Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-09-08 / 37. szám
MAGYAR HÍRADÓ lß. OLDAL FEHÉR HÁZ A VÖRÖS TÉREN Irta: VAJDA ALBERT vetették be, mely a feldúlt, s porhanyós földben oly jól fizetett, hogy az apjok jövendölte kincset benne végre meglelték, s csak akkor juta eszekbe a jövendölés igazi értelme.” , . I. Az alábbi regényrészlet Vajda Albert új szatirikus művének első fejezete. Könyv alakban, angol nyelven 1978 őszén adja ki Londonban a PPC kiadó, német nyelven pedig 1978 januárjától kezdve, heti folytatásokban fogja közölni a QUICK című nagy nyugatnémet hetilap. A fekete ZIM autó lassú tempóban gördült végig a dimbes-dombos Gorkij Proszpekten. Ulysses Stephen Arlington úgy érezte, hogy félálomban teszi meg az utat. A kocsi ablakán át látta a központi postahivatal épületét, a bejárati kapu felett színes földgömbbel. Elhagyták a Dolgoruki emlékművet, amelyet Moszkva megalapítójának tiszteletére emeltek. Arlington mindezt kis világoskék ködön át látta és időnként úgy érezte, hogy teste lassan felemelkedik az autó üléséről. Kísérője, Boris Potapov, a tájékoztatásügyi minisztérium sajtó-előadója, megállás nélkül beszélt. Arlington lehunyta a szemét. Arra gondolt, mennyivel okosabb lett volna, ha taxin viteti magát a Moszkva Szállóhoz, ahová másfél évvel ezelőtt költözött, amikor lapja, a „Daily Globe” Washingtonból áthelyezte tudósítónak Moszkvába. De Potapov ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye haza, a rendelkezésére bocsájtott autón, amely a többi állami kocsival együtt a késő éjszakai órákig várakozott a Marx Proszpekten, a minisztertanács komor épülete mögött. Amikor elkanyarodtak a Puskin Park mellett, Potapov nehezen forgó nyelvvel előbb egy Puskin verset próbált elmondani, de belegabalyodott. Néhány pillanatig bambán meredt maga elé, majd teljes súlyával rádőlt az angol újságíróra. Arlington szótlanul tűrte. Az ő nyelvét is alaposan megbénította a sajtófogadást követő bankett. Tulajdonképpen senki sem értette, hogy a tájékoztatásügyi minisztérium miért hívta össze a külföldi sajtó moszkvai képviselőit, olyan váratlanul és annyi műgonddal. Az írásbeli meghivón kívül telefonon is felhívtak mindenkit és közölték, hogy rendkívül fontos bejelentésekről lesz szó. Érthető, hogy a nyugati és keleti sajtó tudósitói teljes létszámban jelentek meg és izgatottan találgatták, hogy milyen döntő jelentőségű eseményre számíthatnak. Arlington, másfél évi moszkvai tapasztalatai alapján, meglehetősen szkeptikusan ült be a minisztertanács nagytermébe. Neki volt igaza. A „rendkívül fontos bejelentések” előadója a könnyűipari és a nehézipari miniszter volt. Fejenként másfél órán át zúdították a számok tömegét az egybegyűltekre. Az elmúlt és a következő ötéves terv adatait ismertették, aprólékos és végtelenül unalmas részletekkel. A jelenlévő újságírók nagy többsége egész idő alatt azzal szórakozott, hogy a könnyűipari miniszter legalább száz kilós nehézsúlyú férfi volt, mig a nehézipari tárca élén cérnavékonyságu, nyulfejű miniszter ült, aki sulyokkal a zsebében sem nyomhatott többet 50 kilónál. Este 11 óra lett, mire a sajtó egyre türelmetlenebb képviselőit beterelték a szomszédos terembe. Itt terített asztalok várták őket. Arlington csak arra emlékezett, hogy a felszolgált menü három fogásból állt: vodka lazaccal, vodka kaviárral és vodka vodkával. Amikor jóval éjfél után, meglehetősen bizonytalan léptekkel, a kijárat felé igyekezett, odatántorgott hozzá Boris Potapov és ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy hazaviszi a Moszkva Szállóba. így is történt. A kocsi lassan haladt a néptelen utcákon, mintha a sofőrnek előre megmondták volna, hogy minél tovább huzza az időt. Arlington szeretett volna már a szobájában lenni és aludni. Potapov csuklásokkal tarkított hangja úgy hatott rá, mint gyermekkorában az anyai altatódal. Szemhéjai egyre nehezebbek lettek és csak akkor nyíltak kissé szét, amikor felismerte a Maneshnaja teret, ahonnan már látszott a Hotel Moszkva tizenhat emeletes rideg épületkolosszusa. (FOLYTATJUK) Széchenyi István a tudásról, a munka hasznáról (Folytatás a 14. oldalról) sőt némi pluszt hozzanak. Kémiában mennyire vagy ösmeretes? — Patikárius vagyok én? — Nem vagy, ahhoz sem értesz. Hanem tudod-e, hogyan nevezik magyarul a patikát és patikáriust? — Az ördög tudja, mi gondom nekem arra. — Vagyis azt sem tudod, hogy a patikást gyógyszerésznek, a patikát gyógyszertárnak mondják? Ezt ne feledd el, nehogy valaki azt mondja, még magyarul sem tudsz. — Hát akkor nem tudok. — Ezt sem, dehát mit tudsz te tulajdonképpen? — Ha már meg kell vallanom, biz* én nem sok könyvet szaggattam el, amit én tudok, az kevés helyen elfér. — Most már megmondom, mire való a tudós társaság. Arra, hogy húsz esztendő múlva fiad vagy unokád okvetlenül tudjon valamit. S a hid! Legyen lánchíd, mely a két várost egybekapcsolja. S ha már annyi millió forintba kerül, akkor azon senkit nem eresztenek át ingyen; fizetni kell. Levelek áradata jött: fizessenek azok, akik nem nemesek. Széchenyinek imia, beszélnie, küzdenie kellett, hogy a hid meglegyen, embereket rávenni, összeszidni, simogatni, kérni, hogy engedjenek. Végre engedett a többség; el lehetett inditani a munkálatokat. De voltak sokan akik tovább sérelmezték —nem az építést— a hídpénzt. A szabadságra, nemességre hivatkoztak, s gyalázatnak nevezték előre. Kibúvót szerettek volna...Széchenyi egyik vitában megpendítette, hogy erre volna lehetőség. Faggatni kezdték, mi lenne az? ,,A hidregula szerint annak, aki átmegy, fizetnie kell — válaszolta —.hanem ha valaki a hid mellett akar elmenni, az semmit sem fizet.” • • • Hitel című munkájában igy oktatta a munka hasznáról olvasóit: ,,Egy vén gazda fiaitól e szókkal búcsúzott el: .Fiaim, csak egy mezőt hagyok nektek, de kincset rejt. keressétek’. — Ezt ezek betű szerint vevék, s keresték a föld -gyomrában sok ideig éjjel-nappal, de rá nem akadván, utoljára búzával A BORISMERET ES AZ ÍZLÉS EGYÜTT JÁR (Folytatás a 12. oldalról) kell rendezni el a polcokat, és hogy a palackokat külön-külön tárolja vagy pedig csoportosan. Kivéve természetesen a konyakokat, amelyeket felállítva kell tárolni, mert különben a magas alkoholtartalom elégetné a dugót. Emlékezzék arra, hogy a borra éppen úgy figyelni kell, mint a gyermekre a bölcsőben. Dr. George H. Rezek, a Wine és Food Society vezetőjének legalábbis ez a véleménye. Amikor az embernek megvan a raktárhelyisége, akkor a raktározás már saját magára tartozik. Rezek szerint nem bölcs dolog olyan fehér bort tárolni, amit fiatal korában fogyaszt az ember. A vörös boroknak is idő kell a beérésre. A palackoknak három hétig kell egyenesen feküdniük, hogy leüllepedjenek. A vörös borokat mindig fejteni kell úgy, hogy finoman leöntik a folyadékot anélkül, hogy az ülledéket felkavarnák. A borpincében azokat a borokat helyezik el, amelyeknek érniük kell. Sokan gyűjteni kezdték a drág francia borokat, de most már ezek is inkább a kaliforniai termékek felé fordulnak. A drága francia borok nem szükséges tartozékai egy jó gyűjteménynek. Amikor az ember a bort Ízleli, különösen figyeljen az utóizére. Ehhez az kell, hogy az ember szájának minden részébe eljuttatja az Ízlelt bort. A száj ízlelése azután aláhúzza az orr szaglásával nyert információt. _______________j_ ÖREGKOR -BÖLCSESSÉG... Az öregkor összegez. Amit a fiatal hóditó utjain elfoglalt, felkutatott és zsákmányolt, az ereje teljében levő megalapozott, felépített s működtetett, azt az öregember lebontja, elvesztegeti, kiköltözik belőle. Mint valami titokzatos Lear király, elindul utolsó útjára; zsebében egy-két összegyűrt fénykép van a múlt boldog kísérleteiről. Nem emlékezik másra, csak amire a gyermek. Nem hallgat már az értelemre, csak a szívre; bölcs lett. Kiért a szittyós káka földjére, és ott nagy eget lát. Megérti, hogy az egyedüllét nem magány. Hogy nem hálára van szüksége az embernek, hanem békességre. Hogy amit életében küzdelemnek vélt, tulajdonképpen elnyújtott haláltusa volt. A bölcs mégsem boldogtalan, mert a kendőzetlen valóság áll előtte. Most látja, hogy minden szeretet, ha él, mert kegyelemből él. Az agg Simeon úgy tartja kaijában a csecsemő Megváltót, mint az unokáját. A nagyapák úgy vezetik unokáikat a fák s bokrok közölt, mint kis megváltókat. Nem igaz, hogy az öregeknek nincs helyük az életben. Korcs az az élet, amelynek hiányolnia kellene jelenlétüket. Arra figyelmeztetnek minket az .öregek, hogy az élet mélyre hu/ódik s már-már jeltelen az emberi szívben. De amiről mégis felismerhető, az a mások szeretete. Ahogy a nagymamák élnek közöttünk, öreg izmaikat túlterhelik igyekezetükkel, mosolygásukkal elfedik őr'ődésüket. Az öregkor összegez. Nem sorol föl részeredményeket, hogy eltakarja vele a félelmet, magát a summát mondja. Az öregek az egész emberi nem nevében hirdetik, hogy a summa a megbocsátás. Péter
