Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-23 / 8. szám
16. OLDAL HAGYAK ttlKAUO MAGYAR NÉPSZOKÁSOK PECSVARADI LEANYVASAR PÉCSVÁRAD, Baranya m. Leányvásár... Emlékét már csak selyma, csufondáros népdalok, s a régi szokásokat legalább színpadi jelenetben föltámasztó népi együttesek őrzik. ,,A karádi faluvégen, sejhaj lililililárom, leányvásár lesz a héten, sejhaj lililililárom. — Száz forintért adnak egyet, jaj, de olcsó, mégse vesznek...” Pénzért — leányt?! Hát portéka volt, akár a gerencsérek fazeka, a visító süldő, vagy a farudakra aggatott csizma? Igaz lenne a krónika följegyzése, hogy például Pécsváradról „tsufolódva” azt beszélik: ott a leányt úgy adják veszik, akár a marhát?!... Bizonyosan nem. A vásár inkább alkalom volt arra, hogy az eladósorban levő, házasodásra érett fiatalok összeverődjenek, egymással ismerkedjenek. A Zengő lábához simuló Pécsváradra sereglettek Lukács napján sárközbeliek, alsónyékiek, bátaiak, öcsényiek, váraljaiak, zengővárkonyiak vig vásárra, mulatságra, eszem-iszomra, rokonlátogatásra. — Afféle „kálomista búcsú” volt ez — meséli Töttös Sándor, a zengővárkony népi együttes vezetője. — Mert, hogy ezen a tájon, amelyen a XII. században betelepített németség, s a magyarság él egymással nagy békességben — igen sok a református. Hogy ne csak a katolikusoknak legyen „búcsúja”, kitalálják maguknak a Lukácsnapi ünnepeket, ünnepelvén egyszersmind a gesztenye érését és az uj bort is. A háromnapos dinom-dánom, vásár és búcsú Zengővárkonyban kezdődött, s a pécsváradi református kocsmában folytatódott. Özönlött a nép mindenfelől, hegyen, erdőn keresztül. A messziről jöttek a rokonságnál kaptak hajlékot. Örültek nekik, hisz egyszer esett Lukács napja az esztendőben, de azért a harmadik napon már sokallották a vendégjárást. Zengővárkonyban meg is született a kedélyes „kidobó” rigmus — a megboldogult Tamicza István kisbiró dobolta végig fogadásból a falut! — „Háromhónapos malacnak süldő a neve, háromnapos vendégnek otthon a helye”. Föl is pakoltak sértődötten a távoli atyafiak, mentek haza erdőn át, hegyen át. Ám mikorra ez a pillanat bekövetkezett — már jegykendőt váltott néhány fiatal, megegyezett néhány család a házasságot illetően. Ritkábban szív a szívvel, jobbadán vagyon a vagyonnal társult. A pécsváradi Hencz Király Erzsébet, örzse néni szerint módosnak a 16—20 holdas ember számított, szép házzal, sok jószággal. Az volt a szokás, N hogy elsőbben az istállót építették fel, s csak aztán a lakóházat... Mert a jószágból került ki a — házra való. Hogy van manapság? Miképpen kerül főkötő alá a mai pécsváradi eladólány? Van-e még „vagyon a vagyonnal”?... Dretzky Katalin, a művelődési központ igazgatója — ifjú, kétgyermekes anya — azt mondja: Bizony, van! Bizony ma is megnézik a szülők — kinek mije van?! S megy a licitálás, az egymás túlszárnyalása, „lepipálása” is. Van miből! Hangyaszorgalmú, gyűjtögető nép lakja Pécsváradot. Keményen dolgoznak a hajdani „hospesek” (a bencés monostor apátjai által a XII. században idetelepitett németek) leszármazottai is, meg a magyarok is. A középkori Mons Ferrus — Vashegy — a mai Zengő-alja lakói. A gyűjtögetés a gyerekekért van. Legyen a lánynak, a fiúnak minden, ami kell. Ház, berendezés, kocsi, s egy kis készpénz is. A művelődési házzal szemközt áll Pécsvárad első emeletes társasháza. Fiatalok lakják. Ujházasok. Egy gyerekkel, két gyerekkel. Összkomforttal. Zsigulival. Töttös Sándor hatalmasat nevet: „A gyereket leszámítva — a mai fiatal mindent tálcán kap. Készen. A szülő földet művel, jószágot tart. A. bikabornyuból megvan például a kocsi. A piacozásból a berendezés. A lakáshoz a beugró pénz... Van éppen az egész összeg...” A — hozomány! Már maga a lakodalom is pénzgyűjtő alkalom. A Pécs környéki Görcsöny vb-titkárától hallottam — 500 forint alatt menyasszonypénzt adni, szinte lehetetlen. Megszólják az emberet. Ez az alsó határ... Zengővárkonyban történt nem oly régen, hogy Töttös Sándor csak úgy udvarias érdeklődésből megkérdezte „gyángyikáját” (nagynénjét) —, mit hozott nászajándékul a rokon Lajosnak, s feleségének? Hát — volt a válasz — ötezret, készpénzben. De, fiam, kérdezd meg a másik rokont, ő mennyit szánt neki, nehogy szégyenben maradjak... Kiderült: tízezer lapult a táskában. S „gyángyika” a zajos mulatság közepette hazafutott újabb ötezerért! Senki ne mondhassa: kevesebbet ad a fiataloknak, mint a másik rokon! A pénz, a hozomány, a nagy lakodalom ma is fontos. Van, hogy négy-ötszáz vendég jön össze egy-egy lakodalomban, meiyre előtte egy héttel készül a család, a rokonság Ölik a disznót, a csirkék, tyúkok garmadáját, gyúrják a tésztát, főzik a temérdek töltött káposztát (hisz az akkor igazi, ha néhány napig a fazékban áll!)... Az ifjú pár nemegyszer százszázötvenezer forintot is kap készpénzben, azonkívül — hol van már az étkészlet, az ágynemű? — automata mosógépet, porszívót, hűtőszekrényt, gáztűzhelyet. Pénzéhes még a nép!” — sóhajt fel Örzse néni. S — „pénz a pénzhez társul még manapság is”. így lenne? Csaknem mindenkinek van jó megélhetése, telik dús lagzira, ételre, italra, kiházasitásra. Inkább valami nemzedékről nemzedékre átörökített a licitálós hagyomány: „mi sem maradunk le!” Mai leányvásár? Ma is megméretik: kinek mije van. Legföljebb annyi a változás, hogy nem föld, jószág, kelengye, hanem Zsiguli, családi, vagy társasház, frizsider, takarékkönyv kerül Zengő-alján a mérleg serpenyőjébe. A pécsváradi fiatalok — ahogy sokfelé, az ország más vidékein is — jószerivel tálcán kapják mindazt, ami az életinduláshoz szükségeltetik. Nem is volna ez baj. Az már inkább, hogy természetesnek veszik, és nem is igen viszonozzák a szülői „adományokat”, melyek mögött kemény, hajnaltól napszálltáig tartó munka áll. Kevés fiatal akad, aki legalább hét végén eiruccanna a szülői házhoz: jöttem segíteni, kapálni, takarmányt behordani, almozni, apám. S tán még nagyobb baj, hogy a hozományba készen kapottal, amelyekért szinte kisujjukat sem mozgatták — nem tudnak élni. S társasház lakóit csupán egy keskeny kocsiút választja el a művelődési háztól. Mégis kevesen, s igen ritkán szánják rá magukat, hogy esténként átlépjenek ezen az utón. Beveszik magukat a kényelmes, öszkomfortos lakásba, mint valami erődítménybe — s a meleg kényelemből szemlélik a világot. Szellemi hozományt a földdel, jószággal bajmolódó szülők nem tudnak adni — legtöbbjük miből is tudna, hisz nem is örökölt, nem is tudott teremteni ilyet a tenger munka mellett — ezt a fiataloknak kellene maguknak, s magukért „kigazdálkodni”. Biró Teréz A ráckevei szerb templom RÁCKEVE, Pest megye — Budapesttől alig több mint egy órányira, a Csepel-sziget déli részén van Ráckeve. Ha ott járunk, érdekes középkori templomot nézhetünk meg. A gótikus külsejű épületben meglepetéssel tapasztaljuk, hogy nem a nyugati művészetből ismert gótikus templombelső, hanem bizánci stilusu freskók és ikonok világába jutottunk. A Csepel-sziget egykor „fővárosának”, a mai Ráckevének jelentős műemléke — a Savoyaikastélyon kívül — az ötszáz éves görögkeleti templom. Ez a műemlék — csakúgy, mint Szentendre templomai — a középkorban a Balkánról hazánkba települt szerbek emlékét őrzi. A szerbek a rigómezei csata után — 1389-ben — elvesztették függetlenségüket, és a hóditó .törökök elől északra menekültek. így jutottak el erre a vidékre. Már 1428-ban szerbek — vagy ahogyan akkor mondták: rácok — telepedtek meg a Duna menti Kis-Keviben. írásos emlékek tanúsága szerint 1487-ben már állt a szerbek temploma Ráckevén. A templom építési ideje a magyarországi gótika utolsó korszakára és a korai reneszánsz elejére tehető. A görögkeleti templom hármas tagozódásu. A belépő az előhajóba érkezik, amelyet nyílásokkal áttört fal választ el a hajótól. A hajót a szentélytől ismét fal, az ikonosztáz választja el. A falakat és a bordás csillagboltozatot freskók borítják. Ezek sajnos, csak töredékekben maradtak fenn eredeti formájukban. A most látható freskók a XVIII. századi átfestés eredményei, Gruntovics Tódor ikonfestő munkái 1771-ből. A szentély előtt álló képfal 1768-ból való. A freskók késő bizánci stílusúak. A templomocskában a bizánci ikonfestészet és a hazai barokk stilus keveredik egymással. Az előhajó csillagboltozatát hagyományos jelene tek díszítik. A falakon az utolsó ítélet sokalakos freskói láthatók, és természetesen nem hiányoznak a keleti egyház kedvelt szentjei sem. A ritkaságok közé tartozó, gótikus stilusu szerb templom restaurálását az idén kezdik el, és teljes helyreállítása a jövő év végéig be is fejeződik. Szente Erzsébet Palló, a ,,mesterdalnok” BUDAPEST - Dr. Palló Imre Kossuth-dijas kiváló művész, az Operaház örökös tagja, 87 éves korában meghalt. — Nem volt népszerűbb operaénekese századunknak Magyarországon, mint Palló Imre. Bársonyosan szép csengésű hangja, daliás színpadi megjelenése és mélyen emberi átélőkészsége egész pályája során a közönség kedvencévé tette. Ő volt — Kodály szavait idézve — „a magyar népdalok mesterdalnoka”. Székely paraszt származása révén vált nemcsak a népdalok, hanem általában a magyar operai alkotások legnagyobb tolmácsolójává. Ö volt az első Háry János és a Székely fonó első Kérője. De nemcsak a magyar repertoárban volt kora egyik legnagyobb művésze; legigazibb területét Verdi nagy lírai szerepeiben találta meg. Példátlan erőnléte lehetővé tette, hogy még hetvenedik évén jóval felül is aktiv tagja legyen az Operaháznak, melynek egy ideig igazgatója is volt.
