Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-26 / 4. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ ELKÉSETT BESZÁMOLÓ BÁJGLIRÓL írta: VAJDA ALBERT A bejgli, ez az idegen nevű, de magyar izű karácsonyi sütemény, az érettebb generációnak a gyerekkort jelenti. Mivel abban a kitüntető szerencsében van részem, hogy nem kell a mai fiatalság sorsában osztoznom, tehát a bejgli, diós és mákos egyaránt, szorosan hozzátartozik az én karácsonyomhoz. Nem akarok karácsony elteltével, részletesebb filozófiai fejtegetést átnyújtani a bqglilógiából, bár megtehetném, hiszen hányatott életem során annyiféle bejglit fogadott be szervezetem, hogy szakértőnek érzem magam a kérdésben. Annyi bizonyos, hogy az emberiség, bejgli szempontból, három főcsoportra osztható. Vannak a diósok, vannak a mákosok és vannak a vegyesek, akik évről-évre elhatározzák, hogy végre eldöntik: a mákosat szeretik-e jobban, vagy a diósat, de úgy vannak vele, mint a leszerelési tárgyalásokkal: azok is minden évben felvetődnek, de döntés sohasem születik. A bejgli régen, minden családban külön recept alapján készült, ami egyben azt is jelentette, hogy minden család a maga bejglijére volt büszke, azt kiáltotta ki él-bqjglinek. Édes jó Istenem, ifjú éveimben, amikor különböző leányos házakhoz voltam hivatalos, hány és hány száraz, homokszerű, nyögvenyelős bogiira kellett mondanom, lelkesen: én ilyen jó bejglit még soha életemben nem ettem! És hány lányos mama mondta erre, büszkén pirosló arccal: nem csoda, ez még a dédnagyanyám recepije, a 48-as szabadságharcból. A bejgliből Ítélve, a vörössipkás honvédok a dédnagyi bejglijével töltött muskétákkal rohamozták meg az ellenséget, ha megfutamodásra akarták kényszeríteni. Néhány éve, a sors különös kegyeként, svéd-magyar bejgli érkezik karácsonyfám alá. Malmöben él és termel magyar izeket Schneider János és felesége, Klári, akik tiz esztendő alatt megtanították a svédeket arra, hogy ha már kenyér, akkor az legyen magyar. A svéd kenyér, ezt tapasztaltam is, édes, ami főként annak köszönhető, hogy a svéd pékek megédesítik. Ezáltal, magyar szájíz számára megkeserítik. A Schneider-cég nem tud anny magyar kenyeret sütni Malmöben, amennyit a svédek meg ne vennének. Éppen ezért, mindig meghatottan fogadom a hatalmas faládát, amelyet karácsony előtt hoz a posta, benne diós, mandulás és mákos bejgli, olyan, hogy fél órán át csak dicsérő szavakat hangoztathatnék, akkor sem adhatnék megfelelő leírást róla. Ha azt mondom, hogy remek, hogy olyan, mint a békebeli béke bqjgltya, akkor keveset mondtam. Mindenesetre, nekem már nem karácsony a karácsony a Schneider-féle malmöi magyar bejgli nélkül, amelyet hol Sao Paul óban, hol Acapulcóban, hol pedig, mint idén, Münchenben fogyasztottam, lelkesen, ujjongva, a rámrakodó kilóknak fittyet hányva. Svéd nyelven, mint megtudtam, nincs külön neve a bájglinak, mert nem ismerik. A süteményt svédül olyan szóval jelzik, amelyet magyar nyelven csak egy bizonyos ételfajtára alkalmaznak, kizárólag akkor, ha az étel emberi fogyasztásra nem alkalmas. így, magyar társaságban, nem lehet kiejteni a sütemény svéd nevét. Illetve, lehet, de jobb helyen nem illik. Viszont legutóbbi skandináviai előadókörutamon, többi között Helsinkit is meglátogattam és ennélfogva módomban áll minden érdeklődővel közölni, hogy a finn testvérnép testvériessége abból is látszik, hogy ők bezzeg ismerik a bejglit, legalábbis van finn neve. Nem állítom, hogy annakidején, kétezer évvel ezelőtt, amikor a két testvérnép még együtt volt, akkor közösen gyúrták a bqjglitésztát az asszonyok és utána megkezdődött a nemes vetélkedés, hogy a magyar bejglit pakolják-e be a honfoglalásra induló harcosok nyereg-tarisznyájába, vagy a finn bejglit. Töredelmesen be kell vallanom, én a magyar mellett szavazok, már csak azért is, mert a ,, bejgli” szót sokkal, de sokkal könnyebb kimondani, mint ugyanezt finnül. A bejglit ugyanis finnül igy hivják: „saksanpahkinällä tai unikon-siemenilla táytetty piirakka.” Hogy ez diós, vagy mákos bejglit jelent-e, azt legnagyobb sajnálatomra nem sikerült megállapítanom. BÉCSI LEVÉL Nappal a gyógyfürdőben, este az operában Az első világháború előtt is volt idő, amikor császárok, államfők, művészek, sőt kisebb rangú emberek is összegyülekeztek a Bécs melletti Badenben, sétálni és beszélgetni, hogy valóságos és képzelt betegségeiktől enyhületet keressenek. Baden hírneve azóta már elhalványult, pedig még ma is olyan pihenést kínál, amivel nem igen vetekedhet más gyógyfürdők értéke, ha az ember a zenét is szereti. Ezt elsősorban annak lehet köszönni, hogy a kék-fehér villamos összeköti a fürdőhelyet a bécsi operával. Közben a villamoson utazó a leggazdagabb szőlőtermelő vidékekben gyönyörködhet. Bádenból villamos hozza a vendégeket a bécsi Staatsopernhez A bécsi opera szeptember elsején nyit és junius 30-án zár, mig maga Baden egész éven át felüdülést nyújt a látogatóknak. Helyi történészek állítják, hogy már a rómaiak felfedezték Baden kénes hőforrásait és Kr. u. 869-ben említést tesznek róla, Padun név alatt. A bécsi állami operaház építését 1869-ben fejezték be. 1945-ben, a második világháború végefelé, az épületet szükségtelenül csaknem teljesen elpusztította a szövetségesek bombatámadása. Csak a főbejárat, a főlépcsőház és az előtér maradt épségben. Csaknem tiz évet vett igénybe az elpusztult épületrészek helyreállítása. Egy turista a következő napi beosztást ajánlja a látogatóknak. Először az ember ússzon a gyógyfürdőben 10—15 percig, vagy maradjon közvetlenül a forró kénes vízben. Azután következzék a masszírozás és az alvás. A vízből kikerülve az ember végigsétál a környező gyönyörű kertekben, majd megebédel. Ebéd után kellemes sétát Ígérnek a bécsi erdők, ahol uzsonnázni is lehet a kis kávéházban. Útközben meg lehet tekinteni a gazdag bécsiek villáit, többek között néhai Ferenc József császár üdülőhelyét. Hat órakor az ember villamosra ül és a gyönyörű vidéken áthaladva eléri az operaházat, ahol már előre váltott jegye van, és élvezi az előadást egész a késő éjszakai órákig. Szabó Tamás ELTŰNŐ KULTÚRÁK (Folytatás a 8. oldalról) területen, mely egy száz-százötven tagú vándor-nómád indián törzs fennmaradásához szükséges, százezer szarvasmarhát lehet tenyészteni. Nemzetgazdasági szempontból mi az előnyösebb? — tette fel a szónoki kérdést. Kulturális vagy humánus problémák fel se merültek benne. Fenyegeti a törzsi társadalmakat a lelkekre vadászó misszionárius, mely éppen az ősi mítoszok, törvények és szokások kohézióját, összetartó erejét zúzza szét kíméletlenül. Ha ez az összetartó erő megszűnik, az ősi társadalom széthull s a törzs tagjait nem óvja meg semmi a pusztulástól. S végül a technikai civilizáció felkínálta olcsó eszközök teszik feleslegessé a törzsi háziipar, művészet fenntartását. A széthulló törzsi társadalmak egy felületes civilizáció martalékaivá válnak anélkül, hogy az valóságos kulturértéket is nyújtana. A „primitiv ember” az elpusztított törzsi társadalomból nem egy „magasabb rendű” társadalomnak tagja, hanem a civilizáció peremén, annak szemétdombján sínylődő lumpan-proletariátusé. S ha nemzedékek során fel is tör, be is illeszkedik majd s megtalálja helyét ebben a másféle társadalomban, bizonyos, hogy ősi kultúrájából semmit se menthet át. Azt a kultúrát mindenképpen egy felszínesebb és felületesebb kultúrával cseréli fel. Hisz, még az elpusztított magas kultúrákat is egy silány kultúrával helyettesítették be! Ha összehasonlítjuk a közép-amerikai azték és maya kultúra építészetét és művészetét még romjaiban is azzal, amit a spanyol kultúrából alakítottak ki az indiánok, meghökkentő a kontraszt. Pusztuló törzsi kultúrák Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában, Amerikában. Zsugorodó kis népi-törzsi szigetek, melyek felolvadnak, eltűnnek néhány, nemzedék múlva. Bushmanok, pápuák, pigmeusok, indiánok, eszkimók. Lehetséges, sőt valószínű, hogy az egyedeik valamiképp majd tagjai lesznek idővel a „civilizált társadalomnak”, de hogy az ősi kultúrák elenyésznek, az bizonyos. S hogy az emberiség szegényebb lesz ezáltal — az is bizonyos! (London)
