Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-23 / 8. szám
MAGYAR HIRAIM» 9. OLDAL A KÉPÍRÓ ÉS A írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Nekünk is volt otthon, a régi családi emlékek között egy kissé már megkopott, csattos fényképalbumunk. Ritkán került rá sor, hogy belelapoztunk, nézegettük a fényképeket afféle családi rituálé keretében. Az öreg fényképalbum sárguló fényképeiről eltűnt idők eltűnj emberei néztek ránk, hetykén vagy szomorúan, mosolyogva vagy komolyan. Fiatalok, meglett korúak, idősek. Fiuk és lányok, férfiak Kutsai Kovács Lajos és nők. Némelyik arc különböző időkben készült felvételeken felbukkant újra, hogy a nagy szobrász, az Idő vésőnyomát követhettük, amig a vidám fiatalból komoly ember, majd bölcs öreg lett. Rokonok voltak valamennyien, de én a nevét is csak némelyiknek tudtam. Akadt köztük olyan, akihez valami emlék, mulatságos vagy szomorú esemény, történet fűződött, mely a családi körben idővel egyféle mítosszá nőtt. De a legtöbbnek csak a nevét őrizte a családi emlékezet, s valami vékony fonál, afféle Ariadne fonala, mely végigvezetett a természeténél fogva egyre bonyolultabb családi labirintuson. ,,Ez a Jani, a Minka fia” — mondták. Vagy: „Ez a Margit, a Károly bácsi húga.” Szüleim, a nagynénik és nagybácsik még tudták, ismerték a Minkát és a Károly bácsit, de nekem már fogalmam se volt arról, hogy kicsodák. Sok családnál akadtak ilyen régi, kegyelettel őrzött fényképalbumok Magyarországon, s nekem mindig nagy élményt jelentett, ha egyet-egyet végiglapozhattam. Még akkor is, ha senkit se ismertem azok közül, akik a képről rámnéztek. A képek mögött ugyanis kirajzolódott a kor, a múlt század és a századforduló magyar világa. Az a kor, amikor az újságírókat még „újdondászoknak” nevezték, a fényképész pedig nem is „fotográfus”, hanem „képiró” volt. Ezek a régi „képírók” teljes átéléssel és ünnepélyességgel készítették a felvételeket. De a képeken megörökítettek is úgy álltak a fényképezőgép elé, hogy tudatában voltak: egyféle emberi halhatatlanság részesei, hisz a fénykép, a fotográfia a jövő számára örökíti meg őket. Különösen kedveltem azokat a képeket, melyeken a férfiak zsinóros nadrágban és csizmákban, vitézkötéses atillában, Petőfi nyakkendővel álltak a gép elé, Kossuth-szakállt viseltek, s negyvennyolcas tábornokoknak vagy táblabiráknak tűntek. A sárguló, régi fényképeken megörökített nők halcsontos fűzőbe szorították a derekukat, s ők voltak azok, akiknek kegyeibe ajánlotta könyveit a „legnagyobb magyar”, akikhez verset Írtak a költők, s akik a fényképekről oly álmodozva néztek vissza, mintha Lavotta vagy Csermák muzsikájára fülelnének a füredi Annabálon. A régi „képírók” rokonságban voltak Biharival, a festővel, aki megfestette az „Ő nótája” című genre-gépet. S hasonlítottak azokra, akiket fényképeztek: rámás csizmát viseltek, sarkantyúval, zsinóros magyar ruhát, s talán fokost is hordtak. Akkoriban a fényképezés még kevesek titka volt, s a képirók oly várakozó izgalommal lesték a vegyi fürdőből kiemelt lemezen megjelent képet, mint maguk a lefényképezettek. A régi fényképalbumokban az atillás, kossuthszakállas férfiakat később felváltották azok, akik már „ferencjózsef-kabátot” viseltek és hegyesre pederték a bajszukat. S azok a nők, akik „bukjel-szoknyát” hordtak s Fedák Sárinak tapsoltak a „János vitéz” címszerepében. A Városligetet „lizsének” nevezték és a Vampeticsben katonazenekar játszott. Gyerekkorom első fényképészének, Mészáros umak olyan műterme volt Veszprémben, mint a „Bohémélet”-ben. Olyan gonddal készitett rólam egy felvételt, talán három és fél éves koromban, hogy Gainsborough se festhette nagyobb gonddal a „Blue boy"-t. Anyám asszisztált izgatottan. Mészáros ur bebújt a fekete kendő alá és beállította a felvételt, majd kibújt s azt mondta: — Most idenézz, figyeld, mindjárt kirepül a kismadár! Ez volt a fényképészek hagyományos szövege. S ahogy a kirepülő kismadárra lestem, el is kattant a fényképezőgép. Egy sárguló fényképen ma is látható, milyen csodára tágult szemmel lestem a „kismadarat”, mely perszen nem repült ki, vagy ha kirepült is, nem láttam. Azóta is csodálkozó szemmel nézek a világba. (London) Tizennégy perc... (Folytatás a 8. oldalról) gyárnak dolgozik, de a maga ura. S azért dolgozik jól, mert a maga ura kíván lenni és maradni, azt pedig nem adják ingyen. Tudósok, írók, művészek, kereskedelmi szakemberek rendszeres nyugati utazása elengedhetetlenül fontos az ottani élet megismeréséhez és megértéséhez, a marcali gyár dolgozóinak ez küszöbönálló San Francisco-i útja talán elhozza hajnalát a magyarországi gyári dolgozók tanulmányutjainak is. Ott senki sem akarja meggyőzni őket semmiről, senki sem tart nekik előadást az ottani élet felsőbbrendűségéről, sőt... Az amerikai munkás megteszi a dolgát, elvégzi kötelességét, a jelszó az, hogy „an honest day’s work for an honest pay”, becsületes munkát becsületes bérért, s túl azon a maradéktalan függetlenség tudata. Ez a 14 perc alatt készülő farmernadrág titka. Ez az a bizonyos legendás amerikázás, ami ugyan senkit sem tesz amerikai nagybácsivá, de magabiztos, öntudatos, s. íbad és jogait ismerő emberré — feltétlenül. MARGÓ Nemet a terroristáknakJ Spiros Kyprianou ciprusi elnök ezzel mondott nemet a terroristáknak: „Kész vagyok feláldozni a fiamat, de az országomat soha!” Azt kérdezték tőle ugyanis elrabolt fia kiváltásának fejében, hogy engedje szabadon az összes politikai foglyot. Maga Mrs. Kyprianou a rádión és televízión keresztül könyörgött fia szabadságáért, de támogatta férjének álláspontját, amikor* kijelentette, hogy félje, „úgy fog cselekedni mint elnök, nem pedig mint édesapa.” Ezek a szülők éppen olyan elszántak voltak, mint amilyen elszánt minden édesanya és édesapa, amikor országuk a fennmaradásért harcol. Ez helyénvaló is, mert minden ország valóban harcol az életbenmaradásért, és ez a harc a terrorizmussal szembeni háborúval azonos. A ciprusi kormány kész volt a tárgyalásokra, de ellenállott a követeléseknek. A tárgyalások technikája eredményesnek bizonyult már sok esetben. Ezáltal az emberrablók meghosszabbították a kitűzött időpontot. Néha elfáradtak, elkedvetlenedtek, vagy olyan hibát követtek el, amely vesztüket okozta. A késedelem egyúttal lehetőséget adott arra is, hogy kommandó-egységek lépjenek akcióba, mint ahogy Entebbe repülőterén vagy a hollandiai vasutpályán történt. S-z-i-l-á-n-k-o-k Tiszta valóság Az ifjú színésznő a főrendezőhöz fordul: — Nézze, kérem, és a színpadon is a tiszta valóságot szeretem. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy az első felvonásban igazi pezsgőt szolgáljanak fel nekem. A főrendező bólint: — Rendben van, művésznő, igazi pezsgőt kap, én viszont ahhoz ragaszkodom, hogy a harmadik felvonásban igazi mérget igyék! Bírság Egy városi parkban táblácska figyelmezteti a járókelőket, hogy aki a gyepre lép, annak 25 cent büntetést kell fizetnie. Meglátja ezt egy atyafi, s az őrhöz fordul: — Mondja már, uram — kérdezi csodálkozva —, miért ilyen csekély a bírság? — Azért, kérem — feleli a hivatalos közeg —, mert különben igen kevesen lépnének a gyepre! írás A papa beadja a derekát, amikor a fiú beszámol terveiről. — Jó, fiam, ha tényleg írásból akarsz megélni, rendben van. Kapsz tőlem egy táskaírógépet. — Én jobban szerettem volna valami erősebb, normális gépet. — Nem, nem. Majd meglátod, a hordozhatót könnyebb be-bevinni a zálogházba. Urkorszak Ha eljutunk a holdon túl, a bolygók rendjén is túl, a naprendszer körét áttörve, más galaktikák gomolygó spirálködjében, a végeérhetetlen tér beláthatatlan útjain, ott ahol már i nem lesz más, csak tömeg, gyorsulás, és gravitáció, az anyag egyértelmű léte, formák, változatok rendszere, ha oda eljutunk, az embertelen semmi bizonysága visszataszít ide, a Föld hazánk lesz, és végre megtanuljuk szeretni a hárommilliárd magányú emberiséget. Béri Géza I
