Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-07-14 / 29. szám
16. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MAGYAR ÖSTEHETSÉG A PUSZTAI FARAGÓ MATKÓPUSZTA, Bács- Kiskun megye (kecskeméti járás) — Tanyán még annyi neves ember nem fordult meg, mint Pólyák Ferencnél Matkópusztán. Járt itt japán zeneszerző, finn művészettörténész, német festő és sok-sok magyar iró, költő. Féja Géza ezt a mondatot hagyta hátra a vendégkönyvben: ,,A fa megszólaló lelke: szobor”. Aki tölgybe és szilfába mintázza embereket mintázta meg: Kucsmás Jánost, Nekaszálj Pista bácsit, Szabó nénit, Táncos Pétert, az éneklő pásztort, Pali bácsit, a citerájával, a gyümölcsszedőket, a szalonnapiritókat, a köcsögdudást, a tekerőlantost... Pólyák Ferkó úgy él a tanyán, mint akinek küldetése van. A puszta — vallja — utánozhatatlan jellemeket, egyéniségeket szül, és csodálatos, amit az Pólyák Ferenc munkában az alföldi tanyalakók arcát: ,,Az emberek elmúlnak, a fák sorra kidőlnek/ Tűnődik mit tehet, hogy itt marassza őket”. Hány pusztait marasztott itt a földön, nekünk és utódainknak Pólyák Ferenc fát hasitó, fát formáló baltája? Kopasz fiúcskaként — amikor kihajtotta a bárányokat a sovány fűre — leült egy-egy akácfatuskóra, s azon töprengett, hogy ,,de jó vóna olyan kinizésű embört faragni, mint a Pintér Miska bácsi, aki juhász vót valamikó...” A fafaragó Kecskeméten érettségizett, aztán visszatért Matkópusztára, a szülőföldjére, hogy gyermekkori álmának áldozzon. Járta a pusztát, gyűjtötte a bedőlt tanyákról a szegények, az egykori cselédek „elnyűtt holmijait”, hallgatta a pipázó, mesélgető véneket, figyelte a szavak járását, a dalok ütemét, a mozdulatokat, az időmélyitette vonásokat az arcokon. Pásztort, parasztot, legendákból kikelő betyárt faragott. A homoki emberek itt magukban őriznek. Munkaeszköze a fejsze és a kisbalta. Műterme az egykori istálló, jó időben a tanyaudvar, a nagy eperfa alá húzott faragóasztal. Súlyos kezével megragadja a baltát, és a forgács fényesen repkedni kezd a feje körül. Gyorsan, pontosan dolgozik, nem engedhet magának hibázást, hiszen a fát másoktól vásárolja. Tél végén — csak úgy virtusból — háromezer ember előtt faragott. Meghívták Mohácsra a busójárásra, s a főtéren a város vendégeinek szemeláttára húsz perc alatt kifaragott egy pusztai embert. Harminckét éves. Hire meszszire szállt, külföldi lapok írnak róla, a moszkvai televízió forgatócsoportot küldött hozzá. Hetven kiállítása volt, ezekben a napokban is láthatók a szobrai az akasztói művelődési házban. Rossz tanyájában gazdálkodásból tartja el három gyermekét és édesanyját. Ösztöndíjat soha nem kapott, a népművészet mestere címért többször folyamodott — mindahányszor hiába. — Nagyobb örömöm nincs, mintha a föld népe megért — mondja. Kezembe adja a vendégkönyvet: nemcsak hires emberek írtak abba. Olvasom: „Itt jártam a művészetet csodálva, egy juhászember, Fekete József Bugáéról”. Csepelen egy szocialista brigád évek óta patronálja Pólyák Ferencet. A villanyt egy kecskeméti brigád munkásainak köszönheti, akik társadalmi munkában vitték el a fényt, a tanyájába. így búcsúztak a vendégkönyvben: „Tiszteletünk Pólyák Feri, nemcsak azért, mert művész lettél, hanem ezért, mert ember és emberismerő vagy.” Kosa Csaba érdemes járni. Vásárokba, jó népes vásárokba. Ott van tömeg, van pénz. Csak hát tudni kell: melyik tájon, merrefelé nagykedvű a nép... ÖHAZAI SZÍNFOLTOK BÚCSÚBAN SZEKSZÁRD, Tolna megye — Vasárnap reggelre a céllövöldés a földre varázsolta a mennyország minden pompáját. A harmatos pázsiton négy falécet tűzött a talajba, a rudakra ponyvát feszitett, s háttérként csillogó bádoglapra lila, zöld, piros papircsillagokat erősített, kerek tükröket, nagyfejű kaucsukbabákat rakott föl; mindent elborított álszőlőfürttel, zörgő rózsacsokorral, hogy valóságos fodorrengeteg fogadja az első vendégeket. Azt tartják: nincsen igazi búcsú céllövölde nélkül. Falusi búcsú a Dunántúlon. A körhintás nem jött el, búsulnak a falubeli gyerekek, hogy már évek óta elkerüli a községet. A bevétel — állítólag — nem fedezné a szállítási költségeket. Helyette itt vannak a bazárosok: kis műanyag autókat, hajókat árulnak borsos felárral, megduplázva a játékboltok árait, csábos mosolyu lányok fényképével díszített pénztárcákat, luftballonokat, kattogó műanyag-géppisztolyokat kínálnak. A sátrak mögött, az árnyékban Zsigulik, Wartburgok álldogálnak, természetesen combi változatban, a nagyobb csomagtér miatt. A bazárosok manapság már nem utaznak vonattal, lovas szekérrel — eisern kezdik a szakmát anélkül, hogy a gépkocsijogositvány a kezükben lenne. Szeder Pista bácsi, az öreg velencei cipész, aki a tómenti falvakban élte le az életét, azt mondja, hogy régen nincs már igazi búcsú. A régi búcsúkra hazajöttek a városból, az elszármazott gyerekek, rokonok, az utcára kicsapott a gőzölgő húsleves, a frissensült illata, a gólyalábu tortatartóban puncsos bevonatú torták gömbölyödtek, no és nem utolsósorban a cigányok, ők adták meg a búcsú rangját. Négyen-öten is járták a falut, sötétkék öltönyben, fehér inget öltve, hónuk alatt a hegedű, és sorra bekopogtak az ebédhez ülő családokhoz. Az udvaron, a tornácon, az előszobában húzták: ki amit rendelt tőlük... Olvasom a vastáblácskára felkrétázott számot: egy lövés hat forint. — Az Alföldön tízért lövetnek kérem! — magyarázza a céllövöldés. — Mi adunk csak kedvezményt, dunántúliak, de igy sem tódulnak hozzánk, higgyél el! Nagy sóhajjal: — Valamikor, nyolc-tiz éve még volt forgalom. Húsz éve méginkább. Jöttek a legények, sorban álltak a puskáért. Akkor még dicsőség volt telibetalálni a virág szárát, volt, aki ötven rózsát is learatott egy nap... Faggatom a céllövöldést, miből eredhet az érdektelenség? „Miből, miből? — háborog. — Megy a nép vikendezni, beülnek a kocsiba és irány a Balaton. Kutyába se néznek bennünket!” Az Alföldön, lenn Békésben találkoztam nemrég egy ringlispissel, hivatalosan: mutatványossal. Panaszkodott: „A ringlispil nagy gond, elhiheti nekem. Nem éri meg akármelyik búcsún felállítani...Nézze meg a gondolámat! Két éve csináltattam a vásárhelyi asztalossal, ötezer forintért, tekintse meg, mi lett belőle! Kiszakadt a feneke, életveszélyes beleülni. Egyik éjszaka szedték szét a suhancok Csorváson. Lefeszítették az alját, amig aludtam”. A mutatványos nekitámaszkodik az öreg Volga orrának, s kedvetlenül köpdösi a tökmagot: — Nincs is kedvem falut járni, nem érdemlik az emberek! — Szóval — kérdem — kerüli a búcsúkat? — A kicsiket igen, föltétlenül. Megmondom én, hová Magyar polgármester argentin városban PUERTO ESPERANZA — Puerto Esperanza argentínai város magyar polgármestert választott a 75 éves Borek Andor, Eszterházy Pál kapuvári uradalmának egykori főintézőjének személyében. Borek Andor azzal szerzett hirnevett magának a Missiones-tartományban, hogy a várost alapitó német családok hatalmas ültetvényeit rendbeszedte majd sokáig igazgatta Argentine legrégibb, százéves yerbamaté-teaültetvényeit. Érdekes, hogy a választásokon mindjárt két magyar jelölt is akadt a polgármesterségre, a másik Borek Andor tanítványa: Popiti-Palló Lajos volt, aki ma a hatalmas teaültetvényeket igazgatja. Két magyar polgármesterjelölt egy olyan közületnél, amelynek tajgai zömmel svájcinémetek, németek, franciák, belgák! Az egy-két tucatból álló magyar család a legkisebb nemzetiségi csoporthoz tartozik, — de a két polgármesterjelölt azt igazolja, hogy a magyar tehetség ilyen területen és ekkora konkurenciában is megállja a helyét... Kádár— Causescu találkozás BUDAPEST — Kádár János junius derekán Debrecenben találkozott Románia állam- és pártelnökével, Causescuval, és vele — mint a külföldi jelentések írják — a két államot közösen érdeklő kérdésekről tárgyalt. A következő napon Romániában folytatták a megbeszéléseket. Nagyváradon a találkozást mindkét állam sajtója részletesen jelentette és komentálta. Itt említjük meg, hogy Romániában közzétették az 1977. január 5-12 között végzett népszámlálás eredményét, amely szerint Romániának 21.559.416 lakosa van, 2.5 millióval több, mint 1966-ban. A hivatalos jelentés szerint a lakosságból 1.705.810-en magyar, 348.444- en pedig német nemzetiségűnek vallották magukat. A közölt számok nem a végleges adatokat tüntetik fel.
