Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-11-17 / 47. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ RABOK VAGYUNK VALAMENNYIEN írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Évekkel ezelőtt egy evangélista látogatott el városunkba. Csodálatos ember volt. Brutálisan, kérlelhetetlenül szemébe mondta mindenkinek az igazat, amivel persze sok ellenséget szerzett magának. Mondta is szomorúan, hogy amig negyven éves koráig az ördögöt szolgálta, és csak úgy dőlt a pénz ügyvédi irodájába, körül volt véve szerető barátoktól. Mindenki rajongott érte. Mikor azonban egy napon hivő édesanyja halála felrázta egész lényében és ő elhatározta, hogy szentül Isten szolgálatába áll, mindenfelé az emberek ellenszenvébe ütközik. Mikor itt volt nálunk, szeretett volna a floridai kormányzósághoz szólni. Barátaink ekkor kibéreltek egy termet, ahová reggelire meghívtuk a kormányzóság vezető tagjait. Én sütöttem almáslepényt erre az alkalomra és mondhatom, órákig tartott, mig valamennyi tepsivel elkészültem. De sajnos nem értük el a remélt sikert. Mert noha valamennyien nagy érdeklődéssel hallgatták, ő elrontotta a hatást azzal, hogy vádolta hangon ráförmedt a gyülekezetre és azzal vádolta őket, hogy egyetlen ember sincs köztük, akit meg ne lehetne vesztegetni. ,,Oh elhiszem, hogy némelyek közületek nagyon magas árat követelnétek, „mondta.”. De végülis győzne bennetek a hatalomvágy, pénzvágy, uralomvágy és beadnátok a derekatokat.” Mikor a társaság eltávozott, még üdvözlésre se méltatták. Pedig szegény csak azt mondta, amit valóban hitt és érzett és bizonyos értelemben véve igaza is volt. Mert hiába hangoztatjuk annyira azt, hogy szabadok vagyunk, azért valamennyien távol állunk attól a sokat emlegetett szabadságtól. Mert ezerféle bilincs köt bennünket, amit képtelenek vagyunk lerázni, mivelhogy legtöbbször magunk vagyunk az okai annak, hogy belesodródtunk a kelepcébe. Becsvágy, valamilyen szokás, vagy szükséglet ejt rabul és aztán kénytelen-kelletlen szolgáljuk. HETI NAPTÁR NOVEMBER NYILAS HAVA 20— VASÁRNAP: JOLÁN 21— HÉTFŐ: OLIVÉR 22— KEDD: CECÍLIA 23— SZERDA: KELEMEN 24— CSÜTÖRTÖK: EMMA 25— PÉNTEK: KATALIN 26— SZOMBAT: VIRÁG Gárdonyi Géza leírja az Isten Rabjai egyik jelenetében, hogy Szikárdusz barát hogyan cseveg egy Jancsi nevű fiúcskával, aki papnak készül és mindent tudni szeretne. Útjukban egy részeg szólította meg őket. Mikor végre eltávozott, ezt mondta Jancsinak a barát: Látod, ez az ember látszik neked hogy ur, pedig nem ur. Testnek rabja.” Egy csoport közepén asztal körül egy agg pénzes ember ezüst dinárokat olvasott három fiatal ember elé. Megint megszólalt a barát, Jancsihoz hajolva: „Látod pénz rabjai! ” Három bársonydolmányos, bársonyföveges ur lovagolt el mellettünk. Arany lánccal voltak ékesítve, csak úgy ragyogtak a boglároktól, drágakövektől. „Látod,” mondta újra Szikárdusz,” pompa rabjai.” „Mindenki rab-e? kérdezte a kisfiú félénken. Szárszó Már nem tudta, hogy hal-e, él-e, A sors annyit packázott véle. Csak ment az utón révedezve, Mindegy volt néki, hová merre. Egy tehervonat jött robogva, Magát gyorsan eléje dobta. azóta a sínek közül A szél örökös panaszt hoz: A teher volt élete tükre, Tehervonat elé feküdt le, Nem volt joga a gyorsvonathoz. Falu Tamás FELVONT SZEMÖLDÖKKEL Hová tűnt a szemérem? A barátom mondja: — Eluralkodott életünkön a trágár beszéd, a fényképi és mozgóképi meztelenkedés, az irodalomban a mindent nevén nevezés. Csókolóznak fényes nappal uton-utfélen, tömegközlekedési eszközön. Hova lett a szemérem? — Kérdezhetném, de nem kérdezem. — Miért? — Mert sokan úgy beszélnek róla, mint ami eddig volt és most egyszercsak nincs. Példát ezerszámra idézhetnék a világirodalom javából. Nézd csak Virginia Woolf remek Orlandójának egy részletét. Várandós nő pirulva gondol arra, hogy krinolint kell vásárolnia — ezt a szoknyát a terhesség leplezésére találták ki —, ismét elpirul attól, hogy gyerekkocsira is szüksége lesz. „Pirulásai elragadóan fejezték ki szerénységét és szemérmét.” Ilyen volt a múlt század végén az angol (európai-amerikai) közfelfogás — nekünk, és persze „Mindenki.” Bólintott Szikárdusz barát. „A király is?” „A király is.” „Kinek rabja a király?” „A nemzet rabja,” felelte a barát. „Mink is rabok vagyunk-e?” kérdezte végül aggodalmaskodva a kisfiú. „Isten rabjai, fráterkám...” Sokan szeretnének megszabadulni rossz szokásaiktól, rossz tulajdonságaiktól. Alkoholisták, dohányosok, kábítószer rabjai sokszor egy hálóban vergődnek, melynek foglyai. Vajon van-e mód a szabadulásra? Van...Mert nem megmondta-e az Ur Jézus egykoron, hogy „Az Igazság szabaddá tészen benneteket.” Az ö igazsága. Az Ö tanai. Viszont, bizonyos értelembenvéve rabok vagyunk valamennyien, ha bírunk valakit, vagy valamit és azt gondozzuk, féltjük, szeretjük, védelmezzük. Egyszer valaki megjegyezte, hogy rabja vagyok a kutyáimnak. Első percre megsértődtem, de aztán beláttam, hogy van sok igazság ebben a kijelentésben. Hiszen kénytelen vagyok rá, hogy etessem, gondozzam őket, felelős vagyok értük, de főleg szeretem őket és aggódom értük. Ilyen rabságban él minden szülő, és mindenki, aki szeret és félt valakit és boldoggá akaija tenni az illetőt. De ki-ki szívesen vádolja ezt az áldozatot, melyet szeretteiért hoz annak fejében, hogy viszont szeressék. Virginia Woolfnak is, kész nevetség. A természet gyermekei pironkodtak-e valaha is bármiért, ami természetes? -—■ Hagyjuk az olcsó ellenvetéseket — folytatta barátom. — Nemcsak a természet, a kultúra gyermekei is vagyunk. A kultúra magatartás: magunk és egymás becsülése, kötelességteljesitésr egyben jogaink kölcsönös tiszteletben tartása. A kultúra erkölcs, a szó legszélesebb értelmében. Beletartozik az is, hogy ne sértsük egymás érzékenységét, tartózkodjunk a megbotránkoztatástól. Csakhogy ki mit mikor és hol lát botránkoztatónak? A skandináv országokban közömbösen mennek el a pornó-boltok kirakatai mellett azok, akik néhány évvel ezelőtt a kormányoknál tiltakoztak a szemérmetlen látvány ellen. Olaszországban a lányok „erkölcsre nevelésének” következménye, hogy sokuknak csak halvány vagy elképesztően zavaros fogalmuk van az imádott bambinók születésének előzményeiről és körülményeiről. Számos országban a nőknek kötelező a fátyol, tilos a miniszoknya. Apropó szoknya! Őseink a hideg ellen védelmül öltözködtek, meleg tájakon az odavalósiak ma is eltakarják bizonyos testrészeiket (másokat nem). Ellenben a ruhadarabokat a kacérság, csábítás eszközéül direkt szexuális ingerforrásként használni —ezt a kultumépek vitték tökélyre. Úgyszintén kulturális-civilizációs termék a képmutatás és az álszemérem szex-ügyekben. Konkrét példa: anya mindennek lehordja nagykorú kislányát, mert este tízig csavarog a fiújával — ahelyett, hogy elvetetné magát vele. A szex immár nem tabu, de ettől még nem kellene piacra kerülnie, mint a zöldségnek, krumplinak. Az erotika magas kulturális árfolyama imitt esik, amott zuhan. A hírhedt de Sade márkiról mondták: a nemiséget lábtörlőnek tekinti, melyet (Folytatás a 15. oldalon)
