Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-01-19 / 3. szám
4 OLDAL MAGVAK H IK AIM) OLVASÓINKHOZ! Az elmúlt évben lapkiadási költségeink 50%-kal emelkedtek. Az új év is áremelkedés jegyében indult meg. Az újságpapír ára tonnánként 20 dollárral, a postázási költségünk 70%-kal emelkedett. Miután el akarjuk kerülni a lap nívójának és terjedelmének leszállítását, kénytelenek vagyunk az előfizetési díjat és a példányonkénti árat felemelni. 1978. FEBRUÁR 15-TŐL KEZDVE AZ ELŐFIZETÉST ÉVI 20 DOLLÁRRA, A PÉLDÁNYONKÉNTI ÁRAT 40 CENTRE EMELJÜK. KANADÁBAN LAPUNK ÁRA PÉLDÁNYONKÉNT 5« CENT Február 15-ig mindenki a régi áron újíthatja meg előfizetését, ahány évre csak akarja. Aki a HÍRADÓ mellett a SZABADSÁG vagy NÉPSZAVA című lapunkra is előfizet, az 10 dolláros engedményt kap, vagyis csak 30 dollárba kerül a két lap. Bízunk abban, hogy olvasóink megértik az áremelés szükségességét. A magunk részéről ígérjük, hogy a kipróbált szerkesztőségi gárda írásai mellett sok új rovattal és riportcikkel fogjuk gazdagítani lapunkat. AZ ÚJ ELŐFIZETÉSI ÁRAK 1978. FEBRUÁR 15-TŐL KEZDVE AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: EGY ÉVRE 20 DOLLÁR FÉLÉVRE 11 DOLLÁR Elárusítóknál példányonként 40 cent. Kanadában lapunk ára példányonként 50 cent. Aki a HÍRADÓ mellett a SZABADSÁG-ra vagy a NEPSZA VÁRA-ra is előfizet, kedvezményes áron: évi 30 dollárért, félévre 16 dollárért kapja majd a két lapot. 1978. FEBRUÁR isle'MINDENKI A RÉGI ÁRON: EGY LAPRA ÉVI 15 DOLLÁRÉRT. KÉT LAPRA (HÍRADÓ-SZABADSÁG vagy NÉPSZAVA) ÉVI 25 DOLLÁRÉRT FIZETHET ELŐ. Február 15-ig bármilyen hosszú lejáratra elfogadunk előfizetéseket a régi áron. Kanadai előfizetőinktől is amerikai dollárértéket kérünk, miután a kanadai dollár értéke alacsonyabb. „IRÁNY RÓMA!” EGY REPÜLŐGÉPRABLÁS VÉRES NAPLÓJA FRANKFURT, Nyugat-Németország — A barnára sült utasok legnagyobb része nyaralásból indult haza Palma de Mallorcáról Frankfurtba, a Lufthansa-gép fedélzetén. Volt köztük egy csoport fiatal lány is, akik egy szépségversenyen aratott siker jutalmául kapott utazásról igyekeztek vissza hazájukba, üléseiken kényelmesen hátradőlve a közelgő hétköznapokról beszélgettek. A légi kisasszonyok kávét, teát, könynyű uzsonnát szolgáltak fel. A bal hátsó üléseken négy sötét bőrű fiatal ült, két férfi és két nő. Angolul kértek szódavizet, és Gaby Dillmann, a főstewardess udvariasan kiszolgálta őket. A pilótafülkében Jürgen Schumann főpilóta és Jürgen Vietor másodpilóta a francia partok felé irányították a gépet. A Boeing 737-es gép éppen Marseille felett húzott el, amikor felpattant a pilótafülke ajtaja. A másodpilóta megfordult: „Egy kezet láttam, mely pisztolyt szegezett Schumannra.” Két férfi állt a pilótafülkében, az egyik rákiáltott Vie torra: „Kifelé!” A másik sakkban tartotta Schumannt. „Ebben a pillanatban két nő is berontott, mindkettőnél kézigránát. A magasabbik szólalt meg először: „Ne mozduljatok! A gép a miénk!” A másik felszólított minket, hogy tegyük kezünket a tarkónkra.” Az utastérben megszólalt a hangszóró, rossz angol kiejtéssel egy rekedtes férfihang törte meg a csendet: „Itt Mahmud kapitány beszél. Átvettem a gép parancsnokságát. Mindenki tegye azt, amit parancsolok, vagy levegőbe röpítem a gépet.” Az utasokat és Vietor másodpilótát az utastér hátsó részébe terelték. Mindenki tarkóra tett kézzel tűrte, amig a géprablók mindent átkutatnak, anélkül, hogy kézigránátjaikat és pisztolyaikat letették volna. Minden kézipoggyászt — fényképezőgépeket, golyóstoliakat és gyerekjátékokat — áthordtak az első osztály üléseire. Az útleveleket mindenkinek az ülések közötti folyosóra kellett dobnia. Aztán az uj parancsnok magához kérette a 23 éves Gaby Dillmann gépkisérőt. „Amikor elindultam a pilótafülke felé, állandóan az járt a fejemben, amit három évvel ezelőtt a stewardess-tanfolyamon tanultam, ahol már a „Repülőgéprablás és tussszedés’ témát is felvették a tanmenetbe. Megpróbáltam felidézni: „Minden esetben együtt kell működni a géprablóval, mindent megtenni, amit követel. Bármiféle ellenállás, vagy ravaszkodás veszélyezteti a gép utasainak életét.” Arra is gondolt, ha kedvesek lesznek hozzájuk, talán nehezebben szánjak rá magukat, hogy felrobbantsák a gépet. Az uj parancsnok kiadta az utasítást: „Irány Róma!” Amikor Mahmud kapitány beszélni akart társaival, csak számokon nevezte őket. A két nőnek 32 és 33 volt a „neve”, a másik férfinak 18. Az utasok közben nem tudták, merrefelé repülnek. A római leszállás és start után le kellett huzniuk a redőnyöket. Kétszer landolnak és szállnak fel anélkül, hogy tudnák, merre járnak. Csak 16 óra múltán leste meg titokban Gaby Dillmann a repülőtér feliratát: „Nemzetközi repülőtér Dubai”. Október 14-e, péntek volt, reggel 5 óra 51 perc. Másnap a gép Dubai repülőterén vesztegelt. Az uj parancsnok ételt, italt hozatott a fedélzetre. Amikor megtudta, hogy az egyik stewardessnek születésnapja van, pezsgőt és tortát rendelt, 28 gyertyával. Közben rádión folytak a tárgyalások, végül Mahmud kapitány kitűzte az ultimátum lejáratának időpontját. Legkésőbb vasárnap 14 órakor ki kell cserélni a túszokat. A fedélzeten már kibírhatatlan volt a meleg. A klímaberendezés állandóan leállt, a hőmérséklet a 60 Celsius-fokot is elérte. Többen rosszul lettek. Nem sokkal dél után Mahmud kapitány belökdöste a gép pilótáját, Jürgen Schumannt az utastérbe, majd neki szegezett pisztollyal arra kényszeritette, hogy letérdeljen. Mahmud üvöltött: „Tudom, érzem, hogy el akarsz minket árulni. Információkat csempésztél ki, ezért most agyonlőlek. Aki pedig megmozdul, vagy sírni próbálna, ugyanerre a sorsra jut.” Végül a pisztoly agyával erős ütést mért a kapitány fejére, és visszapenderitette a pilótafülkébe. Jürgen Schumann valóban kijuttatott információkat a fogva tartott gépről. Négy szivart összekötözött, és betette a szeméttárolóba, hogy azok, akik elviszik, megtudják, négy géprablóról van szó. Amikor az irányítótoronnyal beszélt, arra a kérdésre, hogy hiányzik-e valami még a fedélzeten, azt az értelmetlennek tűnő választ adta, hogy „négy karton cigaretta fele - fele” és ezzel világossá vált, hogy négy terrorista van a gépen, két férfi és két nő. A gép 12 óra 19 perckor, tankolás után, ismeretlen uticél felé indult Dubai repülőteréről. Az Indiai-óceán partvidéke fölött vitte a gépet Vietor másodpilóta. Amikor órák múltán Dél-Jemen legnagyobb városának, Adelennek a repülőtere feltűnt, már csak 15 percre elegendő üzemanyag maradt a tartályokban. A dél-jemeni kormány tűzoltókkal torlaszolta el a leszállópályát. Vietor másodpilóta kérte az irányitó tornyot, hogy engedjék őket leszállni, mert az eltérített gépnek rohamosan fogy az üzemanyaga. A torony azonban többé nem válaszolt. A pilóta ekkor észrevett egy homoksávot a két eltorlaszolt kifutópálya között. Mérlegelnie kellett, hogy vajon eléri-e a gép a repülőtéren túl hullámzó óceánt. Vietor elmondta: „Féltem, hogy a turbinák magukba szívják a homokot. Aztán átvillant az agyamon, ha kényszerleszállást hajtunk végre az óceánon, akkor egy cipőben járnánk a géprablókkal. De aztán beláttam, hogy az óceánig már nem elegendő az üzemanyag. Nem volt választás.’ A Boeing 737-es kényszerleszállásra készült. Vietor odaszólt Schumannak: „Minden jót! Azért szép életünk volt.” Aztán kezet fogtak. Mahmudot, aki eddig a hidegvérűt játszotta, halálfélelem kerítette hatalmába. Remegés fogta el. 15 óra 52 perckor a gép leszállt a homoksávra. „Az utasok tapsoltak, Mahmud megkönnyebbülten kezet fogott velem” emlékszik vissza Vietor. (Folytatás az 5. oldalon)
