Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-10-13 / 42. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL sínek írta: HALÁSZ PÉTER Nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban villamosvezető szerettem volna lenni (bár lehetséges), arra azonban jól emlékszem, hogy villamosutazásokon a legszívesebben mindig az első peronon álltam, a villamosvezető mellett. Ez a szokásom mindig megmaradt, ma is szívesen figye» lem a villamosvezetőket munkában, sőt, ami talán meglepően hangzik, szívesen utazom villamoson, persze nem csucsforgalomi időben, de amikor kényelmesen helyet lehet foglalni a kocsinak egy olyan ülésén, ahonnan figyelhető az utca is, a villamosvezető is. Mennyire más körülmények között dolgoznak a villamosvezetők manapság, legalábbis itt Münchenben, mint annak idején a pesti villamosokon. A háború utáni időkig a legtöbb vonalon állva vezették a villamost, csak később egyes modern kocsitipusokon szereltek fel ülést a vezető számára, s később aztán a régi villamoskocsikra is felszereltek valamilyen rögtönzöttnek tűnő és bizonyára kényelmetlen ülést a vezetőnek. A peron, amelyen a vezető állt, huzatos volt, oldalról még az eső és a hó is bevághatott, télen hatalmas halina-csizmában, feltűrt gallérral álltak a vezetők és végezték nem könnyű munkájukat. A fémkart, amellyel szabályozták az áramot, balkézzel állították első, második, majd a harmadik „utazó-sebességre”, a jobbkezük ugyanis a mágneses fék fogóján nyugodott. A mozdulat, ahogyan indították a villamost, s a kezdeti sebességről a másodikra, majd a harmadikra kapcsoltak át, máig előttem van, s hallom a kocsinak azt a vonitó hangját, amellyel felgyorsult és vágtatni kezdett a síneken. Megálló felé közelítve, a vezető lassan, fokozatosan léptette működésbe a mágneses féket, amely rövid kis szusszanásokat hallatott, s végül megállította a kocsit. A villamosvezető peronján kis tábla adta az utazóközönség tudtára, hogy: „A vezetővel menetközben beszélgetni tilos!” Úgy emlékszem, hogy azt a vaskorlátot, amely a vezetőt elválasztotta az utasoktól, szintén csak később szerelték fel, hajdanában az utasok ott tolongtak a vezető közvetlen közelében úgy, hogy az néha elkeseredetten nézett körül és elegendő helyet kért ahhoz, hogy vezethesse a kocsit. Ezeket a villamoskocsikat, amelyek ma Münchenben közlekednek, inkább úgy vezetik már, mint az autóbuszt. A vezető kényelmesen ül, nyáron ingujjban, télen is csak kiskabátban, minthogy a kocsit jól fűtik, nyitott peron nincs többé. Mikrofon van előtte, amelyen át közli, hogy melyik megálló következik, áramszabályozó, fék, minden kényelmesen a kezeügyében és jóllehet jegyet is tőle kell vásárolni, ezzel nincs sok dolga, a legtöbb utasnak vagy bérlete van, vagy a második kocsi automatájából maga váltja meg a jegyét és „kezelteti” azzal az ugyancsak automatikusan működő szerkezettel, amely rápecsételi a pontos időt és a körzetet, természetesen a dátumot, a villamoskocsi számát, úgyhogy ha ellenőr szállna fel, nyomban megállapíthatja, hogy érvényes jeggyel villamosozik-e az utas. Jobbra tőle van a kis asztalka, amelyen a jegyeket tartja és a pénztartó, amelyben elhelyezi az átvett viteldijat, amiből visszaad, külön a tíz- és ötven-pfennigesek, külön az egy-két-öt-márkások. Nehezen tudnám megmagyarázni, valószinűleg nincs is rá racionális magyarázat, hogy miért figyelem olyan nagy érdeklődéssel a villamosvezetőket. Az különösképpen nagy öröm számomra, hogy ha tanúja lehetek egy vezető-váltásnak. A vezetők ugyanis nem a végállomásnál váltják egymást, mint hinné az ember, hanem a legváratlanabb helyeken, s a legkülönbözőbb megállóknál, ott és úgy, ahogyan abban előzőleg megállapodtak, vagy talán amint arról a központ, (amellyel a vezetők az útvonal során rádióösszeköttetésben állanak), tájékoztatja őket. A központ úgy kiséri ugyanis a villamosok és autóbuszok útját, akár repülőgépeket az ellenőrző-tornyok. Felhívják a figyelmüket arra, hogy valahol, valamelyik szakaszon valamilyen rendellenesség történt, baleset, lassan haladjanak és óránként még pontos időjelzést is adnak. Nagyszabású labdarugómérkőzések alkalmával még az eredményről is tájékoztatják — természetesen nemcsak a vezetőt — de a nagyérdemű utazóközönséget is. Ott áll tehát a váltó-vezető a többi utas között a megállónál. Az, hogy váltás következik, azt egy magamfajta rutinos vezető-figyelő már akkor észleli, amikor a kocsi elhagyja az előző megállót. A vezető ugyanis készülődni kezd, először is leakasztja a pénztartót és táskájába helyezi, a jegyekkel együtt. De ami ennél is fontosabb: a tartásából, a viselkedéséből, a felszabadultságából is érezhető, hogy nyomban magánemberré változik. A villamos befut a megállóhoz, a vezető feláll, s a többi utassal együtt ő is leszáll. Hogy ez miért mulattat engem annyira, azt nem tudom, de a látványon mindig remekül szórakozom, mármint azon, hogy utasaival együtt a vezető is elhagyja a villamost. Kezetszorit a reá várakozó váltóval, aki most kezdi a műszakot és — az utasokkal együtt — felszáll. Először is beigazitja magának az ülést. Még nem volt rá eset, hogy a váltó vezetőnek ugyanolyan távolságban alkalmas lett volna az ülés, mint az előzőnek. Azután előveszi táskájából az aprópénztartót, a jegyeket, s mindezt gondosan elhelyezi. Ha az előző vezető lehajtva tartotta a napellenzőt, akkor ő rendszerint felhajtja. Ha az felhajtva tartotta, akkor ő lehajtja. Annak ellenére, hogy a műszerek mind rögzítettek, mégis valamiképpen az embernek az az érzése, hogy átrendezi és a kezeügyébe helyezi, addig fészkelődik, amig kényelemben érzi magát. Az külön örömömre szolgál, hogy ha a váltó-vezető — nő. Olyankor rendszerint nagyobb előkészületek történnek. Láttam már vezetőnőt, aki külön kis üléstámlát hozott magával. Női vezetők az esetek nagy többségében a hajukat is megigazítják, mielőtt indítanak. A mikrofonba is másként szólnak bele. A férfiak tárgyilagosak, a fiatalok majdnem mindig szenvtelenek, az idősebbek egy kissé kedélyesebbek, ahogyan kihirdetik a megállót, abban felfedezhető valamelyes csevegőkészség, a nők azonban adnak a hangjuknak egy kis érzéki rezonanciát. A kocsi ablakán át ilyenkor a leváltott vezető után nézek, aki elindul és belevegyül a forgalomba. Nem tudom, hogy egy járókelővé átalakult villamosvezető miért érdekesebb és elgondolkoztatóbb látvány, mint például egy autóbuszsofőr, aki műszakját végezve leszáll kocsijából és elindul. Talán azért, mert annak ellenére, hogy az autóbusz is megszabott útvonalon közlekedik, mégis szabadabban. Legalább is az embernek ez az érzése. A villamos azonban sineken halad és ez kategorikusan megszabja az útját. A villamosvezető, aki egyszerre csak járókelő lesz, a szó szoros értelmében felszabadult embernek tűnik. Hátatforditott a síneknek, arra megy, amerre akar, főútvonalon, mellékutcákban, átvág az úttesten, akkor változhat irányt, amikor akar. Akármilyen kényelmesen vezette is a villamost, útját mégis parancsolón és változtathatatlanul megszabták — a sinek. Valamikor hajdanában szívesen figyeltem a villamosvezetőket és a villamoskalauzokat a végállomásokon, tízperces pihenőik alatt, amig összeverődtek néhányan, éppen annyi időre, hogy elszívhassanak egy Leventét, vagy egy Szimfóniát. Felszabadultan mozogtak, beszélgettek, cigarettáztak, hátatforditottak a síneknek. Azután az inditóellenőr kijött üvegházából, vagy csak kopogtatott belülről az ablakán, mire az indulás előtt álló vezető visszakapaszkodott a peronra — leszálláskor rendszerint magukhoz vették az inditókart, s felszálláskor visszahelyezték — a kalauz mégegyszer körülnézett, sípjába fújt és kivétel nélkül mindig akkor lépett föl a kocsi vaslépcsőjére, amikor az már indult. Néhány pillanatig még állt, a lépcsőn, nyakában a nagy táskával, fogta a rézkorlátot, szürke kötött kesztyűje volt, az ujjak végét azonban levágta, hogy kezelhesse az aprópénzt, a táska oldalába szúrva a lyukasztó, visszanézett a végállomás felé, ahová most befutott a soronkövetkező pihenő villamos, azután előre, felsóhajtott és belépett a kocsiba. A vezető pedig a második sebességre kapcsolt, a kocsi gyorsult, a harmadikra és a kerekek fölvonitottak. S előttük a sinek, ismét a sinek. Talán azért figyelem olyan nagy érdeklődéssel és együttérzéssel a villamosvezetőket, mert ütjük jelképezi az egész emberi sorsot. HAJNALI ÜZENET Magányos párnán a fejem lehajtom, mondd hogyan alszol a túlsó parton? én itt, megóva? éjbetakartan, puha melegben, innenső parton; madárhang keltett, boldog, magányos, hajnali Dávid? kicsiny zsoltáros; még csak derengés lehellt az égre, lágy sziromillat, h^nali béke: üdvözült madár fuvolahangon szólt egy faágon, innenső parton------mondd te üzentél? ő volt a tolmács? hogy még maradjak, odaát megvársz? Hajnal Anna ANEKDOTA Tersánszky Józsi Jenő a Lukács uszodában napozott barátjával, Engel István zongoraművésszel. — Tudod, Józsikám — kezdte az tűnődve —, nem akarlak bosszantani. Téged most nagyon ünnepelnek, de ha jól elgondolom, nem vagy olyan igazi nagy ember, és valószinűleg halhatatlan klasszikus se leszel! — Hogy megnyugtassalak — dühösödött Tersánszky —, nem is akarok olyan nagy ember lenni, akivel halála után mondatnak el bölcs dolgokat. Olyan klasszikus se akarok lenni, akiről halála után mindenki kijelenti, hogy ismeri, de senki se olvassa...és olyan halhatatlan se akarok lenni, aki csak életében az! Hát akkor milyen akarsz lenni? — Olyan, mint én.
