Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-23 / 8. szám
W»AV,rl VA *•;AV MAGVAK liiKAJJÖ AZ ISTEN VÁROSA írta: NYITRAY KATALIN Magas toronyházak, autók helyett liftek, élelemtermelés napenergiával — megvalósulóban van a függőleges város, Paolo Soleri építész álma. Kétezer diák építi az arizonai sivatagban. Az autópályán érkező vendég a sok-sok kilométernyi sivatag után, amelyet csak jellegtelen városkák és elszigetelt ranchek szakítanak meg, úgy érzi, mintha délibábot látna: az arizonai sivatag kellős közepén, félúton Phoenic és Flagstaff között, hihetetlen látvány a síkságból felmagasodó, függőleges városkép. Az új város: Arcosanti. Tervezője Paolo Soleri 57 éves olasz építész, aki harminc éve él az Egyesült Államokban. Ambíciói nagyok: nemcsak egyetlen várost akart tervezni, hanem „megváltoztam az emberiség életmódját.” 1970 augusztusában, miután a terveket a legnagyobb amerikai múzeumokban kiállították, megindult az építkezés. Solerit akkor még a legtöbben álmodozónak vagy bolondnak tartották. Hét év után az utópisztikus város kezd valósággá válni. A terv lényege: a körülbelül 3000 lakosú város lakóházai, szolgáltató üzemei és zöld területei egyetlen közös fedél alatt vannak, a város nem vízszintesen, hanem függőlegesen épül. Arcosanti nem más, mint Soleri filozófiájának megtestesülése: arkológiának nevezi filozófiáját, vagy tudományát, az építészet és az ökológia egybeolvasztását. Soleri szerint a modern metropoliszok gyógyíthatatlanul betegek, ki kel halniuk. Betegségük oka: maga a városstruktúra. Az, hogy vízszintesen terjeszkednek, mint egy olajfolt, egyre nagyobb területeket foglalnak el lakóházakkal, gyárakkal, hivatalokkal. Ez a „térfogyasztás” képtelen módon fecsérli el az emberi energiát, gondoljunk csak arra, mennyi időt és energiát vesz igénybe, hogy város egyik végéből a másikba utazgatunk, és megoldhatatlan problémákat okoz például a gépkocsik légszennyezése. Paolo Soleri, aki Frank Lloyd Wrightnak, az egyik legnagyobb amerikai építésznek, a „szerves építészet” prófétájának volt a tanítványa, a hatvanas évek végén visszavonult az arizonai sivatagba, hogy ezeken a problémákon elmélkedjék. „Remetelakát” egyre több egyetemista látogatta. Ezek a diákok láttak neki, hogy saját kezük munkájával építsék fel Arcosanti várost. „A leghihetetlenebb jelenség Arcosantiban éppen az, hogy az emberek arcuk verejtékével építik fel” — írta a Newsweek. Az egyetemista fiúk és lányok hajnaltól napestig dolgoznak az építkezésen a sivatag forróságában, vagy dermesztő hidegében. — Még sohasem dolgoztunk ennyit életünkben — mondják nevetve, míg homokot lapátolnak, cementet kevernek, kábeleket fektetnek le. Igaz, panaszkodnak, hogy elszigetelten élnek, hideg van, túl meleg van, rossz a koszt. De mégis itt maradnak Arcosantiban hónapokra, sőt évekre. Pedig Soleri nem fizet a diákoknak, sőt, előre figyelmezteti őket, hogy ne legyenek illúzióik. A füzetek, amelyeket minden amerikai egyetem szétoszt, nyomatékosan figyelmezteti a fiatalokat: az arizonai sivatagban éjszaka nagyon hideg van, nappal nagyon meleg, a munkáért pedig nem jár fizetés. Ellenkezőleg: a diákoknak kell fizetniük a hathetes „szemináriumért”, amelyben mindössze heti egy vitanap szerepel a mester részvételével. Azt hinné az ember: így sohasem épül fel a város. A diákok többsége a hathetes szemináriumra jön, csak a leglelkesebbek maradnak hosszabb ideig. — Hathetenként minden elölről kell kezdenünk, új csoportot kell betanítanunk — mondja Jack Blackwell, Soleri néhány állandó alkalmazottjának egyike, aki maga is csak minimális fizetést kap. — De azért halad a munka! Öt nagy vasbeton épület már elkészült. Az egyikben a vendéglő is megnyílt. Néhány lakásba már beköltöztek az állandó lakók. A hangversenyek és kiállítások — na és ami itt készül — tömegesen vonzzák a turistákat. — Két év múlva Arcosantit lakóközösséggé nyilvánítom és meghívom az első lakókat — mondja Soleri. A hivatásos építészek szerint Arcosanti egyelőre csőd. A tervek ugyan kitűnőek, de a félkész város a lelkes dilettantizmus jegyeit viseli magán. Ha azonban egy eszme megvalósulásának tekintjük Arcosantit, akkor valóságos csoda, Soleri jóformán egymaga épít várost, szinte semmi segítséget sem kap a kormánytól, az alapítványoktól, az ipartól. Költségvetése nevetségesen alacsony: évi 200—400 líra, ennek jórészét könyvei és előadásai tiszteletdíjából szedi össze, meg a „szemináriumol." díjából. Mégis halad a munka. Új meg új diákok érkeznek. Arcosanti növekszik! Hogy lehetséges ez? A kérdést, amelyet minden látogató feltesz, Paolo Soleri csak elméletével válaszolja meg, amely valahol félúton van a misztikum és az építészet között. — Arcosanti az egész emberiség számára fontos lesz — mondja. — Bebizonyítja, hogy új módon is lehet városokat építeni. „Az anyag szellemmé válik” című könyvének utolsó fejezetében Soleri már egyenesen Isten városáról beszél. Arcosanti látomásával azt akarja bizonyítani, hogy az ember összhangban élhet a természettel, a kultúrával, embertársaival. Éppen ez a misztikus, prófétikus vonás vonzza ide az amerikai fiatalokat. Hívei úgy érzik, „csak ő mentheti meg bolygónkat”. Elengedik fülük mellett a kritikákat, amelyek szerint Soleri a gigantizmus rabja, fantaszta, nem érti meg az emberek tényleges szükségleteit. MEGJÖTTEM! (Folytatás a 14. oldalról) harminc év után újra haza. Útközben ifjúságom drága barátjával hozott össze jósorsom. Ölelése azt mondta: nem felejtettelek el, barátságunk változatlan, A modernizált, megnőtt faluban először nem találtam rá a szülői házra. Eltakarták az időközben megterebélyesedett fák, a megszélesült járda, a friss, világos mázolás befedte a régi falat, a régi repedéseket. Mentem a Fő utcán, amely ma Kossuth Lajosunk nevét viseli. Megvoltak a régi házak is, elbújva az újak között, megfiatalítva, renoválva, és csak itt-ott találtam egyet-egyet, amely hajlott háttal dacolt az idővel, miközben kidagadó repedéserei éktelenkedtek testén, udvarát ellepte a gaz, apró-vak ablakszemei nem látták már a világot, befelé néztek, útra készen. Befordultam a régi postánál, rátértem a hosszú útra, amely a temetőbe visz. Új házak sora futott mellettem, csak az út volt a régi, az út, amely a teme15. OLDAL tőbe vitt. Ahol megszakadt a házsor és szántóföldek vették át vezetésemet, ott már otthon voltam. A temető bejáratához is eltaláltam. Befordultam benne. Ott volt az egész falu. Néztem a fejfákat. Csupa ismerős. Kadlicskó bácsi, a csendes, nyugodt, higgadt presbiter, Hauk bácsi, aki új harangunk gyűjtésének legfőbb szószólója volt, Szalay Aranka, első elemiben szigorú tanítóm, hűséges híveink, Kopeczki, Pintér, Kodák, Ájzert, Maricsek és harangozónk, a jó öreg Matyék bácsi, csak akire most hirtelen emlékszem. Alakjuk olyan tisztán él bennem, hogy amikor behunyom a szemem, teljes élő valóságukban látom őket. Őseik valaha a Felvidékről jöttek, magukkal hozva a lelkészüket. Itt kaptak letelepedési engedélyt és most itt pihennek egymás mellett, békességben. Magukkal vitték ifjúságom egy darabját, amely most már csak bennem él. A hegyoldal ma is hívogatóan zöld, mint 30 évvel ezelőtt, amikor itt jártam. Szemem megpihen rajta. Megyek az úton. Az ideköltözöttek mutatják az irányt anyám felé. A sor legvégén ott van ő. Szerényen, mint életében. Ott, a hívei között. Egyszerű fakereszt mondja el, hogy „élt 57 évet”. A sírját kövirózsa borítja. A zöld levelek között kék harangvirágok. A teljesen kihalt kis falusi temetőben találkozásunk örömére megkondul a síron minden kis virágharang. — Megjöttem! — mondom és csendesen letérdelek a kereszt mellé. Gyarmathy Irén Szexuális zaklatás (Folytatás a 12. oldalról) Az egyik este, amikor már mindenki hazament, a főnök nyíltan kifejezte szándékát iránta. Vagy pedig, ha nem enged, akkor nem fogja támogatni az előléptetésében. Esetleg el is bocsátja az állásából. Ilyen és ehhez hasonló esetek ezrei történnek az egész országban a dolgozó nőkkel kapcsolatban. Ezt szexuális zaklatásnak nevezik és a feministák szerint nagyon súlyossá váló probléma. Ez nem csupán nemi kapcsolat keresése, hanem kényszerítés azok által, akiknek kezében van a munka fölötti rendelkezés, a támogatás biztosítása, vagy esetleg az elbocsátás joga is. Sokan már nem is szexuális zaklatásnak nevezik, hanem hatalmi visszaélésnek, vagyis a nemi megkülönböztetés egyik variációjának. Ez a fajta szexuális zaklatás nem uj dolog. Már a régebbi évtizedekben munkában levő nők emlékirataiban, leveleiben és önéletrajzaiban is vannak megjegyzések ezekkel kapcsolatban. Mivel azonban ezt a zaklatást „személyes problémának” tekintették, ezért nem tettek semmit vele szemben egészen az utóbbi időkig. Manapság ez a kérdés a dolgozó nőket minden munkahelyen érinti. Jóllehet a szexuális zaklatások 91 százaléka szóban történik, mégis azt jelentették, hogy az esetek 56 százalékában ennél is továbbmennek. Mi történik a szexuális zaklatások áldozataival? Némelyikük súlyos érzelmi zavarba kerül. Mások megbetegszenek a feszültség miatt. Vannak olyanok is, akiknek el kell hagyniuk a munkahelyüket, vagy nem kapják meg továbbá a szükséges támogatást főnökeiktől. Vannak, akiket elbocsátanak, és némelyek törvényes utón is igyekeznek megvédeni jogaikat.
