Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-23 / 8. szám
8 OLDAL magyar híradó TIZENNÉGY PERC... írta: HALÁSZ PÉTER A magyarországi Marcaliban lévő ,, Május 1” Ruhagyárnak nyolc dolgozója rövidesen San Franciscó-ba utazik, hogy ott a Levi Strauss-gyár meghívására a helyszínen sajátítsa el a hires ,,Levi’s” farmernadrág készítési módját. Az amerikai gyár tudvalévőén szerződést kötött a ,,blue-jeans” magyarországi gyártására, szállítja a varrógépeket, azonkívül 300 különleges berendezési tárgyat, szállítókocsit, úgynevezett végemelőt, dobozoló-gépet Halé« Péter és egy esztendeig mindezeknek a gépeknek tartalék-alkatrészeit is. A szerződést öt esztendőre kötötték. A gyártási tempót azonban gyorsítani kell a marcali gyárban, mert mig Levi’s San Francisco-i telepén 14 perc alatt készül el egy farmernadrág, az átlag készítési idő Magyarországon 1 óra, amit a megállapodás értelmében le kell szorítani először 30, majd 24 percre. A tizennégy-perces gyártási tempó, amint azt a marcali gyártásigazgató mondotta: „Magyarországon megengedhetetlen.” Ez a megállapitás emlékező mosolyra készteti az embert, mert eszébe juttatja, hogy nálunk annakidején a kényelmes, ráérős, sőt „lógós” munkastílust „amerikázásnak” nevezték. Úgy látszik tehát, hogy Amerikában nem amerikáznak. Egynémely ehhez hasonló félreértés már eloszlott a legutóbbi egy-két évtizedben. „Mi vagyok én, amerikai nagybácsi?”, kérdezte az, akit meg akartak vágni, akihez kölcsönért, vagy adományért folyamodtak, jelezve, hogy nincs pénze neki még a bőre alatt is. Nos, az amerikai nagybácsikról is kiderült azóta, hogy nem dollárpapák valamennyien, sőt többségükben nem azok. Minél több a nagybácsi Amerikában, annál kérlelhetetlenebből oszlik el az „amerikai nagybácsi” mítosza. És ez igy van rendjén, a mítoszoknak csak a mithológiai világában van helyük, a valóságban ártalmasak és félrevezetőek, fűződjenek bármelyik országhoz — Nyugaton vagy Keleten. Jó néhány esztendeje annak, hogy egy detroiti utam alkalmával meglátogattam a Ford és a Chrysler autógyárat. Lenyűgözötten álltam az óriási csarnokban, ahol futószalag gördült a maga megállapithatatlannak látszó ulján, az „assembly line” — arra már nem emlékszem, hogy hány Ford, Lincoln Continental, Falcon, Chrysler, Chevrolet, Corvair gördült le a „vonalról” néhány percen belül, de ami máig megmaradt emlékezetemben: a zaj, a csörgés, a gépek zakatolása, az autótestek gyors suhanása a hatalmas vaskapcsokon a légen át, s az emberek tempós, beidegzett, ritmikus és rutinos mozdulatai, amelyekkel összeállították és útjukra bocsájtották az automobilokat. Azután láttam a gyár éttermeit, ahol a munkások bőséges ebédjeiket fogyasztották el, a „cafeteriát”, ahol kávéztak, láttam néhány autógyári munkás otthonát, családi házát, a Dearbornt környékező villanegyedet, amelyben az „assembly line worker”ek éltek. És minthogy volt közöttük néhány magyar származású is, — Detroitban évtizedek óta sok magyar él — látogatóban is jártam néhány ilyen családi házban. A velük folytatott beszélgetésekből a következő kép tárult elém: *a munkatempó igen erős, a követelmény magas, áz „amerikázás” tehát a valóságban a jól megszervezett munkakörülményekkel és feltételekkel, a magas igénnyel és az annak kielégítésére kötelezett teljesítménnyel azonos. Csakis ezen az uton-módon teremthetők meg azok a életkörülmények, amelyeket viszont a dolgozók követelnek meg és várnak el a maguk számára. A munkájuk méltánylásáért és annak honorálásáért való igényük ugyanis nem alacsonyabb-szintű annál, mint amit a gyár állít fel az ő teljesítményükkel szemben. Ezen az- áron van erős szakszervezetük, védettségük, munkaidejükön túl függetlenségük és szabadságuk, tudják, hogy mit nyújtanak és tudják azt is, hogy mit kell ellenszolgáltatásként kapniok érte. A Május-1 Ruhagyár nyolc marcali dolgozójának nagy élményben lesz része. Nem elsősorban a Golden Gate Bridge nyűgözi majd le őket San Francisco-ban, bár az sem lebecsülendő látvány, de úgy vélem, hogy sokkal inkább a póz, a szólamok nélküli termelés légköre és hangulata. Akit ott dolgozni látnak majd, az mind a Levi Strauss (Folytatás a 9. oldalon) AKI ABBAHAGYTA... Egy szenvedélyes dohányzó önvallomása Tizenkét év után, a múlt évben, végre sikerült abbahagynom a dohányzást. Egy év elteltével ismét gratulálhatok magamnak és annak a szerencsének, ami hozzájárult a dohányzás abbahagyásához. Végeredményben nem is tudom, miért kezdtem dohányozni. Talán csak azért, mert a biliárdteremben egy férfi állandóan dohányzott, amikor ott voltam. Hogy végül leszoktam a dohányzásról, annak egyetlen oka az volt, hogy rövidujjú sportingeimen nem voltak zsebek. És ki akar egész nyáron át úgy sétálni, hogy a nadrágzsebében tartja a cigarettákat? Csák nemrégen olvastam az Egészségügyi, Nevelési és Népjóléti Minisztérium határozatát, mely szerint harcot indít a dohányzás ellen. Ekkor kezdtem tudományosan felülvizsgálni tizenkét éves ismeretségemet a mérges gyommal. Kezembe vettem néhány magazint és keresni kezdtem a cigaretta hirdetéseket. Szépséget és tekintélyt ígértek, de kevés hatással voltak rám. Amikor meg azt találtam, hogy az új. alacsony kátrány- és nikotintartalmú cigaretták biztonságosak, világos lett előttem, hogy miért hagytam abba a dohányzást. Nem azért, hogy az egészségemet megvédjem. Nem azért, hogy pénzt takarítsak meg egy európai utazásra. Nem azért, hogy megóvjam ingeimet azoktól a kiégetett lyukaktól. Nem azért, hogy anyám kedvében járjak. Csak azért szoktam le, hogy a dohányipart ne támogassam. Mindig tudatában voltam annak a ténynek, hogy a kormány milliókat költ a dohánytermelő farmerek támogatására, és még többet fordít a rákkutatásra és a dohányzás elleni tervekre, és ezt meg is értettem. De azt nem tudtam elfogadni, hogy a dohányipar gazdagszik mindebből. A hirdetések szerint az alacsonyabb kátránytartalmú cigaretták szívása hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy tovább éljenek, tehát — mondtam magamban — így még több cigarettát fognak vásárolni. Véglegesen szakítottam a dohányzással és másokat is erre ösztönzők, akik a dohányipart segítik, és a maguk életét megrövidítik. Tom Barter TÁRSADALMUNK Vajon a ruha teszi-e az embert? Egy nagy New York-i bankban inteijuvolják a munkára jelentkezőket. Az első úgy van öltözve, akárcsak a bank elnökének a fia, a lehető legelegánsabban. Sötét, csikós öltöny van rajta, szép nyakkendő a nyakán, és a cipője igen fényesen ragyog. A második férfi csokoládé színű nadrágot visel, magas csizma van a lábán, sárga ing a kabátja alatt, barna nyakkendője, és a zakója szivarzsebében egy nagy műanyag toll ékeskedik. Most az a kérdés, vajon melyik férfi tetszik meg az interjút végrő vezetőnek. Természetesen a második, mert úgy gondolja, hogy aki igy öltözik, az nyilvánvalóan ösztöndíjat tanuló, ezért OKOS. Ez a történet John Molloy könyvéből való, aminek a cime ez: „Dress for Success.” Az iró üzletemberekkel, vállalati alelnökökkel és politikusokkal tanázskozott és megtudta tőlük, hogy miként kezdett életpályájuk felfelé Ívelni, amint megfelelő ruhát kezdtek hordani. Molloy véleménye szerint a könnyű ruhák arra vallanak, hogy valakinek kevés a tanultsága. Az élénk színek pedig azt árulják el, hogy az ember az alacsonyabb társadalmi-gazdasági osztályba tartozik. Ha ezt továbbra is használja, akkor azt jelenti, hogy az alacsonyabb osztályban is marad az illető. Stella Blum, a Metropolitan Museium ruhagondozója azt tartja, hogy a ruhánkkal adjuk az első üzenetet magunkról másoknak. Mielőtt felnyitnánk a szánkat, már sok mindent elárultunk magunkról. A férfiak nem ismerik ezt el nyíltan, pedig sokkal érzékenyebbek a stílusra, mint a nők. Molloy azt is elmondja, hogy jóllehet a csokoládészinű nadrágban jelentkező férfit alkalmazta volna a bank magas IQ pontjai alapján is, de nem juthatna nagyon messzire, ha nem kezdene úgy öltözni, mint ahogy a Wall Street-en öltözködnek. Csak úgy juthat tovább ez a fiatalember, ha finomabb színeket választ és jó szabóhoz megy, hogy a ruhák ráüljenek. p l \ Úgy tűnik, hogy Carter elnök külföldi utazásának középpontja volt a nyugat-európai látogatás. Igaz, nem hozott semmi nagy eseményt az ország számára és az elnök politikai álláspontját sem világította meg jobban. Mégis egy dolog nagyon előtérbe került: melegen és szorosan tartani a kapcsolatokat az Egyesült Államok és európai szövetségesei között. Az elnök különösen Franciaországra összpontosította figyelmét, ahol a most következő márciusban parlamenti választások lesznek. Ha a szocialisták és kommunisták újból szövetkeznek, mint az elmúlt szeptemberben, akkor a kommunista párt juthat uralomra az egyik legnagyobb európai országban, ami nem történt három évtized óta. Carter találkozása Valéry Giscard d’Estaing francia elnökkel azt húzta alá, hogy az Egyesült Államok vonzódik az ország felé. Carter találkozott a szocialista párt vezetőjével is, és arra figyelmeztette a nyilvánosság előtt, hogy maradjon három lépés távolságban a kommunistáktól. Hogy mit ért Carter látogatása Franciaországban, arra bizonyos mértékben majd a márciusi választásokon adják meg a feleletet.
