Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-02 / 23. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A LEGFÉLELMETESEBB VIHAR Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona egymást. vagyunk, Arra hogy Az emberiség olyan büszke mindarra, amit feltalált, véghezvitt, megalkotott. íme, telefonon beszélhetünk egymással országokon, világrészeken keresztül! Televizión láthatjuk és hallhatjuk mindazt, amit az ország másik végében adnak elő. Computert találtunk fel, hogy ne kelljen számolni, hogy gép utján oldjuk meg mindazt, ami az eftiberi elme számára megfejthetetlen, vagy nehezen megfejthető; sőt, mi több, atombombát fedeztünk fel, mivelhogy még a bomba se volt elégséges arra, hogy sikeresen kiirthassuk azonban még mindig képtelenk szembeszálljunk az elemekkel, hogy megállítsuk romboló útjában a vihart! Igaz, készítünk villámhárítót, de ez csak siralmas védekezési mód, mert a villám nem egyszer becsapott már oda, ahol pedig volt effajta készülék. Most a napot igyekszünk saját érdekünkban felhasználni, de ott is csak nagyon kezdetleges módon tudunk működni, annyi rejtély áll előttünk, ami megfoghatatlan. Hogyan léphetnénk hát fel az olyan vihar ellen, mint például a tornádó?! Ahol lecsap, egyszerűen elsöpör mindent maga előtt, mint valami bombatámadás és néhány szempillantás alatt egész városokat képes elpusztítani, eltörölni a föld színéről. Mi pedig csak tehetetlenül szemléljük, hogy tombol, hogyan pusztít és semmit se tudunk tenni ellene. Mikor Floridába költöztünk, egy barátnőm elmondta, milyen irtózatos élményük volt Georgiában néhány évvel ezelőtt. Főijével üldögéltek a második emeleti lakásukban és olvasgattak, amikor egyszerre elsötétedett minden, irtózatos zaj, zakatolás hallatszott, mintha valami vonat csörömpölt volna a fejük felett és mielőtt ráeszméltek volna, hogy mi történik, rettenetes durranás, csattanás égzengés hallatszott és azt látták, hogy valami szörnyű erő szinte leszelte a ház egyik részét, vele együtt szobájuk felét és csak az a csoda mentette meg őket, hogy a szoba másik sarkában tartózkodtak. Elképedésükben és rémületükben néhány percig nem is tudták, hogy HETI NAPTÁR JUNIUS IKREK HAVA 5— VASÁRNAP: KERÉNY 6— -HÉTFŐ: NORBERT 7— KEDD: RÓBERT 8— SZERDA: MEDÄRD 9— CSÜTÖRTÖK: ELŐD 10— PÉNTEK: MARGIT 11— SZOMBAT: BARNABÁS mi az? Csak akkor eszméltek rá a rettenetes valóságra, amikor világosodni kezdett, a tomboló tornádó tovább vonult és emberek jöttek, létrát támasztva a ház falához, hogy leszedhessék őket szorult helyzetükből, annál is inkább, mert néhány perc múlva az egész ház összeomlott. Sokféle vihar van és valamennyi félelmetes, de talán a legrettenetesebb, legpusztítóbb valamennyi közül a tornádó. Az időjárást jelentő iroda egy füzetet adott ki, képekkel bemutatva, hogyan végzi munkáját a tornádó, ez a borzalmas forgószél, mely mint valami óriási tölcsér, sistereg alá, hogy mindent, amihez ér, amit megközelít, porrá zúzzon, elsöpöijön. ,,Az az idő, amit a földön tölt, rövid”, mondja a hivatalos beszámoló, ,,és a terület, melyet érint, aránylag csekély. De ha ez a rövid életű helyi vihar népes területen száguld át, útjában irtózatos pusztulást hagy hátra. A tornádó szempillantások alatt egy forgalmas utcát romhalmazzá, reményt kétségbeeséssé változtat.” Majd igy jellemzi a vihart a hivatalos jelentés: ,,A tornádó helyi, rövid tartamú vihar, mely nagyon nagy sebességgel forgószelekből képződik és rendesen EMLÉKEZÉS VAJDA JÁNOS (1827—1897) (SZÜLETÉSÉNEK 150., HALÁLÁNAK 80. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL) Vajon nyujtott-e már valaha, bármelyik költőnek vigasztalást a tudat, hogy majd, halála után, esetleg évszázadok múltával, lassanként napvilágra kerül az, amit élete értelmének érzett? Tűnődésre késztethet a gondolat. Vajda János születésének százötvenedik, halálának nyolcvanadik évfordulójakor különös, egyedi hangsúllyal. A nagy magányos, a zord különc, saját maga választotta élete, sorsa jelképévé az üstököst, a „végtelenséggel versenyt rohanó” „szomorú csillagot”. „Örökké társtalan”, „mindenütt egyetlen, idegen!” Ezek a sorok, ezek a képek tapadnak talán legelevenebben a legközismertebb Vajda-portréhoz. A halála óta egyre nagyobbá növő költő századunkban úgy jelenik meg, mint Ady „szent elődje”, „nagy rokona”, a „Montblanc-ember”, aki a klasszikussá vált vaáli erdőben, karján a lírájában halhatatlanná tett kedvessel: Ginával, hatalmas vízióként kisért. „S a fák közt az örök egyedülség/Bus magyar titka zug”. Ma már mindez egy márványszobor Vajdát idéz. Időt álló, fenséges. De hol marad belőle a ma is nyugtalanító elevenség? Pedig éppen az különbözteti meg minden elődjétől és utódjától, hogy sem szenvedélyeiben, sem lázadásában, sem izzó tépelődéseiben nem tűrt semmiféle határt. Mi sem áll távolabb tőle, mint egy szobor merev mozdulatlansága, mégha mégoly magasztos is. Vajda a végletes és szélsőséges ellentmondások lírikusa. A különös egyéniség lélektani titkai aligha megfejtésre váró titkaitól. Annyi méltatás, annyi róla írott könyv, tanulmány után, műveinek kritikai kiadása idején, lényegében még mindig felfedezésre vár. az óramutató járásával ellentétes irányban kavarog. Ez a vihar látható, amidőn örvényhez hasonló forgószél módjára kavarognak a szelek egy légüres tér körül, melyben centrifugális erők részleges légüres teret képeznek.” Ez a vihar a föld felett több ezer lábnyi magasságban képződik legtöbbször meleg, nedves, viharos időben és csaknem minden esetben valamilyen zivatarhoz csatlakozik. Gyakran két vagy számos tornádó kiséri a vihart. A tornádók haladási irama sokszor a mozdulatlanságtól hetven mérföldnyi óránkénti sebességre terjed. Az ég teljesen elsötétül a fekete fellegektől és tölcsérek képződnek. Leggyakrabban abban az időben lép fel, amikor *a legmelegebb a levegő. A tornádók legnagyobb része délután négy és hat között sújt le, de sokszor éjfélig is működésben van. Felmerül a kérdés, hogyan védekezhetünk ellene? Hiszen ellentétben az orkánnal, melyet előre szoktak jelezni, váratlanul szakad ránk, csak akkor tudunk róla, ha éppen halljuk az időjárásjelentő figyelmeztetését. De hová szaladjunk hirtelenében? Legcélszerűbb a pincében, vagy valamilyen megerősített épületben menedéket keresni, mindenesetre távol az ablaktól, ügy huzodzkodjunk össze, hogy fejünk és szemünk védve legyen. Ha nincs pince, másszunk valamilyen nehéz bútordarab, mondjuk asztal alá, vagy bújjunk olyan helyre, ahol nincs ablak. A legbiztonságosabb menekülés azonban mégis Isten kezében van. Kövessünk el minden óvintézkedést, ami lehetséges, aztán ajánljuk magunkat az Ur kezébe és kérjük az ő segítségét. Az, aki annak idején lecsendesitette a háborgó tengert, megvédhet a legfélelmetesebb vihar ellen is. Nem azok az igazi holtak. Kik egyszer itten éltek, voltak. Nem úgy van az, mint hiszik, tartják A porban a halhatatlanság. Nem vész el innen semmi, Csak a mi nem bírt semmi, megszületni. — igy ir a Kisérletek-ben. És ha valahol az eleven, az örökkön felzaklató Vajdát keressük, akkor talán éppen itt is elénk bukkanhat állandó nyitottságának egyik kulcsa. Létezése, szavai mélyén szüntelen visszatér, ott forgolódik, megnyugvásra képtelenül lázit, követel mindaz, „...ami nem birt megszületni”. Ez az „indulat, mely végtelen s tehetetlen” — sokszor jelenik meg úgy mintha nem lenne több, mint egy be nem teljesült szerelem gigantikussá növesztett rögeszméje. A magyar költészetben először, egy nő: Gina alakja, költői megörökítése olyan merészen rugaszkodik el a közvetlen élménytől, hogy maga a végtelennel ölelkező szenvedély lesz a főszereplő. Szerelem, történelem vagy halál — felteszi a végső kérdéseket, megvallja a végső kétségeket, pedig átéli: „...mit ér, mi haszna / Kopognom a lehetetlenség konok / Vaskapuján?” Mégis, minden gyötrelem, csalódás, hiábavalóság ellenében úgy érzi: „Ép e lehetetlenségnek látszata / Tesz konokká, vakká, átalkodottá!” Ginával, a „nagyurakkal”, vagy a végtelenséggel hadakozik — minden esetben rabságát érzi és „börtöne” „kérhetetlen rácsait” rázza. Viaskodik, fenségesen háborog, képtelen a belenyugvásra, akkor is, ha úgy érzi: „mind hiába, / Elátkozott lélekként, hittelen. / Rémtelt, örök, siket, vak éjszakába / Üz hajt a kétely, fojtó sejtelem...” Vajdát éppen a megbékélni, alkudni képtelensége teszi örökké elevenné. Valódi népszerűségének is (Folytatás a 15. oldalon)
