Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-02 / 23. szám
13. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ GRAND CANYON Irta: HALMI DEZSŐ Nem tudom, hogy a világcsodák között szerepel-e a Grand Canyon — úgy hiszem nem — de ha rajtam múlna, besorolnám a többi mellé, mert olyan mély hatást, csodálatot éreztem, mikor letekintettem a mélységbe, mint még eddig soha. Repülőgépünk bőven bukdácsolt San Francisco és Monterey között, hol völgynek le, hegynek fel kúszott a gép, mint az alatta elterülő légréteg sűrűbb, vagy ritkább légrészekkel volt telitve. Monterey- Fort Ord katonai reptéren szálltunk le, egy-két rövidre nyirt újoncot vett fel a gép. Ismét emelkedtünk, megkerültük a Monterey öblöt, alattunk kígyózott a „17 miles drive highway” (17 mérföldes tengerparti ut), Pacific Grove, Carmel és a végtelen Csendes óceán. A pilóta keletnek vette az irányt, hiszen utunk célja Las Vegas volt. A High Sierra Nevada csúcsai felett már bajok voltak, mert ha az előbb „bukdácsolunk”, most valósággal hullámvasutat játszott velünk a gép, csak sokkal tulzottabb méretekben. Zuhantunk, merész fordulatok után ismét emelkedtünk, mert a magasság-csökkenést be kellett hoznunk. Az utasok legtöbbje oxigénpalackot kapott a könnyebb légzésre, mások szorosra húzták a bekötőövet és görcsösen kapaszkodtak az ülés karfájába. Egy elszabadult csomag az egyik hölgy fejére esett, visitani kezdett, mint egy újévi malac. A miniszoknyás kisérőlányok úgy szaladgáltak, mint a fába veszett féreg, ök sem voltak félelem nélkül, bár nekik dolgozniok kellett, lecsillapítani a sok idegbajos utast, kiszolgálni a reggelit viszontlátó betegeket, kiknek egy ökrendező zsacskó nem volt elég (Luft^ranken-Sack). Keserves utazás volt, de a gép simán ért földet a Las Vegas-i repülőtéren. Engem vártak barátaim s késedelem nélkül indultunk tovább Arizonának. Részünk volt a Mojave Desert „terebesi” hőségében, melyet a Lake Mead és a Hoover Dam párás levegője enyhített. Kingman-nél értünk el a 66-os országutat, majd du. 2 orakor megérkeztünk a Grand Canyonhoz. A nagy törés déli partjához sik ut vezet. Én mindig vártam, mikor jelzi valami domb, vagy mélyedés, hogy már a közelében vagyunk. Egy cementkorlát állta utunkat és alattunk, előttünk ott volt minden pompájában a Grand Canyon. A mélység több, mint egy mérföld. Lehet — alig láthatóan — valami kígyózik, nem látszik vastagabbnak egy cérnaszálnál, pedig az a Colorado folyó. Szemben a különféle színekben csillogó, meredek partoldal, mely valósággal zuhanva ereszkedik a folyóvölgyre. Lila, kék, fekete, sárga és az egyszerű szürke színekben játszanak a sziklák. Az alattunk levő lankásabb hegyoldalon egy öszvérkaraván poroszkál az ösvényen. Egy ilyen ut, le a folyóig és vissza két-három napot vesz igénybe. A járatlan turista, ki még nem ülte meg a lovat, hetekig viseli a kirándulás nyomait, mikor nemesebbik felét borogatja. Indián táncok, tábortüzek szórakoztatják a látogatókat. Másnap reggel ragyogó napsütésben indultunk a nem messze lévő indián őrtoronyhoz. Perceken belül elsötétült az ég és szeptember 12-én olyan hózivatart kaptunk, hogy a kocsival le kellett állni; nem tartott soká, egy félóra múlva újra napsütésben haladtunk tovább. A torony a meredek part szélén állt, a körbefutó kilátóhoz csigalépcső vezetett fel. Valami borzalmas, félelmetes látványban volt részem. A torony csúcsa napsütésben volt, alattunk sötét felhők kavarogtak, hajszolták egymást a kanyonban. Villámok százai cikáztak, dörgött a mélység és a folyó csikja pillanatokra csillant meg. A „VIRÁGLÁDÁK VÁROSA” (Folytatás a 12. oldalról) virágládákat a kerti földet. A kertész felesége vállalta, hogy ő gondoskodik a palánták olcsó, nagykereskedelmi áron történő beszerzéséről. Mihelyt visszakapják a pénzt a megrendelőktől: uj ládákat készíttetnek! De akkorra már sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, nemcsak gyerekek, hanem felnőttek is. Múlt év tavaszán aztán az egyik iskolában nagy volt az izgalom: az iskolaudvaron ott álltak az ezer dollárból előállított nagy ládák, a virágpalántákkal beültetve, a megrendelések leszállításának megkezdésére várva. Révül mérnök és az iskolaigazgató fúrta a virágládákba a vízlevezető lyukakat. A mozgalomhoz csatlakozott felnőttek töltötték meg a ládákat kerti földdel és az erre betanított gyerekek ültették be szakszerű ügyességgel a palántákat. Majd meglocsolták és belehelyezték a műtrágyatablettákat is. Aztán a várostól megkapott teherautókon megkezdték a házhozszállítást a megrendelőknek. Igen ám, de akik nem rendeltek, most körülfogták őket, hogy nekik is adjanak és most már hajlandók voltak előre fizetni is. Majd festők jelentkeztek, hogy ők befestik a ládákat ízléses pasztellszínekre, úgy szebbek lesznek. Most már tolongtak a lakosok, hogy ők is kapjanak virágládát, mert ebből mostmár szégyen kimaradni. A hatást látva, a városi tanács merevsége is segitőkészséggé változott: minden szükséges támogatást megadott és az egész városra kiteijesztette a virágládaakciót. Hanem a csoda csak most következett: az emberek elkezdték festeni az ablakkereteket, az ajtókat és a falakat is. Mert a virág csak úgy hat igazán, ha a környezete is tiszta, rendes. Gondosan felseperték a ház elejét, az utcát. „A virágok felgyújtottak az emberek vágyát a szép iránt” — mondta Révül mérnök. Most már az utcai fák köré is virágokat ültettek. Jersey Cityre nem lehetett többé ráismerni. Az egyik szappan és tisztitószergyár 20 000 dollárt adott egy uj park létesítésére, külön 8000 dollárt fák vásárlására. A szövetségi kormány nagyobb összeget nyújtott műemléképületek helyreállítására. Jelentkeztek a képzőművészeti főiskola diákjai is:szürke gyárfalakat és üres kerítéseket láttak el ízléses falfestményekkel. És bármüyen hihetetlen, de teljesült az eredeti célkitűzés is: a szövetségi kormány bűnügyi nyilvántartása szerint Jersey Cityben, mióta a „Virágládák Városa” lett, rendkívüli arányban visszaesett mindenféle bűnözés. Az emberek törődnek egymással. Az ablakokba helyezett virágosládák csodát tettek: átvarázsolták a lelkeket. Ha valaha beszélt a „jó pap” a Pokol-tornácáról, akármilyen hivel is igyekezett ecsetelni a Pokol borzalmait — nem is tudhatta, maga sem volt ott soha — nem tudtam elképzelni milyen az. De most magam alatt láttam minden borzalmával, fenyegető hatalmával és erejével. Mindenki dermedten figyelt, csend volt, én keresztet vetettem magamra. Láttam, sokan utánoztak. Aztán nagy szél kerekedett, a felhők szétoszlottak, napsütés lett, megint látszott a folyó. Ez az élmény, látvány mindig élni fog bennem. Nagyon közel éreztem az Istent. A Grand Canyon méreteivel, pompás színeivel, szikláinak bizarr kiképzéseivel nyugodtan a „Világcsodák” között foglalhatna helvet. Sokat tud az én kezem Sokat tud az én kézen, sokat tud az qjjam, benne mindenféle régi s mindenféle qj van. A régi a lecke, > én gyártom az qjat, hogy megnőve szép hazámnak segíteni tudjak. Festek, írok, építek tornyot, hidat, embert, papiromon sok a ház és csak agy nyit a sok kert. Betű gurul, neve ó, arca, mint a holdé; szeme nő és farkat ereszt; most agy hívják, hogy gé. Rqjz, betű és száz tudás van az én qjjamban, bennem is nő, szépül, épül, ami odakinn van. Jó szerszám az én kezem, az eszem se rosszabb, gyönyörű ma a világ, de gyönyörűbb lesz holnap. Szabó Lőrinc — Persze te biztosan nem hallottál még Dávidról és Góliátról... i
