Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-11-17 / 47. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ SZIKLAY ANDOR: MAGYAR i LÁBNYOMOK... j (104.) Amit a szőnyeg alá söpörtek (Washington.) — Megérdemelten meleghangú és teijedelmes cikkekben parentálta el az amerikai magyar lapok legtöbbje Vasváry Ödönt, méltatva értékes munkásságát — de elfeledve megemlíteni Írásainak legfontosabb s az utóbbi évtizedekben már kizárólagos forrását. Tudniillik, sőt illik tudni: Ödön cikkei ebben az újságban és társlapjaiban jelentek meg. Az efajta feledékenység ritkán van ok nélkül; oka azonban többféle lehet. Például kétségkívül egészen más okból származik ugyanaz a jelenség abban az egy-két magyarországi lapban, amely egyebekben említette elhunyt barátunk munkásságát. Hasonló vonatkozású, de sokkal súlyosabb az a szintén publicisztikai, de már nemzetközi villongást is tükröző tünet, amelyet most vettem észre „Babits Mihály összegyűjtött versei” szép kötésű és Ízléses nyomású uj kiadásában. A 455. lapon lévő „Utószódból: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését. ” Majd pedig: „ Ugyanilyen okból elhagytuk a következő versek egy-egy versszakát is..." Az ember azt hinné, hogy a kötetet Heckenast Gusztáv nyomdájában állították elő azt megelőzően, hogy bizonyos ifjak a Pilvax-kávéházból odavonultak és benyomultak ama most is emlékezetes okokból. Ezt a kiadást Procrustes-nek kellett volna dedikálni, a legendabeli görög utonállónak, aki egy saját ízlése szerinti ágyba fektette foglyait s ha ahhoz képest túl hosszú volt a lábuk, lenyesett azokból. „A szerkesztőbizottság tagjai”, jegyzik meg az „Utószó”ban, „Éder Zoltán, Illyés Gyula, Keresztury Dezső”, akik egyben, s méghozzá, „Babits Mihály irodalmi hagyatékának gondozói.” Procrustes garázdálkodásainak Theseus véget vetett; ha már a „gondozó” urak közt nem is akadt egy Theseus, legalább a Bach-korszakra való elvi hivatkozással csöndben lelépett volna valamelyik, lehetőleg — mert logikusan — Illyés. És még azt Írják a kötet borítólapján, hogy Babits versei „évről-évre hozzáférhetőbbekké válnak a mai ember számára...” így lesz a jogosult tartalmi értékelésből rossz vicc. Babits költészetének, Írják, „olyan csúcsai vannak, amelyek tiszteletet parancsokban emelkednek ki századunk magyar idodalmának hegyvonulatából.” Hát azt nem igen lehetne mondani, hogy hatékony az a parancs. Ugyanakkor az erdélyi magyarság mai helyzetének meggondolásánál vajmi túlzottnak tűnik az a nagy-nagy tapintat, amely viszonzás elvárta nélkül „szomszéd népek nemzeti érzését” szent és sérthetetlen státussal ruházza föl, vagy ügyes kifogássá teszi, a költői szabadság terhére. Bizonyos színvonalon túl a dolog belügyi része mellékes; ami sohasem lehet mellékes, az az emberi szellem belügye. Történelem és faj, vallás és földrajz, erkölcs és elmeállapot és még akárhány egyéb rubrika egy és más adatai és azok várható hatása alapján a Babits-kőtet 460 lapja 230-ra, vagy 115-re csökkenthető: akár Shakespeare sem kivétel —• minden csak szempont, állítás és hatalom kérdése. Kisdiák voltam Magyarországon, amikor Hunyady Sándor „Ritz 1919” c. darabja a Vígszínházban csak úgy volt bemutatható, hogy kihagyták belőle egy olasz tiszt alakját, aki sikkaszt. Csak nem képzelhető, hogy egy Mussolini alatt egy olasz tiszt sikkaszthat? Szegény Hunyady valahogy úgy képzelte, hogy attól a többi olasz még nagyon rendes ember lehet, minthogy a sikkasztás nem olasz, nem is tiszti, hanem emberi hiba. Még szerencse, hogy a japán nagykövetség nem követelte Lengyel Menyus bátyánk „Tájfun”-jának betiltását, tiltakozva az ellen, hogy Tokeramo öljön; hogyan is ölhet egy japán — hol van erre példa, és ha van, lehet-e más, mint hitvány és alaptalan propaganda, amely a világbékét veszélyezteti? A jugoszlávok joggal tiltakozhatnak egy montenegrói születésű állampolgáruknak, Daniló-nak minősíthetetlen viselkedése — azaz ilyen viselkedés hazug állítása miatt, Lehár „Vigözvegy”-ében. No és a „Hamlet”, hát ott aztán még az olyan békés emberek is, mint a dánok, a sarkukra állnak: a leghatározottabban tiltakozhatnak a rosszindulatú beállítás ellen, mintha Dániában valami bűzlene. Tűrhetetlen a Magyarországon folyó dán-ellenes gyűlölet-hadjárat; Dánia a legjobb szagu ország Európában. Már az is tendenciózus beállítás, hogy egy dán királyi herceg rothadó koponyákkal babráljon; át kell Íratni azt a részt, be kell állitani egy lapp-ot; vagy egy osztyákot — de viszont az ellen ősiségi címen már a magyarság tiltakozhatna. A „Dybbuk” izraeli tiltakozó jegyzéket vált ki; szerepeljen a rabbi piros csizmában, fehér gptyában, zöld mellényben, árvalányhajas kalpaggal és réz-fokossal. A „Faust” ellen mindkét német oldalról várható egy démarche, egy tucat okból, kezdve az Auerbach-pincebeli gyalázatos rágalmakkal. Svájc viszont mindkét német oldalon tiltakozik a Schiller-féle „Wilhelm Teli” ellen; tisztes svájci polgár gyárthat csokoládét, vagy zsebórát, köthet bizalmas bank-ügyleteket, de gyermek-élet gálád (Folytatás a 9. oldalon) AZ ESEMÉNYEK NYOMÁBAN Megoldhatatlan probléma? Csökkent a lárma az utóbbi időben a törvénytelen mexikói bevándorlás körül. A probléma azonban korántsem szűnt meg. Éppen olyan súlyos, mint volt. Özönlenek be az illegális bevándorlók a két ország közt húzódó, óriási szélességű túlnyomórészt nem ellenőrizhető határvonalon át. Őrök tízezrei sem lennének elegendők a hatékony felügyeletre — és attól messze vagyunk, hogy a jelenleg működő párezer őr elvégezhesse a munkát igazán eredményesen. Ez készteti most a kormányt arra, hogy komoly megfontolás tárgyává tegyen egy rendkívüli segélyt Mexikó számára. A baj forrása ugyanis jórészt az, hogy a néhány évvel ezelőtt még kitűnő mexikói gazdasági helyzet súlyosan leromlott. A munkanélküliség, s pénz értéktelenedése, a népesedés rohamos fokozódása, a kormányprogramok gyengesége egyre nagyobb arányú kivándorlást okoz. Ennek főrésze: beszökni az Egyesült Államokba... Jósé Lopez Portillo mexikói elnök jónéhány nyilatkozatot tett már az illegális bevándorlásról, de annak megakadályozására semmiféle hatékony lépést nem tesz. Az ok nyilvánvaló. Az Egyesült Államokra „bizza” a maga tehertételét. Súlyos problémái közül legalább a munkanélküliséget csökkenti bizonyos mértékig a sok-sokezer mexikói átszökése a másik* oldalra. Most arról van szó, hogy egy különleges segélyprogram Portillo közreműködésével valósulhatnas meg. Beszélnek egy 2 billió dolláros ipari befektetési alapról, amelyet fele-fele arányban állítana fel a két ország. Arról is beszélnek, hogy a határkörzetben átmeneti munkaprogramokat lehetne szervezni azok számára, akiket szökés közben, vagy szökés után elfogtak. Ekörül azonban a baj — a mexikóiak latin büszkesége... Érzékenyek, nehezen fogadnak el segélyt akkor, ha azt segélynek is kell nevezni. A mexikói parlament könnyebben tűr el munkanélküliséget, mint bármit, ami a nemzeti önérzetet akármilyen megokolatlanul is sérti. Ebbe a kategóriába esik az egész illegális átvándorlási kérdés. Már olyan hang is elhangzott a mexikói parlamentben, hogy az Egyesült Államok egyenesen örüljön annak, hogy ilyen kitűnő embereket kap, mint az ide beszökő mexikói munkások...Egy másik felszólaló nemrégiben bennünket ostorozott azért, hogy „méltatlan, alacsony rendű munkát” adnak nálunk délen a beszökő mexikóiaknak, csak azért, mert azok alacsony munkabéreket fogadnak el. Mexikó lakossága jelenleg kb. 64 millió. A gyarapodás leggyorsabbak egyike a világon: évente közel 4 százalék. Az országnak nincs sem elég nagy termelő gazdasági területe, sem elég erős ipari bázisa ahhoz, hogy fokozódó mértékben, elég nagy számban, foglalkoztathassa munkásait. És ideát annyit már hivatalosan is beismernek, hogy ezideik összesen 6—12 millió illegális bevándorló van nálunk, akiknek nagyrésze Mexikóból jött át. Most tehát a korlátozás és ellenőrzés hatalmas felnövelése helyett segélről van szó. Az, hogy mikor, mennyiben és milyen hatással — továbbra is kérdés marad. Spectator HS*?-E-M-L-eB Soha nem volt semmi tudományos alapja annak, hogy a normális nyugdíjazási kort 65 évben állapították meg. John Zalusky, az American Federation of Labor egyik közgazdása ezeket mondta: „Mi az Egyesült Államokban a 65 éves nyugdíjazási korhatárt a német társadalmi-népjóléti rendszerből vettük át, amit az 1880-as években vezettek be.” Abban az időben a férfimunkások átlagos életkora 40 éven fölül volt, igy nem sokat részesültek a német kormány juttatásaiból. A 65 éves életkornak, mint nyugdíjazási hastárnak a megállapítását az 1935-ös Social Security Act vezette be. A másik tényező a magánnyugdijtervek kifejlesztése volt. A második világháborúban népszerű volt az üzletemberek soraiban, amikor a munkabérellenőrzések és külön jövedelmi adók miatt a fizetésemelés egyik utjának tekintették. A háború után gyorsan elterjedt a gyárimunkások között, és a 65 év normális életkornak számított a magánnyugdíj tervekben is. Manapság a nyugdijtervek, amelyek előnyt adnak a korán nyugdijbavonulókna, általánosak az irodai és kétkézi munkások szintjén is. Mintegy 35 millió személy vesz részt a magánnyugdíj tervekben és ezek felének kötelezően megállapított nyugdíjkorhatára 65 év.
