és az FBI a legnagyobb erőfeszítéssel igyekszik védeni az elnököt, nincs biztonság teljes értelemben véve. Például 1975. szeptember 5-én Lynette Fromme egy élesre töltött pisztolyt irányított Ford elnök felé, amint Sacramento, Kaliforniában az Állami Kapitóliumba készült belépni. A titkosszolgálat egyik ügynöke megragadta a fegyvert, mielőtt a leány elsütötte volna. Jóllehet Miss Fromme hithű követője volt Charles Manson kultuszvezérnek, és gyanús személy volt Sacramento környékén, mégsem szerepelt neve a Titkosszolgálat listáján, mint akire különösen vigyázni kell. Sara Jane Moore sem szerepelt ezen a listán, aki rá is lőtt Ford elnökre San Franciscóban két héttel később. A lövést egy arramenő ember térítette el azzal, hogy megragadta Mrs. Moore kaiját. Lee Harvey Oswald, Kennedy gyilkosa az FBI-nyomozás célpontjává lett. James Hosty, a dallasi FBI-iroda különleges ügynöke három héttel a gyilkosság előtt tárgyalt Oswalddal, de az FBI nem tekintette őt veszélyes elemnek. Oswald felesége később azt mondta, hogy Oswald véleménye szerint Kennedy jó elnök volt. Még ma sem tudja senki, miért lőtt Oswald Kennedyre. Oswald felesége azt mondja, hogy a félje John B. Connally kormányzóra célzott, nem Kennedyre. Egy biztos ut mégis van, hogy az elnök biztonságban legyen. Be kell zárni a Fehér Házba, ahova csak alaposan ellenőrzött személyek léphetnek be hozzá. AMERIKAI-MAGYAR ARCOK Kemény János, a nagy matematikus Kemény János Magyarországon született, és 1940-ben jött családjával együtt New Yorkba, amikor tizenhárom éves volt. A nácik elől menekült a család az Egyesült Államokba. Első évfolyamát a George Washington főiskolában vette, ahol egy „kicsit nevetséges” volt neki a tanítás, mert egy szót sem értett angolul. Mégis elvégezte a főiskolát és osztályelsőként graduált 16 éves korában. Már 9 éves korában érdekelni kezdte a matematika, de nem tudta megállapítani, hogy a tárgy iránti vonzalmát kitől örökölhette, kivéve, hogy mindkét szülője vonzódott e tantárgy felé. A Dartmouth Egyetemen Kemény egyre (Folytatás a 9. oldalon) mS'Z'E~mt-e8 Egy nemrégen végzett felmérés alapján kitűnt, hogy a dohányzás elleni harc éppen úgy erősödik, mint a szeszesitalok elleni érzés az 1910-1920 közötti időszakban. Lehet, hogy ennek alapján végülis eltiltják a dohányzást minden helyről, ahol közszolgáltatásokat végeznek. Némelyik orvos hangoztatja, hogy a nem dohányzók egészsége is kockára van téve, ha hosszabb ideig dohányzók között tartózkodnak. A legutóbbi közvéleménykutatás szerint az amerikaiak kétharmada helyesli azt, hogy a dohányzóknak külön helyet biztosítanak az irodákban, hivatalokban és más nyilvános helyeken. Ugyanakkor a megkérdezettek tizenhat százaléka teljesen el akaija tiltani a dohányzást a vonatokon, buszokon, repülőgépeken, éttermekben és irodákban. Az embereknek csupán tiz százaléka van amellett, hogy egyáltalán ne tiltsák a dohányzást sehonnét sem. Az amerikaiak 81 százaléka úgy véli, hogy a cigarettázás a tüdőrák egyik okozója. 1974-ben az emberek 70 százaléka volt ezen a véleményen. Talán még jelentősebb az a tény, hogy a dohányzók háromnegyedrésze úgy hiszi, hogy rossz szokásuk kapcsolatban van a tüdőrák kifejlődésével. Aránylag a férfiak nagyobb százaléka dohányzik, mint a nőké. De el kell ismerni, hogy a dohányzók számának csökkenése csupán oda vezethető vissza, hogy most viszonylag kevesebb férfi rabja ennek a szenvedélynek. A nők aránya azonban ugyanaz maradt, mint évekkel ezelőtt volt.
