Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-04-06 / 14. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A LEGYŐZŐITEK SZEMÉVEL írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A déli harangszó, melyet a római pápa a nándorfehérvári ütközet előtt rendelt el, bennünket magyarokat egy nagy győzelemre emlékeztet. A török történelem nyilván a gyászos vereség emlékét őrzi, melyért aztán kárpótolta; őket a mohácsi győzelem, mely előttünk a nemzethalál vízióját Äp; kJL vetette fel s „mohácsi vész”-ként B maradt meg emlékezetünkben. A történelem ‘ véres-tragikus eseményeit, a nagy hóditó hadjáratokat másképp látják a győzők és másképp a legyőzőitek, másképp az utókor és másképp a kortárs, aki részese vagy éppen szenvedő alanya volt a történelmi viharnak, mely átgázolt rajta vagy felette. Amerika felfedezésének és meghódításának, kivált a magas indián kultúrák — az azték, az inka és a maya kultúra — elpusztításának könyvtárnyi az irodalma. Korabeli európai krónikusok feljegyzései, a hódítók jelentései és levelei bőséges anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy az utókor történészei és írói azóta is visszatéijenek rá, próbálják elemezni, összefüggéseit megfejteni, a talányos kérdésekre választ adni. Próbálják megrajzolni a hóditókat, azok jellemét, temperamentumát, indítékait s ezen keresztül megvilágítani és megmagyarázni a tényeket. Valóban rejtély, hogyan pusztíthatott el, igázhatott le milliós indián birodalmakat néhányszáz mindenre elszánt, aranyra sóvárgó spanyol zsoldos? Mi okozhatta, hogy jól szervezett, roppant hadsereggel rendelkező, magas kultúrát megteremtő indián birodalmak homokvárként omoljanak szét egyetlen erőteljes ütésre? Nem könnyű a válasz s eddig nem is kaptunk kielégítőt. Testvérharcok, belső viszályok, leigázott törzsek elégedetlensége nyilván éppúgy közrejátszott, mint bizonyos lelki tényezők. Akárhogy is: kegyetlen, vérrel irt korszak a hódítások kora! Passuth László egyik legnagyobb, „Esőisten siratja Mexikót” című regényében roppant erővel és beleéléssel rajzolja meg két merőben másféle kultúra összecsapását Cortes és az aztékok harcában. A mexikói Miguel Leon-Portilla rendkívül érdekes „Vision de los vencidos” című művében nem a korabeli spanyol krónikákat és forrásokat idézi, hanem a korabeli indián kódexeket, a hódítást túlélő indián irodalmi emlékeket, eposzokat, siratóénekeket. Nem sok maradt ebből, hisz a kódexeket máglyára hányta az elvakultság és vallási fanatizmus. Ám az a néhány kódex, mely csodálatos véletlen folytán megmaradt, egyedülálló érték. S a leigázott indiánság ajkán, nemzedékről—nemzedékre mentődött át a tragikus pusztulás emléke. A mexikói egyetem művelődési tanszékének vezetője, dr. Angel Maria Garibay nahuatl nyelvről fordította le az indián szövegeket spanyolra. Az indián kódexekből és feljegyzésekből kitűnik, hogy a spanyolok érkezését baljós jelek, különös természeti jelenségek előzték meg, melyekből az azték papok és varázslók nehéz idők eljövetelét és végzetét olvasták ki. Az is tény, hogy Moktezuma — ahogy Montezuma nevét újabban írjuk és ejtjük — Cortes és spanyoljainak megjelenésében a rejtélyes isteni lény, Kecalkoatl visszatérését vélte s e hite teljesen megbénította a cselekvésben és az ellenállásban. Az is kétségtelen, (Folytatás a 11. oldalon) Vacsorán a Fehér Házban II. A március 7-i washingtoni lapok szerint, előző nap az amerikai horvátok tüntettek Tito ellen. A tvállomások helyszíni riportot adtak a felvonulásról. Úgy hallottuk, hogy a beígért demonstráció miatt a jugoszláv nagykövetség hirtelen lefújta a december 6-án Tito tiszteletére tervezett estélyt. Ilyen előzmények után, március 7-én, kedden este fél nyolc óra előtt néhány perccel, amikor sofőrünknek kiadtuk az utasítást a Madison Hotel előtt: „White House, southwest gate, please”, el voltunk készülve arra is, hogy valahol a White House közelében tüntetőkbe ütközünk. Meglepetésünkre, a Fehér Házhoz vezető, körülbelül 1 mérföldes útvonalon a tüntetőknek még a nyomát sem láttuk, sőt az elnöki rezidencia közelében a biztonsági őrjáratokon kívül egy lélek sem volt az utcán. A „security” száz százalékos volt, azonban tudtunk szerint semmilyen konfrontációra nem került sor. A horvát disszidensek bizonyára pihentek az előző este szerzett babéraikon. Már besötétedett, amikor valamivel fél nyolc után, a Fehér Ház kapujához érkeztünk, ahol a kapuőrség vezetőjének felmutattuk meghívónkat és átadtuk a meghívóhoz csatolt belépési igazolványt, a Fehér Ház „North Portico”-ja vagy 1000 lábra lehet a kaputól. A kacskaringós úton fehérházi gárdisták álltak őrségen és adtak útbaigazítást. A North Porticónál újabb igazoltatás után elbocsátottuk sofőrünket és néhány pillanat múlva a fogadóterem előszobájában találtuk magunkat. A falak mellett vitrinekben az előző érák alatt használt tradicionális porcelánok és ezüstök vonták magukra a vendégek figyelmét. Nem sokáig legeltethettük szemeinket a gyönyörű gyűjteményen, mert a „social staff” a felső emeletre irányított bennünket. Szűk lépcsőfeljárat vezetett az East Room-ba, ahol a vendégek gyülekeztek a díszvacsora előtti fogadásra. Mielőtt beléptünk volna az East Room-ba, egy snájdig „marine” kadét karonfhgta feleségemet és amikor a hangszórón bemondták nevünket, így hármasban vonultunk be. Lenke számára a bevonulás a kadét kaiján a hangszórós bejelentéssel az est egyik fénypontja volt. A tágas East Room-ban már voltak vagy ötvenen és egy ragyogó kinézésű házaspár jött hozzánk bemutatkozni. A hangszórón bemondott név után sejtették, hogy magyarok vagyunk. Ők is azok voltak, Midland, Michiganből. Merszei Zoltán, (druszám) a világ egyik legnagyobb kémiai vállalata, a Dow Chemical ügyvezető-elnöke és felesége, Ilona. Merszeiék Svájcban ismerkedtek össze, ahol Ilona leánynevelő intézet növendéke volt, leendő félje meg egyetemi hallgató. Budapesten születtek és még mindig jói beszélnek magyarul, habár ritkán kerülnek össze magyarokkal. Ilona édesanyja Kanadában él, hűséges olvasója lapunknak. Felvillant az agyamban, hiszen én Merszeiről azt olvastam néhány hónappal ezelőtt a Wall Street Journalban, hogy az Egyesült Államok legjobban fizetett korporációs elnöke, 1 millió 200 ezer dollár évi fizetésével előzi meg a General Motors elnökét és Henry Fordot. Fantasztikus magyar karrier. Carterék és díszvendégük Tito nem voltak a teremben. Egyenruhás, fehérkesztyfís pincérek pezsgőt és borokat szolgáltak fel. A Carter-érában bornál erősebb alkoholos italt nem szervíroznak a Fehér Házban. Miután pertut ittunk a Merszei-házaspárral, elkallódtunk a körülbelül 120 főnyi vendégseregben. A diplomaták, honatyák, társadalmi és közéleti vezetők között rábukkantunk néhány ismerősre. Üdvözöltük Averell Harrimanékat, Walter Mondaleékat, (az alelnök) és Cyrus Vance-éket, (a külügyminiszter). Harrimant New York-i kormányzó korából ismerem. Cyrus Vance-ékkel együtt voltam Budapesten a Szent Korona átadási ünnepségen, Mondale-ékkal az elnökválasztási kampány során barátkoztam össze. Egyszerre csak lecsillapodott a zaj,minden szem a bejárat felé fordult, amikor Carter elnök és Tito kíséretükkel bevonultak az East Roomba. ' Néhány pillanat alatt a vendégek sort formáltak és elkezdődött a recepció. A szabály szerint a férj a felesége előtt ballag a sorban. Tito Carter elnök és Mrs. Carter között állt. A kötött formálitások mellett is tudtam néhány szót váltani Carter elnökkel és Rosalynnal. Titóval csak kezet fogtam. Carteréket a beiktatás óta csak televízión láttam. Carter a nagy felelősség súlya alatt egy kicsit megöregedett, halántéka körül megőszült. Ellenben Rosalynn Carter sokkal jobban néz ki életben, mint a televízión. Tito korát meghazudtolóan jó fizikai állapotban van. Sötét szemüveget viselt egész idő alatt. Koromfeketére festett haja és fiatalos hajvágása elősegíti a jó fizikai kondíció látszatát. Lenke észrevétele: „bizonyára jó beauty parlorba jár”... Egyébként, a legendáshírű jugoszláv államelnök, volt partizánvezér csak nagyritkán mosolygott. Talán nem volt jó hangulatban... A recepció után átvonultunk a State Dining Room-ba, ahol névre szóló ezüst zsinórral átfűzött program-füzetet kaptunk, amelynek két belső oldalán fel voltak sorolva a díszvacsora egyes fogásai, a különböző italok, valamint a vacsorát követő koncert műsora. Egy kártyát is kaptunk, amelyen asztalunk száma volt feltüntetve. Az elnöki asztaltól eltekintve, házaspárok nem ültek együtt. Lenkét a 7-es számú asztalhoz ültették, engem a 11-eshez. Nem vagyok babonás, de mint veterán lóversenyszúrkoló, tisztában vagyok azzal, hogy a 7/11 szerencsés kombináció. De erről és a vacsoráról legközelebb. (Folytatjuk}
