Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-02 / 23. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ EMLÉKEZÉS EGY CIGÁNYPRÍMÁSRA Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Ide s tova tiz éve lesz már, hogy Brazíliában, Praia Azulon meghalt kedves öreg barátom, Radics Gábor cigányprímás. Úgy ment el ebből az ámyékvilágból, ahogy a nagy cigányokhoz illik. Hosszabb betegség után lábadozott, jobban érezte magát, elővette a hegedűjét, hogy játsszon valamit, csakúgy saját magának. Megpengette a húrokat, ám a nóta már az örökkévalóságban folytatódott. Radics Gábor ráborult a hegedűjére és meghalt. Lajos Krúdy Gyula tollára illő elmúlás! Radics Gábor úgy halt meg, mint az iró, néhai Harsányi Zsolt, akinek kezéből a buta halál kiütötte tollát, ráborult az íróasztalára, a megkezdett, sohabe-nem-fejezett kéziratra. Nem hallottam többé Radics Gábor varázs-hegedűje L, mert ha fel is tettem valamelyik Radics-le mezt, az nem volt ugyanaz. A hires, első „rajkózenekar” megalapítójának, az egykori prímásnak a hegedűje néma szárazfa lett. Lehet, hogy létezik egy olyan túlvilág, ahol az irók tovább Írják a megkezdett kéziratot, regényt vagy novellát s a cigányok tovább játsszák a megkezdett nótát. Lehet — sok minden lehet. A halál éppúgy magában hordja a lehetőségeket — csak persze másféléket — mint az élet. Bizonyos azonban, hogy Radics Gábor soha senkinek se húzta el már a nótáját. Sokszor hivott, hogy menjek ki hozzá Praia Azulra, ahol a hatvanas évek elején takaros penziót nyitott. Festői tó partján egy kis fantáziával a Velencei-tóhoz képzelhettem volna magam. Vagy akár a Balatonhoz. Ma sem tudom, miért nem mentem ki hozzá? Persze, valami mindig közbe jött. Végül ugyan elhatároztam — amikor betegségének és lábadozásának hírét vettem, hogy eleget teszek a sok kedves invitálásnak, meglátogatom öreg barátomat. Aztán megkaptam a hirt: Radics Gábor utazott el olyan tájakra, ahová bajos lenne követnem. A találkozás elmaradt s Radics Gábor hegedűjében bennfulladt a nóta. Nincs az a vonó, mely az elnémult húrokat megszólaltatná úgy, ahogy Radics Gábor. Természetesen, akad más cigány, jó és kiváló prímás, aki azóta kézbe vette a hegedűt, fel is sirt rajta a nóta, ám az a játék már nem ugyanaz, amit Radics Gábor játszott. A halott költő félbeszakadt versét se írhatja meg más. Emlékszem, amikor Braziliába kerültem, még nagyjából együtt volt a hires „rajkózenekar”. Persze, a „rajkók” felnőttek s évek múltán szétrebbent a zenekar. Kiből hires hegedűs lett, kiből hires pikulás, kiből csak afféle középszer, megbízható mesterember. Akadt, aki elzüllött, az utcán cincogott a hegedűjével s a kalapjába gyűjtötte a kegyes adományt. Radics Gábor pedig kis éttermet nyitott Sao Pauloban, a „Csárdás”-t. Jó néhányszor megfordultam ott. Régi, meghitt magyar éttermek hangulatát * árasztották a falak. Azt hiszem, Krúdy Gyula is szívesen darvadozott volna ott, mig Radics Gábor fülébe pengett volna a nótája — ha ugyan volt nótája Szinbád urnák. Radics Gábor húzta az én nótámat is s két nóta között leült az asztalhoz. Azokról az időkről beszélgettünk, amikor még világjáró prímás volt. Sanghaiban élte át az első légitámadást a kínai—japán háború idején. Josephine Bakerrel szerepelt sokáig, majd Budapesten megalapította az első „rajkózenekart”. Sikerek, hanglemezek. Gazdag élete volt. Onnan, a „Csárdásából, mintegy nyugdíjba vonult Praia Azulra. Hegedült persze tovább, hisz a cigánynak oly önemésztő méreg a muzsika, mint az írónak a betű, az irás. Radics Gábor temetésén nem játszotta cigánybanda a szokásos búcsúztatót: „Lehullott a rezgőnyárfa...” Hisz egy árva magyar cigány se volt a közelben. De — gondolom — ott lehetett láthatatlanul az összes nagy, halott prímás és játszotta Radics Gábor kedvenc nótáját. Nem hallotta más, csak a halott prímás. (London) A „VIRÁGLÁDÁK VÁROSA” Irta: NYITRAI KATALIN „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!” — állítja a magyar közmondás. Mint minden szólásmondás, ez is valószínűleg tapasztalaton alapszik. Nem hallottam ugyan, hogy valaha is tudományosan tanulmányozták volna ennek a közmondásnak az igazát. De egy biztos: New Yorkban bevált. Méghozzá kézelfogható, módon. A város egyik leromlott negyedében pár évvel ezelőtt még vigasztalan kép fogadta a látogatót. ^ ^ Ketalta Üvegek, konzervdobozok, újságok, ételmaradékok és papírhulladékok szerteszét eldobálva. Az ajtók-ablakok kopottak, mindenütt piszok... A nemtörődömség, hanyagság undorítóvá változtta az egykor kedves utca képét. Akadtak a lakók között olyanok, akiknek ez nagyon fájt. Először csak szidták a szemetelőket, a vandál hajlamú, rakoncátlan kölyköket, a köztisztasági hivatalt a városi vezetőket. De aztán akadtak, akik egyszer azt mondták: — Hiába szidunk mi itt mindenkit, akit csak lehet, ezzel semmi sem változik. De tegyünk egy kísérletet! Lakásaink ablakába tegyünk virágládákat! Ültessünk virágot, ahová csak lehet! Beszéljünk a legvásottabb gyerekekkel és nyeljük meg őket az ügynek! Kicsit vitatkoztak a javaslaton, de aztán: „Próbáljuk meg!” — jelszóval elfogadták és nekiláttak. Két év alatt az utca kicserélődött. A virágládák petúniái, árvácskái, violái, tátikái csodát műveltek. Egy gyermekkönyviró megírta az egész történetet a „Virágládák utcája” címmel. Mivel igaz történet volt, felfigyelt rá az NBC tv-állomás szerkesztősége és ugyanazzal a címmel filmet készített az utcáról. Több környező utcában is fényképeztek, ahol kedvet kaptak a példa utánzására. A virágcsodának azonban ezzel még nem lett vége. Felfigyelt rá Samson Revill várostervező mérnök, aki New Yorkkal szemközt, a Hudson folyó másik partján fekvő Jersey Cityben született, élt és működött. 1974 szeptemberében részt vett egy hétvégi konferencián New Yorkban, ahol a „Virágládák utcája” című filmet is bemutatták. Igen mély hatással volt rá. Elgondolkozva hajtott hazafelé, Jersey City egyik elhagyott parkja mellett, ahol pár napja halálra késeitek egy idős orvosnőt. Tisztában volt városa helyzetével. Szűk területen negyedmillió lakosával a legsűrűbben lakott az amerikai városok közül. 15 kilométer hosszú kikötőjével, számtalan gyárával mint lakóváros egyre romlott. Ugyannyira, hogy az USA 65 legnagyobb városa közül — a szövetségi kormány legutóbbi kiadványa szerint — közbiztonság, elhanyagoltság és szennyeződés tekintetében Jersey City volt a legrosszabb. Lassan hajtva a meleg szeptemberi estén, hirtelen nagy izgalom fogta el Revill mérnököt. Vajon a New York-i virágcsodát nem lehetne-e az ő városában is megvalósítani? Már hétfőn előadta tervét a városi tanácsban, de csak kevesen álltak mellé. Azonban azzal a kikötéssel, hogy a hivatali munkaidejéből erre a célra semmit nem fordíthat, és az akciót a város anyagilag nem támogatja, engedélyt kapott rá, hogy a város hat körzetében, a szabad idejét feláldozva kipróbálhatja elgondolásait. Jersey City New Jersey állam legrégibb települése, csak öt évvel New York után alapították a hollandok, 1630-ban. Előbb hollandok, majd angolszászok lakták, a XVIII. században németek, írek, olaszok, majd lengyelek telepedtek ide legnagyobb számban. A történelmi települések szövetségében maradtak egymással. Revill mérnök ezeknek a szövetségeknek elnökeit hívta össze a virágládamozgalom megbeszélésére. Azok ugyancsak meglepődtek. Voltak, akik azt mondták, hogy naiv álmodozó, aki azt hiszi, hogy a súlyos és bonyolult, modern városi problémák virágládákkal megoldhatók. Hárman mégis mellé álltak, egy 26 éves ir leány, egy olasz kertész és egy nyugalmazott német könyvelő. Samson Revill azzal kezdte, hogy 35 dollárért kikölcsönözte a „Virágládák utcája” című filmet és 1974-75 telén bemutatta azt a hat kísérleti körzet elemi- és középiskoláiban. A hatás óriási volt. A gyerekek megtapsolták a filmet. Mikor a mérnök megkérdezte tőlük, hogy ki venne részt a virágládaárusítási mozgalomban, szinte mindenki jelentkezett. Odaadta nekik a megrendelő iveket. 4 dollár 25 centbe került egy igen Ízléses, ablakba helyezhető virágláda. A gyerekek rengeteg megrendelést szedtek össze, de csak 17 dollárt fizettek be nekik előre. „Majd ha megkapjuk a virágládákat, akkor fizetünk!” — mondták a megrendelők. Aztán jött egy másik baj. Megint egy gyilkosság történt a hat körzet egyikében és a szülők megriadva, nem engedték gyermekeiket a virágládákkal házalni. Ekkor azonban akadt egy született ügynökzseni: egy 13 éves gyerek. Puerto Ricóból vándorolt be a szüleivel. A gyerek jobban beszélt még spanyolul, mint angolul, de olyan varázsa volt a fellépésének, hogy szinte mindenütt aláíratta a megrendeléseket. Készpénzt, vagy csekkett azonban neki sem adtak. Revill mérnök erre kivette a bankból a megtakarított pénzét, ötszáz dollárt. Az akciót támogató olasz kertész szintén előlegezett 500 dollárt, habár 3 kisgyerek eltartásáról kellett gondoskodnia. Megszületett a terv: ezzel a pénzzel megrendelik a (Folytatás a 13. oldalon) Kutaii Kovács
