Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-07-14 / 29. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A „sokarcú Amerika" — Budapesten Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Kutati Kovác* Lajos Sokfelé jártam már a világban, de nyilván nem túlzók, amikor azt irom, hogy a budapesti Hősök-tere a legszebb terek egyike. A Népköztársaság-utja — volt Andrássy-ut — végén kitáruló g|g hatalmas tér, a Szépművészeti Muzeum és a Műcsarnok klasszikus architektúrájával, a Milleneumi Emlékmű hatalmas félkörivével, a Városliget zöld függönyével s a Vajdahunyad-vára romantikus kőcsipkéivel és tornyaival — valóban páratlan látvány. S azon a nyári, napsütéses délelőttön a Műcsarnok előtt — hová oly közel esik Washington szép szobra —, az árbocon az Egyesült Államok csillagos-sávos lobogóját lengette vígan az enyhe szél. Amerikai fotó-kiállitás a Műcsarnokban. ,,A sokarcú Amerika”. Ez a kiállítás cime. S a katalógus elöljáróban Walt Withmant idézi, Raáb György fordításában: „Ezek minden tfj, minden kor minden emberének gondolatai — nem én eszeltem ki őket...” S tömören fogalmazva, néhány sorban olvashattam, hogy ,,mi két valóságban élünk; hősiesben és a mindennapiban.,, S „Amerika képmása sok nép képéből kerekedik ki, sok nemzet emlékezetéből... sokarcú nemzet.” Valóban, a Műcsarnok falai között a kétszázéves Egyesült Államok számtalan arca villant rám. Ott sorakozik Edward C.Curtis nagyszerű sorozatának néhány szép felvétele az amerikai ndiánokról. Leonard McCombe egyetlen cowboy portréjában egész Texast láttam. Egy 1895-ben ftészült felvételen — Chansonetta Emmons műve — (léhány gyerek, kislány és kisfiú áll a napsütésben fürdő utcán vagy udvaron. Alfred Eisenstadt 1945-ben azt a pillanatot örökítette meg, amikor a háborúból hazatérő tengerész hevesen megölelt és megcsókolt egy fiatal leányt. Alfred Stieglitz 1907-ben a kikötőbe befutott bevándorló-hajó fedélzetére irányította masináját. „Az a mi országunk, ez a mi népünk” — írja Archibald MacLeish versében — Vas István fordításában. S a prérin álló magányos ház előtt kislány eteti a tyúkokat — ismeretlen fotós felvétele 1910-ből; indián halász surran canoe-val a csendes tó tükrén: vasárnapi iskola hallgatói állnak a templom előtt valamelyik verőfényes vasárnapon, 1890-ben Wisconsinban; amerikai zászlókat lobogtat a szél New York Cityben, Búrt Glinn felvétele 1970-ben; esküvő, keresztelés, temetés — Lousianában; telefonos kisasszonyok New Yorkban 1888-ban; hidépitők 1963-ban; műtét Rhode Islandon 1971-ben; festőművész New Mexikóban 1930-ban; öreg indián főnök, ezerráncu élő múmia arcképe a századfordulón, ismeretlen fotóstól; jómódú polgár házaspár 1952-ben; néger srác hegedülni tanul 1969-ben — azóta talán már művész... Tájak és városok. New York egy ködös reggelen. A Golden Gate úgy, hogy a pillére csúcsa kiszúrja az alacsonyan úszó felhők hasát; hegyek, vizek, felhők, erdők víziója Wyomingban; végtelenbe vesző sínpár Nebraskában; természet formálta kő-tetemek Arizonában, a navajó indiánok földjén; a Niagaráról 1855-ben készült kép; magányos templom South Dakotában; jellegzetes new-englandi faház Mainben; temető Vermontban. Megint csak Walt Whitmant vélem hallani úgy, ahogy Szabó Lőrinc átültette magyarra: „Hallom Amerika dalát, hallom Sokféle szent énekét...” Megcsodálom Henry Hamilton Bennett 1887-ben készített mesteri felvételét, az „Ugrás”-t; egy mai mesternek is becsületére válna. Gátfutók a hajrában, síelő a lejtőn, robogó autó a homoksivatagban, hivatásos birkózók, ember-koloszszusok a ringben s egy műugró nő alámerül...Többszáz remek fotó... Amerika, valóban a „sokarcú Amerika” hétköznapjai és ünnepnapjai tárulnak rá a szemlélőre. Színes diák vetítik ki a korai amerikai képzőművészet legjellegzetesebb alkotásait éppúgy, mint a mesés hangulatú amerikai tájakat, vagy a mai Amerika lüktető, forró valóságát. Aki soha nem járt Ameri “ ' s nem is jut el oda, megérezhet valamit Amerikából. Ez a kiállítás hozzájárul ahhoz, hogy a két ország népe jobban megismerje egymást, közelebb kerüljön egymáshoz. Hisz a népek jobb megismerése és megértése jelentheti a jövő útját az egyre zsugorodó glóbuszon, amelyen különböző emberfajtáknak, kultúráknak, népeknek, ideológiáknak, hiteknek, társadalmi és gazdasági struktúráknak kell egymás mellett élniük. Mert nincs más alternativa. Voltaképp ezt fogalmazza meg az amerikai kiállítás katalógusának előszava, amikor azt írja a pesti bemutató fotóiról: „A mögöttük rejlő népi tapasztalat, az érzésvilág és kifejezésmód egyaránt idegen az Önökétől és rokon is vele.” (London) ISMERJÜK MEG AMERIKÁT! Portya a Nagy Égbolt Hazájában Irta: SIMA FERENC Sima Ferenc Montanát, amely 1889 november 8-án, 41.tagként csatlakozott az Egyesült Államokhoz, lakói költői nyelven a Nagy égbolt Hazájának nevezik, amit az indiánoktól vettek át. Területe nagyobb, mint New York állam és Uj Anglia együttvéve. Nagyobb, mint Nyugat-Németország, pedig népessége alig haladja meg a hétszázezer főt. Montana a természet csodálatos szépségének, és a természeti szépségek éles ellentéteinek földje, ahol a dél beláthatatlan messzeségéből északra húzódó óriási füves síkság megtorpan a hűvös gleccserek tövében, meg a komor és csendes Medau hegység sziklafalainál. Az állam kelet felé eső kétharmad részén hatalmas síkság terül el; amely a meleg hónapokban gazdag legelő a megszámlálhatatlan juhnyáj és marhacsorda részére. Ugyanitt óriási búza és kukoricatáblák ringanak, szélborzolta tenger gyanánt. Amikor pedig beköszönt a tél, az óriási síkság csendes, mozdulatlan falként nyugszik a vastag hótakaró alatt. Nyugatról a Sziklás Hegység égbetörő bércei kéklenek a messzeségben, amelyeknek csúcsain soha nem olvad el a hó, és a gránitsziklák között meghúzódó fenyveseiben szarvasok és hegyi oroszlánok élnek. Senki sem tudja pontosan, csak feltételezik, hogy az első európaiak az 1700-as évek közepe táján vetődtek erre. Hegyi vadászok, akik a hegyi vadak értékes gereznáját gyűjtötték, és misszionáriusok, akik a bennszülött indiánokat akarták keresztény hitre téríteni. Az első, szervezett expedició 1805-ben indult útnak. Ezek a kutatók egy viziutat igyekeztek felderíteni, amely az összekötné Észak-Amerika keleti és nyugati határait. Ezt a feltételezett folyót sohasem találták meg, mivel az nem létezik, de megnyitotta az utat a telepesek előtt észak-nyugat felé azokra a területekre, amelyeken később Montana is állammá lett. Montana, a Nagy Égbolt Hazája a XIX. század közepéig különböző indián törzsek és prémvadászok földje volt. A fehérek és indiánok között barátságos viszony alakult ki, békében megfértek egymással, amikor 1862-ben drámai fordulat következett: Montanában aranyat fedeztek fel! A montanai aranylelőhelyek hire megbolygatta Észak-Amerikát. Ezer és ezer aranyásó árasztotta el a vidéket, akiket a könnyű meggazdagodás vágyának láza fűtött. Először az állam délnyugati részén találtak aranyat, majd később Virginia Cityben, Nevada Cityben, de egyebütt is találtak gazdag lelőhelyeket. Voltak sokan, akik megtalálták a szerencséjüket, de összehasonlíthatatlanul többen voltak azok, akiket Fortuna, a szerencse istenasszonya messze elkerült. Ezek aztán tovább vonultak újabb virágzó vállalkozást, újabb álmokat kergetve. Montana története egybefonódik azoknak az indián törzseknek történetével, akik sok-sok évszázadon keresztül éltek azon a vidéken. Mint már említettem, az indánok és a fehér jövevények kezdetben békésen megfértek egymással. Az 1800-as évek közepe felé azonban az egyre gyarapodó számú telepesek kapzsisága, amely főleg a vadak szertelen vadászásában nyilvánult meg, mindinkább elharapódzott. A fehérek egyre-másra öldösték a bölényeket, amelyeknek húsa és bőre az indiánok legfőbb táplálkozási és ruházkodási forrása volt. 1870-re az egykori hatalmas bölénycsordákból alig maradt valami. És az indiánok, akikre ráköszöntött az éhingség, egyre fokozódó gyűlölettel szemlélték a fehér telepesek telhetetlenségét. A feszültség nőttön nőtt és a kezdeti szórványos összeütközések nagyméretű háborúskodássá fajultak, amikor az Egyesült Államok kormánya elrendelte, hogy az indiánokat számukra védett területekre, rezervátumokban kell letelepíteni. Kerek száz évvel ezelőtt, az Egyesült Államok százéves fennállásának idején robbant ki az emlékeztes csata a hegyvidékeken, John Caster tábornok csapatai és a sziu indiánok jól felfegyverzett, nagyszámú erői között. Az indiánok jólsikerült rajtaütésszerű támadása következtében Caster tábornok minden katonája elesett, és ő maga is holtan maradt a harcmezőn. Ez a győzelem azonban, amely indián részről Amerika földjén egyike volt az utolsóknak, nem hozott változást az indiánok életéiben. Táplálékforrásuk megcsappant, vadászterületeiket pedig bányászok és farmerek árasztották el. Az indiánok hőskora lehanyatlott. (Folytatás a 15. oldalon)
