Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-08-18 / 34. szám
15. OLDAL i.'„[1,.___............................ ... " m*|wí g > w^;i.«fy ŐSI MAG\ AR IMÁK GYŰJTÉSE „Hegyet hágék, tőtöt lépék...” írta: HALÁSZ PÉTER MAGYAR HÍRADÓ II. Erdélyi Zsuzsanna 1969 őszén indult el gyűjtő útjára, mint írja, ,.terepre ment". A próbagyűjtések ■'lmúlták minden várakozását és ezért novembertől / __ tempójú munkába kezdett, ecember elejéig körülbelül darabból álló szakrális í anyaghoz jutott és vele a öltészet új műfajjal gazdagodott: az anarchikus népi imádságok ágával. Azt mondja neki hangszalagra egy 80 esztendős aszsznny: „...el vannak hűlve a népek a templomtól, nincs Isten akarata, a csoport akarata van.” Egy másik meg: „Mán a fiataloktó’ ellehet a templom. Alig van a padban az az egynéhány öregasszony, de bizony má se délelőtt, se délután, mán nagyon is csekély fiatal... Én sokat dorgálom őket: fiaim, lányaim! Hát mit gondoltok tik? Hogy az Úristen Kukorica János? Hogy avva’ lehet viccelnyi? Azt ki lehet játszanyi? Azt nem lehet! Hogy nektek elsőbb a klubszoba, a futkározás, a látogatás, a munkaheli cimborák...” Aztán a 66 esztendős Tolna megyei, kakasdi asszony erre emlékezik: „Mikor édesapám hozzá fogott aratni, búzát vágni, letette a kalapját, úgy kezdett hozzá az aratáshoz. Mondja: Miatyánk ki vagy a menyekbe^ uralkodói mindenekben, szenteltessék meg szent neved, ég, s föld imádjon tégedet... Nehéz munka, de édesapámnak jó erős hangja vót, és ahogy kaszált, úgy megkezdte az aratást, ima-énekkel... S mindig úgy dolgozott, levette a kalapját. A1 nem káromkodott, úgy kérte az Istent...” Ezek a kis megjegyzések, magyarázatok, amelyeket az asszonyok fűznek az imához, amit eleiktől örököltek, mielőtt rámondanák a hangszalagra, szakasztott olyan értékesek, érdekesek, mint maguk az imák. Ugyanannyit mondanak el róluk ugyanis. Van olyan, aki húzódozik, mondván, megfogadta, ő többet nem mondja el senkinek, egyszer már volt valami rossz tapasztalata, televízióra beszéltették, nem jött ki belőle semmi jó, a megnyugtatásra, hogy ez a masina itt nem televízió, mégiscsak rááll és elmondja, hogy... „...én kimegyek az ajtómon, föltekintek magos mennybe, mit látnék? Azt látnék: héccer szentelt szent kápolnát, kívül aranyos, belül irgalmas, benne vagyon Krisztus Urunk, keresztfára van feszítve, arra ment Szent Lukács évangélista, köszön néki: Isten aggyon jó napot, én Uram Teremtőm! Ha lehetne öt mélységes sebeidet terenyemmel behúznám.” Aki elmondja: Térjék Gáborné Géczi Borbála, 85 esztendős, de ő is az öregnagymamától, tehát a dédanyjától tanulta, Priszka Rozália Géczi Jánosnétól, aki 86 éves volt, amikor meghalt 1904-ben, tehát 1818-ban született. S mondja róla Géczi Borbála: ő is idevalósi vót, este is, reggel is. — Milyen imát tanult Török Sándorné Stadler Margit hétéves korában Gálosi Ferencnétől — torokfájás ellen? „Ezekiás püspök elment szántani, békaekéjével, gyík üstökével, kígyóostorával, addig szántotta a földet, hogy az oszlott, bomlott, úgy oszlódjon, bomlódjon a te torokfájásod is.” Aztán hozzáfűzte a magyarázatot, hogyan is járt el imamondás közben Gálosi Ferencné? „Nyomkodta a torkomat és közben mondta a mondókát... Ezt háromszor mondta el... Hát nem szerette édesanyám az ilyesmit, mert az nem vót ilyen babonás természetű. Imádkozni szeretett, de ilyesmit nem, s mindig úgy titokban csinálta a Nacanéni, mert nekem sokat fájt a torkom, és aztán közbe én megtanútam, s édesanyám úgy jött rá, hogy a babámra én is olvastam. ” (FOLYTATJUK) Hátramenettel — előre (Folytatás a 14. oldalról) Bodzaillat bóditva körülleng, aztán hársé — az erdő üde lehelete. Harsogó zöldben rámköszön a hegyoldal, kedves-morcos öreg sziklák, fölöttem szikrázó kék ég, csodálatos felhők — Uram, de szép is szent kezed munkája! Megint elsuhan mellettem egy gépkocsi. Csak a vezető ül benne, szakállas, nagy hajú „modern” ifjú, egy szem magában. Tekintetünk összevillan egy pillanatra. Biztosan a városba megy, elvihetett volna. Hadd fusson...De ni csak, valami történt a kocsival, olyan furcsán mozog. Szokatlan jelenség: hátramenetben visszafelé kanyarog. S még hozzá milyen sebesen! Már itt is van, megáll, s a vezető kiszól: — A városba megy? Igen? Miért nem jelzett? Üljön be, elviszem! — Nézze, uram — mondom már bent a kocsiban —, baj esetén az én életemért, egészségemért az a felelős, aki felvesz a kocsijába, nem könnyű ezzel megterhelni valakit. — Ez igaz — mondja a fiatalember —, de van bizalom is: tán csak nem perel be az, akivel jót akartam tenni? Mi lenne a társadalomból a bizalom nélkül? A számok, adatok, paragrafusok feszességét, ridegségét a bizalom oldja fel, teszi elviselhetővé. így halad az életünk előre — kevesebb súrlódással, zökkenővel. Erre nem számítottam. Hogy ma még nekem is „prédikál” valaki...A mai lecke: Isten „logikája” más, mint a miénk. Az én gondolatom szerint a „hátramenet” — hátra menetel. Igaz. S mégis: ezzel a hátramenettel én most — előre jutottam! Isten mellől nézve teljesebb értelmet nyerhet még olyan alapfogalom is, mint az „előre”, meg a „hátra”. Áldás iskolája, amikor tanulunk — taníttattunk... Denke Gergely VIGYE A SZINUSZÁT ARIZONÁBA! (Folytatás a 7. oldalról) Az indián emlékeknél nem kevésbé érdekesek az amerikai pionírok viselt dolgainak nyomai, a vadnyugati rémhistóriák színhelyei, az aranylázé, amelynek Arizona volt az országútja, a ,,ghost town”-ok, amelyeknek romosodó falain még régi címtáblák hirdetik, hogy ott lövöldözésektől hangos, pálinkagőzös „saloonok” tették izgalmassá az életet és ahol viharos időben az ablakokat záró fatáblák csapkodása riasztja a kóbor kutyákat. Nem csoda, hogy a vadnyugati filmek kulisszáiul leginkább az arizonai vörös sziklafalak és ezek a ,,ghost town”-ok szolgálnak. Sajnálom, hogy sok mindenről nem tudtam irni, ami megérdemelte volna: Tucsonról, a második legnagyobb városról, a Grand Canyonról, a világ legnagyobb természeti csodájáról, a kis hegyi városok festői, kanyargós utcáiról, a tombstoni híres vérengzésről, amely — és ez az egykori vadnyugati vérengzések javára szolgáljon — nevetséges csetepaténak hat a mai bűncselekmények mellett, a megkövesedett erdőről, az őskori Petrified Forestről, a Goldwater áruházról és magáról a szélsőjobboldali Goldwater szenátorról, valamint a szélsőbaloldali Udall congressmanről, akik osztozva a közös végzeten (mindketten bukott elnökjelöltek), arról, hogy nem a floridai St. Augustine, hanem a hopi indiánok rezervátumában lévő Oraibi a legrégibb folytatólagosan lakott városkája az USA-nak (legalábbis az arizonaiak szerint), a sedonai művésztelepről, amelynek környéke arról is nevezetes, hogy villája van itt Lucy Bálinak és Doris Daynek, nem is beszélve arról, hogy nemrégiben itt szülte meg legfiatalabb gyermekét Cher, az újabban nagy sikereket arató tv-sztár. És még sok egyébről, ami Phoenixtől már kissé messzebb van és én nem voltam olyan állapotban, hogy túl messze merészkedjen a szállodai uszodától, amelynek partjain gondosan melengettem beteg tagjaimat az áldott sivatagi napon. Kár, hogy így történt, mert így tulajdonképpen hamis képet kaptam Arizonáról, amelynek csak kis részét sikerült átpásztáznom, pedig minden vidéke más, van olyan hely, ahol havasok emelkednek az égbe, következésképpen a hőség sem nagy és lompos fák is zöldéinek, de hát persze ide senki sem viszi a szinuszát. Befejezésül most már csak néhány érdekes adatra szorítkoztam. Arra, hogy az élelmiszer Phoenixben általában olcsóbb, mint New Yorkban, a ruhanemű viszont drágább, hogy (és ezt minden lokálpatrióta büszkén hangoztatja) a városban 4 „ötcsillagos” hotel van, hogy a környéken 40 000 magán- és szállodai uszoda található, hogy a legizgalmasabb sportesemény a kutyaverseny (nagy fogadásokkal), hogy még nem is olyan régen a város egyik legnevezetesebb üzleti vállalkozása a struccfarm volt, ahol 6000 struccot neveltek, hogy tolláikkal ékesítsék az amerikai delnők kalapjait (ma már a strucctoll kiment a divatból, a tőke leginkább az elektromos ipart pénzeli), hogy Arizonában a föld 70 százaléka az állam tulajdonában van, hogy az autóbuszok félórás időközökben közlekednek és hogy autó nélkül itt alig lehet élni, hogy a vendéglői kiszolgálás a lehető legelőzékenyebb, a pincérlányok nem mulasztják el megkérdezni, hogy a vendég meg volt-e elégedve, kifejezve örömüket, hogy kiszolgálhatták (melegen ajánlom ezt a budapesti éttermi kiszolgálók figyelmébe követendő példa gyanánt), hogy Phoenixben van egy intézmény, amely készenlétben tart 4200 dollárért kapható tartályokat és folyékony nitrogénnel működő fagyasztókészüléket azoknak a gyógyíthatatlan betegeknek, akik hisznek abban, hogy ha rögtön a haláluk után testüket megfagyasztják és mindaddig tartják ebben az állapotban, amig betegségükre a megfelelő gyógyszert fel nem találják és akkor új életre olvasztják őket, akkor jó egészségben tovább élhetnek és végül, hogy 1908-ban a tucsoni polgárok beadvánnyal fordultak a városi tanácshoz, hogy tiltsák meg a járdák teleköpködését. Arról nincs adatom, hogy a tanács teljesitette-e a kérést, mert Tucsonban nem jártam és így személyesen nem győződhettem meg róla, hogy tiszták-e a járdák. Azt hiszem, ennyi érdekes adat elég. Befejezésül még csak azt közlöm, hogy kétheti üdülés után újra becsomagoltam a poggyászomat, amely most már könnyebbnek bizonyult, miután szinuszomat otthagytam Arizonában és hazarepültem New Yorkba — egy kis levegőváltozásra.
