Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-08-18 / 34. szám
14. OLDAL MAOY AH* HÍRADÓ * EGY HÍRES TUDÓS IMÁDKOZIK Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Az elmúlt napokban költözött el az élők sorából Wernher von Braun, német származású fizikus, akit az amerikai űrkorszak atyjának neveznek, mert annyi érdem fűződik találmányaihoz. Azt szokták mondani, hogy a hit nem fér meg a tudománnyal és, hogy tudósok, akiknek elve az, hogy mindent bizonyítani kell, képtelenek vakon megbízni valamiben, ami nem kézzelfogható és nem is bizonyítható. Braun ezen a téren is rekordot állított fel. Mert ő, aki német származású és a Názi uralom Zachar alatt élve legkevésbé sem volt vallásos, itt Amerikában rátalál Istenre és megtanult szive mélyéből imádkozni. Nyilvánosság előtt kijelentette, hogy az Ima az emberiség legfontosabb feladata. Braun szerint a vallás nagyon is megfér a tudománnyal. Mert, mint ahogyan a vallás megköveteli a hitet, úgy a tudomány is megkívánja, hogy a tudós, aki valamit feltalál valamin dolgozik, higyjen a találmányában. ,,A világegyetem grandiózus fensége csak megerősíti hitemet abban, hogy valóban létezik egy Alkotó”, mondta Braun a haligatóságnak elmúlt évben Philadelphiában. „Részben elfogadhatjuk a természet rendjét mint életmódot, de abban a percben, amikor felmerül bennünk a kérdés, hogy miért, ismét szembetaláljuk magunkat Istennel és minden dicsőségével.” Majd G.W. Cornell szerint igy nyilatkozott:” Ez a dicsőség fedezi nagyjában a még mindig ismeretlen létezés realitását és képezi a még mindig rejtett igazságot, melyre a tudomány támaszkodik, amidőn fokozatosan felderít egy-egy apróságot.” Kifejti, hogy a tudomáy és vallás nem állnak egymással ellentétben. Inkább két testvértudomány. Mert, mig a tudomány azon igyekszik, hogy a teremtésről minél többet megtudhasson, addig a vallás arra törekszik, hogy minél jobban megérthesse magát a Teremtőt.” Azt is fennen vallotta, hogy a vallást fegyelemmel és kemény buzgalommal kell alátámasztani. Szerinte nem alkalomadtán és nem is naponként, HETI NAPTÁR AUGUSZTUS SZŰZ HAVA 21— VASÁRNAP: SÁMUEL 22— HÉTFŐ: MENYHÉRT 23— KEDD: FARKAS 24— SZERDA: BERTALAN 25— CSÜTÖRTÖK: LAJOS 26— PÉNTEK: IZSÓ 27— SZOMBAT: JÓZSEF de óránként kell imádkozni. Majd, mint Pál apostol, ő is kisétált a pusztába, hogy elmélkedhessen és imádkozhasson. Esténként pedig feleségével fohászkodott az ég Urához. Forrón szeretett, megboldogult féljem, Dohnányi Ernő is valahogyan igy volt vele. ő, aki a múltban nem igen volt alázatos hivő, mert úgy találta, hogy Isten Krisztus létezését nem lehet tudományosan alátámasztani, utolsó éveiben csodálatos átalakuláson esett át és teljes szívvel Isten felé fordult. Barátainknak nem egyszer kijelentette, hogy sajnálja azt a tudóst, aki nem hisz Istenben, mert az a saját tudományában sem hihet. Mikor a Stabat Matert komponálta, annak minden taktusában megnyilvá-MiÉRT NEM? Miért nem segíthettem rajtad, ahogy te régen a huzó szédületben, a fullasztó veszélyben, a láz jeges hevében megóvtál, segítettél, fészekből hullt fiókát, lekókadt gyönge rózsát szép száddal melengettél, elveszni nem engedtél?! Miért nem hódíthattam vissza közönybe dermedt szádtól elmulthatatlan hangod, mely küzdve zengett ivén a gyötrelemnek, de végül megbicsaklott, csak száraz sercegés lett, láp lángja, lenge lélek, mert megjárván a poklot, fellobant s elhanyátlőtt?! Ó, miért, ó, miért nem törhettem sejtjeidnek indázó sűrűjében zöld ösvényt bekerített , nyűgös reményeidnek, ösvényt szelíd nyarakba, hol az egek porondján nyugvó arany oroszlán, jó nedveket fakasztva a rákot elriasztja?! Ó, miért nem, miért nem? Tehetetlen a gyermek. Csak az anyák szivében terem a gond kegyelmet, halált győző türelmet. A fiú, ha kereszten függ is, csak arra támad, ki őt a vakvilág vad parijára dobta testben — s otthagyta elveszetten. Garai Gábor nult ez az odaadás, ez a mély, alázatos elfogadása a; Mindenhatónak. Még az olvasmányai is megváltoztak az utolsó időben. Elkezdett vallásos könyveket böngészni. Valaki ajándékba adott neki egy könyvet, mely amerikai írótól származott és a Fatimái csodákról számolt be. Újra és újra elolvasta. Esténként mindig ezt tárgyalta, sőt egy kedves ismerősünknek kölcsön is adta a könyvet, azzal a kikötéssel, hogy azt hamarosan visszajuttatja hozzá, mert újra el akaija olvasni. Mikor együtt sétáltunk, velem is sok?" beszélt erről, hogy ez a nagy csoda hogyan tör' Fatimában a három gyermekkel és minden sr kicsengett, hogy ő maga is mélyen hitt abban, könyv állított. Én, aki annak idején a „praktikus” voltam, hogy nem hittem csodák, megkockáztattam a kérdést, hogy miért kellett a két kisgyermeknek meghalnia, hiszen ártatlanok voltak és olyan engedelmesen, meghatóan hajtottak fejt a felső parancs előtt, ő azonban nem látott ebben semmi igazságtalanságot. Sőt kifejeztette, hogy éppen akkor kellett elköltözniük e földről, amikor még ilyen ártatlanok voltak, mert ki tudja, később milyen sorsra jutottak volna. Szenvedélyes, kiváncsi természetük bűnbe vezette volna őket és talán éppen ez volt a legnagyobb kegyelem irányukban, hogy akkor szólította őket magához az Ur, amikor mint szentek térhettek meg hozzá. Ha most visszagondolok minderre, látván látom, hogy már magában véve az is csoda volt, ami a féljem lelkiéletét annyira átitatta a Mindenható iránt való hódolattal, érdeklődéssel. És hálás szívvel veszem tudomásul, hogy fel volt készülve arra az útra, melyre az Úristen elszólitotta. Azt is látom, hogy milyen igaza volt orvosbarátjának, aki, amikor én kétségbeesetten kutattam, mi okozhatta a halálát, egyszerűen, ezt mondta: „Elment, mert elérkezett az ideje.” LECKE A BIZALOMBÓL Hátramenettel — előre Lajos végképp magára maradt, ahogy özvegy édesanyja meghalt. Ö maga is özvegy már évek óta. Gyermekei távol. A katolikus faluban egyedül református immár. Felelősségem még inkább megnőtt iránta. A „legközelebbi hozzátartozó”-ja lettem. Nem is kellene idézőjelbe tenni a kifejezést. Hitben és szeretetben ez valóság. Ez a valóság. Hanem pünkösd másnapja munkanap. Lajos délben műszakba megy, reggel kell kiutaznom hozzá. Ez viszonyt azt jelenti, hogy a kétszemélyes istentisz telet után csak órák múlva tudnék visszajönni Délután már egy másik faluba várnak, gyalog kell há visszajönnöm a szomszéd községig, ahonnan sűrűbl az autóbuszjárat a város felé. A táskámba igy a Bibli- és az énekeskönyv mellé „nyulcipőnek” beteszek eg pár könnyű szandált is, amire átcserélem majd a ünneplő feketét. Lépteim már a kilométert „harapják”. Serényen mert szorítanak a percek. (Az „ámen” után még me kellett néznem a pöszmétebokrokat, szilvafáka' földieprest, nem volt szivem elhárítani Lajos ártatla dicsekedését.) Baj nincs, voltam katona, tudor milyen az „erőltetett menet”. Akkor nehéz volt mundér, az esztendőket elfecsérelt időnek véltem, ime; még abból is származott valami jó. A szánd, meg a talpam alá simuló műut ajándéka mellé ez felismerés újabb hálát adni való. S a legújabb: mo nem gyötör a reuma, isiász, szinte suhanok. Legalá!is úgy érzem. Mellettem gépkocsik húznak el. Ne „stoppolok”, nem én. Ha közelebb is már a hatva mint az ötven, megy ez még. Mert lépteimet az I vigyázza. (Folytatás a 15. oldalon)
