Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-08-11 / 33. szám
íV.i A v«.iVi A ‘ magyar híradó MIÉRT? írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona Egész Amerika, sőt az egész világ megrettenve, elképedve, megbotránkozva hördült fel, amidőn arról a szerencsétlenségről értesült, mely nemrégen, július 13-án játszódott le New Yorkban és irtózatos élményt jelentett ezrek és ezrek számára. A Time magazin ,,Borzalmak Éjszakáján” nevezi ezt a rettenetes éjjelt, amikor a villámcsapás következtében az egész város és környéke csaknem huszonhat órán át villanyáram nélkül maradt. Ráadásul hőhullám sepert végig az egész vidéken, az emberek léghűtés nélkül csaknem megfulladtak szobáikban, a liftek megálltak és azok, akik éppen ott tartózkodtak, kénytelenek voltak ez alatt az idő alatt, vagy legalábbis addig, amíg valaki segíteni tudott rajtuk, ezekben az apró, levegőtlen fülkékben gubbasztani. Megállt a földalatti, felmelegedtek a hűtőszekrények és minden megromlott bennük. De mindez nem volt elég. A rettenetes alkalmat, a borzalmas sötétséget nemcsak egyesek, de óriási tömegek arra használták fel, hogy a szó szoros értelmében megrohanják a várost, mindenfelé betörjenek, jól tudván, hogy a csekélyszámú rendőrség képtelen megbirkózni velük, feltörték az üzleteket és onnan mindent kihordtak, nyugodtan, szégyentelenül, félelem nélkül, mintha csak vásárolnának. Még érthető lenne, ha élelmiszerüzletekbe törtek volna be, hogy éhségüket csillapítsák. De minekutána ezeket és az italméréseket kiürítették, szertehordták a televíziókat, ruhaneműt, olyasmit is, amit igazán nem használhattak, csupán azért, hogy raboljanak, fosztogathassanak. Teherautókat és mindenféle járművet béreltek, hogy hűtőszekrényeket, fagyasztókat, rádiókat, bútorokat és minden elérhetőt elhurcolhassanak. Amit nem tudtak elvinni, azt elpusztították, majd felgyújtották, úgyhogy több mint ezer helyen égtek a házak és a szerencsétlen tűzoltók nem tudták, hová szaladjanak oltani. Annál nehezebb volt a helyzetük, mivel több száz telefonhívás érkezett segítségért, ahol nem égett semmi, csupán félre akarták vezetni őket, alkalmat akarva adni a tűznek, hogy jól leégethesse az épületeket. HETI NAPTÁR AUGUSZTUS OROSZLÁN HAVA 14— VASÁRNAP: MARCELL 15— HÉTFŐ: MÁRIA 16— KEDD: ÁBRAHÁM 17— SZERDA: JÁCINT 18— CSÜTÖRTÖK: ILONA 19— PÉNTEK: HUBA 20— SZOMBAT: SZT.ISTVÁN A rendőrök tehetetlenek voltak ekkora tömeg vandállal szemben. Csak álltak és nézték, hogyan tevékenykednek, aztán valahogy életük kockáztatásával letartóztattak több ezer pusztítót, akik valószínűleg néhány nap múlva már szabadon lesznek és tovább fognak garázdálkodni. Egyetlen lövés se hangzott el. Hogy is hangozhatott volna? Hiszen, ha csak egyetlen fosztogató is megsérül, az ifjúság másnap megrohanta volna az utcákat és üvöltve, robbantva tiltakozott volna az igazságtalanság ellen. Az egyik New York-i lapban hosszú cikk jelent meg minderről, ezzel a kérdéssel: MIÉRT? Miért váltak ezek az emberek, akár négerek, akár fehérek, ilyen lelketlen vandálokká, hogy akkor, amikor mások szenvedtek, tömegpusztítást vigyenek véghez? Mi bújt beléjük? Olyan volt ez, mintha valami irtózatos szenvedély szállta volna meg őket. Szerintem a válasz az lehetne, hogy azért, mert nem féltek semmitől, sem Istentől. IRODALMI KALÁSZOK Péter-Pál napja hosszú idő óta az aratás kezdetét jelenti hazánkban. Ma is érezzük e napban a sárgálló búzaföldek ünnepi hangulatát, még akkor is, ha a kaszások helyett aratógépek gyors munkáját láthatjuk a földeken. Szép hagyomány ez, századunk irodalma is gyakran idézi egy-egy versben vagy prózai Írásban: a búzaföld és a kenyér dicséretén túl megcsillantva az emberi munka és a Gondviselés kapcsolatát, összefűző jegyeit is. A búzatáblák, az Isten és az ember kapcsolatának megörökítései közül Móra Ferenc sorai a legvonzóbbak. Nem állt itt az Isten és az ember közé semmi — irja —, s bár a búza megérlelését komoly erőfeszítések és gondok előzik meg, „mindenütt uj kenyeret ígér az Isten azoknak, akik tiszta magot vetettek”. A búza ennek szellemében több, mint haszonnövény, az ember számára eszmei üggyé magasodik, mert a szorgalom, a becsület, a másokért is végzett munka közösségi szelleme hatja át. Korunk klasszikusként tisztelt költője, Ilyés Gyula az Ifjúság című hosszabb költeményében érzékletesen örökíti meg egy személyes aratási élményét. A nehéz paraszti munka igazi férfiakat kíván, s ezek a kevés beszédű emberek, ha megszólalnak: „szavaik szivükből szállnak”. A „rendek tolongó sorai” verítékben fürdetik a kaszásokat, de a jól végzett munka öröme egy ország véleményével egyenértékű — vallja a fiatal Illyés. Nemrégiben elhunyt költőnk, Simon István mély ihletettséggel idézi fel az aratást megelőző napot, a bekövetkező munka fáradságos és mégis felemelően sugárzó voltát. „Ég a vidék; ez a kénszinű táj — ragyog irgalomért az egekre, de fönt — fehér a felhő, a könnyű uszály, — csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy. — Kakukk szól még az akác gyönyörű — aranyán (ha kepét lát eláll a szava.) — Péter-Pál jön, fogy a réten a fű — és holnap nyesi már a búzát a kasza.” — (Péter-Pál előtt) sem embertől, és jól tudták, hogy nincs mitől tartaniok. Mikor a II. világháború alatt Magyarországon szüntelenül potyogtak a bombák és több időt töltöttünk az óvóhelyen, mint lakásunkban, alig hallottunk róla, hogy valahol betörtek volna. Sőt, az emberek olyan segítőkészek voltak, ki-ki megosztotta, amije volt, még az otthonát, élelmét is. Mert mindenki tudta, hogy az élete veszélyben forog, hogy a „ma nekem, holnap neked” jelszó dívik és senki sem tudhatja, mikor csap le rá is a Nemezis. Féltek. Aggódtak. És ez a közös félelem, közös aggodalom mintegy egymáshoz kapcsolta őket. Ma azonban csak kevesen félnek. A vandálok, rablók, gyilkosok semmiesetre sem, mert jól tudják, hogy a hatóság nem meri bántani őket. A hatóság az, aki fél. Fél tőlük. Mivel hogy megfordult a kor szelleme. A múltban az ilyen, aki így visszaélt az általános szerencsétlenséggel és azt ilyen gyalázatos módon kihasználta, ki se merte volna tenni a lábát az utcára, mert az emberek haragjukban darabokra tépték volna. De ma, amikor nem hisznek sem Istenben, sem igazságban többé, szinte hősnek számít az, aki mer és nyer, aki a gyengét eltapossa. A körülállók, akik a fosztogatást nézték, szinte biztatták a zsiványokat és a rendőrök ellen foglaltak állást. Mondhatnánk, hogy egy újabb ökölkorszak lépett fel, de még ez a meghatározás se felel meg a valóságnak. Mert az ökölkorszakban az, aki győzött, általános gyűlölet, megvetés tárgya lett. Ma azonban közönnyel fogadják, sőt, még bámulják is és kísérletet sem tesznek arra, hogy megbüntessék. Lövik Károly méltatlanul elfeledett század eleji Írónk „Péter és Pál” című novellájában „Isten legszebb festményének” nevezi az érett búzatáblát. „Akárha ezernyi s ezernyi kar emelkedett volna az égbolt felé, hálát adandó az Istennek, amiért megnőni és megerősödni engedte őket.” A búza és a kenyér témája a század egyes korszakaiban a szociális igazságok hordozója is volt. Mintha az agrárproblémák gyökereiből sarjadt volna Sas Ede „Aratás” című verse a század első éveiben. — „Sirva tekintek arra a kenyérre —, Akármi puha, bármilyen fehér — Ha szürke, rideg robotnak a bére: — Még a kalács is keserű kenyér.” A búza és kenyér költői téma legújabb korunkban is, amikor már nem kizárólagos táplálék a társadalom egyetlen rétegének sem. Példa rá (Folytatás a 15. oldalon) „Ádám, hol vagy?" Oszlik lelkemnek barna gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségim leigázza. Az arcát még titkolja, rejti, De Nap-szemét nagy szánalommal Most már sokszor rajtam felejti. És hogyha néha-néha győzök, Ö járt, az Isten, járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött. Hallom, ahogy lelkemben lépked S az ő bus „Ádám, hol vagy?”-ára Felelnek hangos szívverések. Szivemben már őt megtaláltam. Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban. Ady Endre
