Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-23 / 8. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AMIKOR A MAGÁNY GYILKOSUNKKÁ VÁLIK írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A magány voltaképpen szükséglet, áldás sok elfoglat ember számára, akiknek a napjai annyira telve vannak munkával, utazgatással, tömegekkel való éritkezéssel, hivatalos ügyekkel, hogy vajmi kevés idejük marad arra, hogy bepillanthassanak saját lelkűkbe, és ahogyan a hinduk mondják, meditálhassanak. „Áldott magányosság, jövel,” mondja a költő; az Ur Jézus is negyven napig a pusztába húzódott vissza, hogy elmélked- Dohnányiné hessen és Pál apostol példáját ^aphar ona követve, évekre elhagyatott helyeken tanyázott, ahol mindent levethetett magáról, ami földi, hogy semmi rse befolyásolhassa és nagyon közel kerülhessen Istenhez. Viszont vannak esetek, melyekről jelenleg két jólismert és vezető szerepet játszó orvos bizonyítékok alapján beszámol, amikor a magány nagyon keservessé válhatik, sőt még meg is ölheti az embert. Valamennyien hallottunk róla, hogy ha két emberi lény nagyon szereti egymást és az egyik meghal, a másik hamarosan követi, anélkül hogy beteg lett volna, csupán, mert valami megszakadt, felborult, megtört a lelkében. Én se hiszem, hogy túléltem volna az Uram halálát, hacsak az Ur Jézusra rá nem találok, aki minden földi veszteségért kárpótolt. Valamilyen veszteség általi nagy fájdalom idején a magány annyira megviseli a szervezetet, hogy az számos betegség prédájává válik. „Meglepő, de egyszerű tényállás” mondja dr. James J. Lynch, a University of Maryland School psychosomatikus klinikájának az igazgatója Baltimore-ban, hogy azoknak, akik Amerikában élnek és egymagukban laknak, korra és fajra való tekintet nélkül sokkal nagyobb a halálozási száma, mint a többieknek.” Dr. George Engel, a Rochester Medical School egyetemének pszichiáter professzora azt állítja, hogy a magány mintegy lefokozza a szervezet ellenállását és képességét arra, hogy olyan befolyással megbirkózhasson, amely valamilyen kórt okoz. Ez a felfedezés nemcsak a magukramaradt férfiakra, de nőkre is vonatkozik, noha az ő körükben valamivel csekélyebb. Dr. Engel kutatása folyamán felfedezte, hogy százhetven haláleset közül, mely váratlanul szakadt az illetőkre, harminchat akkor következett be, mikor az illetékes személy éppen eltemetett valakit, akit nagyon szeretett, harmincöt esetben valamilyen mély fájdalma volt, tizenhat esetben elhagyta valaki, aki nagyon közel állt hozzá, mig öt esetben valamilyen gyász terhe alatt, vagy valamilyen fájdalmas évforduló hatására költözött el az élők sorából. ,,A magányos ember hajlik arra, hogy deprimált legyen” mondja dr. Engel. „Nincs energiája, lelkiereje, élénksége.” Kevéssé hajlok arra, hogy kellemes dolgokról beszéljen és inkább mindig a kellemetlenekre emlékszik vissza. Ennek következtében az orvosok azt tanácsolják, hogy azok, akik kénytelenek egyedül élni, keressenek alkalmat arra, hogy másokkal találkozzanak, vagy valamiféle kapcsolatuk legyen. Szerintem azonban ez nem mindig a megoldás. Mert az ember sokkal inkább van egyedül, mint AZ EMLÉKEZÉS SZÁRNYÁN Megjöttem! Hogy milyen volt? Megkísérelem elfogultság nélkül leírni. Magas, kék szemű, aranyszőke hajú. Mindig mosolygott, mindenkihez volt egy jó szava. Ismerte híveit, bajukkal, bánatukkal együtt. Velük élt betegségükben, velük volt örömükben. Velük imádkozott a bibliaórákon, velük volt vasárnaponként a templomban. Ott volt, amikor a szülők keresztelőre hozták gyermekeiket, ott volt, amikor először ültek be az iskola padjába, amikor konfirmálkodtak és esküvőre mentek, ott volt a betegágyak mellett és elkísérte híveit a temetőbe, amikor örök pihenőre tértek. Lelkészfeleség volt a szó legszebb értelmében, vállalva minden nehézséget, gondot és nélkülözést is, mert abból is volt része bőven akkor. Amikor mint elkényeztetett városi leányka lekerült az én kis szülőfalumba, kezdetben bizony sivár környezet fogadta. Hepehupás utcák, sáros falu, egy kis üzlet és a falu végén egy kopott házban szobakonyhás lakás. El tudom képzelni, hogy a lelke mélyén mennyire meghökkent, amikor meglátta. De este csak beállított a kis Zsolnay néni egy csupor tejjel, friss, házi sütésű kenyérrel. És ahogy a kis asszony feléje nyújtotta ajándékát, egyszerre úgy érezte, minden menni fog. Ők ketten, a férjével ha összefognak, Isten segítségével minden menni fog. Hiszen itt jó emberek laknak! Téli délutánokon, amikor a férje rázós szekéren, pokrócba burkolva, távoli fíliákban járt, szorosan magához szorított engem. Ma tudom, hogy akkor magányos volt. Szüksége volt az én közelségemre. Ilyenkor lehettek nehéz pillanatai, mert nem látta a kibontakozó jövőt. olyasvalaki társaságában, aki megbízhatatlan, pletykál, kötekedő, vagy éppenséggel gonosz. Ami engem illet, noha egyedül élek, még sem érzem a magányt, mert velem vannak a kutyáim, melyek mindig társaságot jelentenek. Szeretetükkel úgy körülvesznek, hogy nincs is alkalmam deprimáltnak lenni. Ezért tart annyi magányos nő, vagy férfi kutyát, macskát, vagy madarat, valamilyen háziállatot, mely szeretetével és ragaszkodásával megszünteti a magány nyomorúságát, és megtölti otthonát vigsággal, elevenséggel, élettel. Egy ismerősöm mesélte, hogy egy városkában, ahol azelőtt tartózkodott, élt egy férfi, aki annyit csalódott nemcsak családjában, de mindenkiben, akivel érintkezett, hogy visszavonult az erdőbe és ott egy barlangban rendezte be otthonát. Egyszercsak ráébredt, hogy nincs egyedül. Egy falka vad kutya tanyázott a fák között. Mikor azok az idegent meglátták, ráeszméltek, hogy valamikor nekik is volt gazdájuk és kíváncsian közeledtek hozzá. Az eredmény az lett, hogy egy tucat kutya költözött be a barlangba, hogy megossza a magányos ember életét. Az kénytelen volt vadászni, sőt a közeli falvakban valami munkát vállalni, hogy etetni tudja a kutyáit. Hamarosan hire ment ennek a városkában, ahonnan elköltözött. Az emberek lelkiismerete megmozdult és gyűjtést indítottak, minden hónapban egy csekket adva át az embernek. Ö pontosan havonta egyszer bejött a városba, átvette a csekket, aztán visszament a barlangjába a kutyáihoz. Uj emberré lett. Napbarnított arca egészségtől sugázott, csupa mosoly volt a derű. Azt mondta, végre rátalált igazi életére. Sokszor láttam esténként lerogyni egy székre, zokszó nélkül. És láttam örömtől sugárzó arccal, amikor kimozdulhatott, hogy bennünket Sopronba 'vigyen és beírasson a gimnáziumba. De mennyit kellett takarékoskodni, amíg egy ilyen útiköltség hármunknak összegyűlt! Mennyit varrt, amíg „kistafírozott” bennünket, hogy új állomáshelyünkön ne legyen ellenünk kifogás. Hány esztendő múlt el azóta? Nem számolom. 30 éve nem jártam az én kis falumban. Gondolatban megszámlálhatatlanul sokszor, de valóságos látogatásra nem mertem vállalkozni, féltem, beleszakad a szivem. Jó barátaim szeretetétől támogatva elindultam, (Folytatás a 15. oldalon) OLYAN EGYSZERŰ Minden göröngyből virág ütközik, kék az éjszaka és arany. Ifjú vagyok és megyek vidáman, tisztán a hullócsillagok alatt, Olyan egyszerű minden, olyan felszabadítóan, könnyen egyszerű: Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet és azt mondom: Jer velem! Holnap fehér abrosz mellett ülök, s piros alma, sárga körte koppon a veranda tetejére, s aranybort iszom ezüst-pohárból. Fiam is lesz, hogy meg ne haljak. S ha sárga levét hull lassú gyásszal, bölcsen mosolygó tömjénszagú szívem: Milyen jó lesz a mennyországban! Dsida lenő
