Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-26 / 4. szám
MAGYAR HÍRADÓ 8. OLDAL ELTŰNŐ KULTÚRÁK írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Madách Imre remekművének, ,,Az Ember Tragédiájá”-nak számomra legfélelmetesebb jelenete a falanszter. Az a mindent összemosó, szürke és uniformizált világ, melyben nincsenek többé egyéniségek, mindenki gépalkatrésszé silányult tagja a falanszter-társadalomnak. Madách e döbbenetes viziója, remélem, soha nem valósulhat meg. Bár kétségtelen vannak rá bizonyos lehetőségek. Hisz éppen Mao Ce-tungnak sikerült megváló- Kutasi Kovács Lajos sitania a kék-hangyák nyolcszázmilliós roppant hangyabolyát Kínában, a legősibb kultúrát megteremtő országok egyikében. Más lehetőségek is erre felé mutatnak. Az a nyugati civilizáció, mely az európai kultúra talajából Európában és Amerikában alakult ki, rányomja bélyegét az egész földre s bizonyos értelemben máris egyféle uniformizált egyformaságot alakított ki, eltörölve sajátos nemzeti árnyalatokat. Mindez természetesen nem csak negatívum, hisz ugyanakkor különbségeket tompít, embereket hoz közelebb egymáshoz, társadalmak életszintjét emeli, jobbá és könnyebbé teszi a mindennapi életet. A „fejlődő országoknak” nevezett fejletlen országok roppant erőfeszítéseket tesznek, hogy a fejlett országokat eléijék. A folyamat lassú, nem egyszer drámai és igen sokszor — retrográd. Ám ezúttal nem ezekről a problémákról akarok írni, hanem azokról a kisebb népi csoportokról, ősi kultúrákról, mely most, a huszadik század második felében egyre gyorsabb ütemben tűnnek el, legtöbbször etnikailag is, de elsősorban kulturálisan. A tapasztalat azt mondatja velem, hogy az ősi kultúrák pusztulása mindenképpen egy etnikai csoport eltűnését is jelenti, hisz az amazonasi indián, aki a városok peremén részegen, rongyosan koldusként tengődik, semmiképp nem azonos azzal, aki a maga ősi életformájában, néhány évvel előbb még az — őserdő ura volt! Az ősi törzsi társadalmakat a felületes szemlélet „primitiv” vagyis „kezdetleges” társadalmaknak nevezi. Am, aki egy kicsit is foglalkozott valaha néprajzzal s közel került efféle közösségekhez, tudja, hogy ezek a társadalmak struktúrájukban is milyen bonyolultak. Az Írást nem ismervén, a törzs emlékezete őrzi a törzs egész történetét, a mítoszok világától éppúgy, mint a kialakult társadalmi törvényeket, melyeket részben a hitvilág, részben az ősi tapasztalat formált ki. Nemcsak az ősi törzsi társadalmat nevetséges „primitívnek” nevezni, hanem a törzsek tagjait is „primitiv embernek” tartani. Most elsősorban nem is arra a változatos, valósággal káprázatos törzsi művészetre gondolok, mely a legkülönbözőbb totemeket, szobrokat, fejdiszeket, maszkokat, kisplasztikákat, rituális eszközöket létrehozta, hanem arra az egyszerű tényre, hogy a „primitiv ember” a természetadta körülmények között, az őserdő mélyén is képes önmagát egyedül fenntartani, élelmét megszerezni, fegyvereit, eszközeit elkészíteni. A „civilizált” ember, jónéhány tragikus tapasztalat igazolása szerint erre képtelen, nyomorultul pusztul el. Az ősi törzsi társadalmak, fogyatkozó és egyre kisebb területre visszaszorított etnikai csoportok, manapság már végnapjaikat élik. Több irányból is közelit feléjük a végzet — a civilizáció. Földjeikről mindinkább kiszorítja őket az újabb nyersanyagokat és termőföldeket igénylő törekvés. Emlékszem, egy brazil közgazdász fejtette ki egyszer, hogy akkora (Folytatás a 10. oldalon) A SZEMTANÚ JELENTÉSE ii. Január 5-én, pénteken hajnali 4 órakor kopognak szobám ajtaján. „Your luggage, please!” Felöltözve, bepakolva utrakészen vártam az indítást. A Mayflower főbejárata előtt, ahol gyülekeztünk, a Cadillac-autók hosszú sora állt. Delegációnk kibővült Adlai E. Stevenson szenátorral és három képviselővel. Miután elhelyezkedtünk a kijelölt autókban, elindult a menet, elől-hátul szirénás rendőri kísérettel az Andrews Air Force Base katonai repülőtérre, ahol a várótermet már ellepték az ujságirók, a tv* és rádióriporterek. Uj utasok csatlakoztak, a State Department és a Protocol Office főtisztviselői, valamint Esztergályos Ferenc washingtoni magyar nagykövet és felesége. Budapestre érkezésünk után Esztergályos hivatali minőségben vett részt a magyar oldalon, nemcsak a fogadásokon, nyilvános ünnepségeken, hanem a külügyminiszterek, Cyrus Vance és Púja Frigyes tanácskozásain. Újabb tv közvetítések és fényképezések után beszálltunk a hatalmas repülőgépbe. Impozáns látvány az elnöki repülőgép a „United States of America” felirattal. Az első szakaszban, a pilótafülke közelében már egymás mellett feküdtek a Szent Koronát és a koronaékszereket meg a palástot tartalmazó vaspántos ládák. Thomas Gerth, a State Dept. magyar osztályának fiatal főnöke elmondotta, hogy a palást becsomagolása gondot okozott terjedelme miatt. Nem akarták, hogy gyűrötten érkezzen meg Budapestre. Egyébként az elnöki gép azon fülkéje, amelyben a nemzeti kincsek el voltak helyezve, rendes körülmények között, dolgozószobául szolgál az Elnöknek, vagy a külügyminiszternek. Visszajövet, már helyén volt a dolgozószoba, Vance külügyminiszter használatára. Programszerűen 5:45-kor útban voltunk. Hat órakor reggelit szolgáltak fel, aki kívánta, koktéllel. A mellettem lévő delegátus „Bloody Mary”-t rendelt, én egy martinit ittam. A reggeli után nem volt nehéz megállapítani, hogy az elnöki repülőgép konyhája, ahogyan Budapesten mondják, „osztályon felüli”, az italválaszték meg kielégíti a legigényesebb torkot is. Délután 5:30 lehetett, (londoni idő szerint) amikor leszálltunk a Mildenhall (Anglia) katonai repülőtéren a benzintartály feltöltésére. Útközben hosszasan elbeszélgettem Stevenson szenátorral, akinek édesapját támogattam az 1956-os elnökválasztási kampányban. A fiatal Stevenson nagy koponya, csakúgy mint megboldogult édesapja volt, és a nemzetiségi kérdések alapos ismerője. Előbb említettem Tom Gerth-et, a külügyminisztérium magyar osztályának vezetőjét. Őrá hárult a Szent Korona visszaadásával kapcsolatos összes feladatok megoldása, a szállítás legapróbb részleteinek kidolgozása és ellenőrzése. Segítségére voltak: Victor Covey és Joseph Columbus,a washingtoni National Gallery of Art két főszakértője. A Fort Knox-i évtizedek nem viselték meg a Szent Koronát, csak egy gyöngyszem hiányzott, nem lehet tudni, hol eshetett ki. Amerikai gyöngyszem került a helyére a magyarok beleegyezésével. Gerth őrizte a vaspántos ládák vaskos kulcsait. Csak az országházi ünnepség reggelén adta át a Magyar Nemzeti Muzeum főigazgatójának, dr. Fülöp Ferencnek. A benzintartály feltöltése után újra útnak indultunk. Ottani idő szerint este 10 órára volt jelezve budapesti érkezésünk. A delegáció tagjai érthető izgalomban töltötték a következő két órát. Az idegfeszültséget csak a sziverősitők és a remek harapnivalók enyhítették. Tiz óra előtt jött az utasítás a pilótafülkéből: „Fasten your seat belts!” Budapest felett keringtünk, alattunk a csillogó Duna. Néhány perccel később gépünk simán földet érintett a vakitóan kivilágított Ferihegyi repülőtéren. Nehéz egyszerű szavakkal ecsetelni a következő félóra izgalmas, megható, felemelő mozzanatait. Kinyílt az elnöki repülőgép ajtaja és amint a tv kamerák fényében protocol-sorrendben lesétáltunk a lépcsőn, a katonazenekar rázendített a Rákóczi Indulóra. Elsőnek Philip M. Kaiser budapesti amerikai nagykövet és felesége üdvözöltek bennünket, majd a magyar kormány nevében Péter János, (Folytatás a 9. oldalon) H F zjí A varsói repülőtéren történt eset szinte megbocsáthatatlan. Miközben lengyelek százai hallgatták Carter elnök szavait a csípős, havas éjszakában, a tolmácsolás olyan rosszul történt, hogy a hallgatók közül többen zavarba kerültek és bántva érezték magukat. Amikor elnökünk elismeréssel szólt a lengyel alkotmányról, akkor a fordítás nevetségesnek tűntette fel azt. A fordító nyilvánvalóan nem ismerte eléggé a lengyel nyelvet, ezért nem tudta megfelelően elvégezni feladatát. Ami még rosszabb, valószínűleg azt sem tudta, hogy nem tud jól fordítani. Talán becsületes hibának lehet ezt nevezni? Talán nem volt benne sértő szándék? Mégis megbocsáthatatlan. A világon levő összes jószándék semmivé válik, amikor a Fehér Ház és a Külügyminisztérium nem tudja szavatolni, hogy az elnök szavait pontosan fogják fordítani. Jody Powell, a Fehér Ház sajtótitkára sem segített a helyzeten azzal, amikor kijelentette, hogy nem törődött nagyon az incidenssel. A lengyel nép joggal haragudott ezért a felelőtlenségért. A legjobb, amit remélhetünk, hogy humort találnak benne. Minden joguk megvan rá, hogy nevessenek. De nekünk semmi okunk sincs erre.
