Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-19 / 21. szám
14. OLDAL MAilY'AK HÍRADÓ AZ ÉLETMÜVÉSZET Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Elmúlt éveimben találkoztam — nem gyakran, csak nagyon ritkán — nőkkel és férfiakkal, akikről az volt az általánosan elterjedt vélemény, hogy életművészek. Mindig derűsek, vidámak voltak, bizonyos fokú bohém könnyelműséggel nem- vették szivükre a sors csapásait, csak vállukat vonogatva mosolyogtak, ha valami kellemetlenség érte őket. Élelmesek voltak és kitartással ki tudták harcolni mindent ami boldogulásukra szükséges volt. Sohase adtak, mindig csak kaptak. Ha valakit megsértettek vagy valami hibát követtek el, azon nem emésztették magukat, mert az volt a meggyőződésük, hogy az élet rövid s igy minden napnak leszakasztják virágát. Bizonyos fokig megcsodáltam, talán kissé meg is irigyeltem ezeket az egyéneket, mert én sajnos mindig mindent nagyon a lelkemre vettem. Rettenetesen tudtam szenvedni valami csekélység miatt is, mert hiszen csekélységek képezik voltaképpen az életet. Irigyeltem őket, mert olyan erősek voltak lelkileg és ennek következtében testileg is. Én múltamban sokat .betegeskedtem és ezért érzékeny voltam, tartózkodó, könnyen megsértődtem és mivel sokat csalódtam, bizalmatlanná lettem az emberekkel szemben. Rónaszegi Miklós a „Királynő Kalóza” cimű könyvében leírja egy szegény koldusleány sorsát, aki beteges, gyenge és egyik csapás éri a másik után. Koldus csavargók meggyilkolták a szüleit és ő mindenkitől hányattatva tengődik Folyton dobálja az élet. „A gyengék élete csupa véletlen,” mondja az iró. „Nincsen senki, aki gondjukat viselné. Senki, senki.” Valahogyan igy éreztem ezt én is. És szerettem volna megtanulni ezt az élet művészetet. Szerettem volna sikeresen elsajátítani és boldogan élni. Iparkodtam utánozni mindazt, ami az embert boldoggá teheti — de sajnos, minduntalan kudarcot vallottam. Ahogy mondják — kiütközött belőlem az őstermészet. Folytonosan elkeseredtem valami miatt, vagy megsértődtem valamiért, vagy elégedetlen voltam. Akkor aztán egy napon, amikor a férjem halála után azt hittem, mindent elveszítettem, ámulva ébredtem rá, hogy voltaképpen nem ez az életművészet, amit én a múltban úgy megcsodáltam. Hogy van egy ettől teljesen különböző élet, amely homlokegyenest azaz nagyon sokban különbözik a fentemlitett életfelfogástól és mégis sokkal csodálatosabb, emelkedettebb eredményhez vezet. Amikor megismertem az Ur Jézus Krisztus tanait, rájöttem, hogy ő az igazi életművész, akit utánozni lenne tanácsos. Pedig ő soha se prédikálta azt, hogy kapjunk — mindig azt mondta, hogy adjunk! Az első keresztények mindenüket megosztották egymással és mikor valaki hozzá fordult, megkérdezni, hogy mit kell tennie, hogy üdvösséget nyeljen, azt mondta, hogy ossza szét mindenét a szegények között és kövesse őt. Úgy barangolt tanítványaival, mint egy földönfutó, sokszor még tető se volt a feje felett és nem volt hová azt lehajtania. De mindez nem tette boldogtalanná sem őt, sem követőit. Nem féltek a jövőtől, PIETÄK A postautnál két vén tamariszkusz bozótjában kőkereszt; r^jt vas-Krisztus: állíttatta hősi-halott fia nevére Szőcs Antal, Csép Mária; — mohos, mállik több mint félszázad óta eszi eső, fagy, szél eróziója; nem térdel már, nem pihen árnyékában senki:, magára maradt, a magánnyal; — de nekem ott ül előtte az a sokezer néma paraszt-pieta: kezükben gyűrt posta-lap, rqjta ott áll, hogy Kimpolungnál vagy a Don-kanyarnál, a Doberdón vagy „eltűnt” — nem maradt semmi, a múltba hullt a pillanat; — Isten kezében, vak idők sodrában anyák, fiuk meztelen, koronátlan. Keresztury Dezső CSAK NŐKNEK HÉTSZÁZ NŐI BÁNYÁSZ Irta: Nyitrai Katalin A nők az egyenjogúság aiapján betörtek olyan foglalkozási ágakba is, amelyeket hagyományosan férfi foglalkozásnak tartottak. Van, aki rendőrnek ment, van, aki hatalmas teherautókat vezet, de a bányáktól a legutóbbi időkig tartózkodtak. A nők között is az a mondás járta, hogy a földalatti munkahely nem nekik való. Senki se tudja, hogy mi okozta a változást, de tény az, hogy jelenleg Amerika-szerte körülbelül 700 nő dolgozik a tárnákban. A 150 Nyitrai Katalin ezer földalatti bányász között 700 elenyésző számnak látszik, de egyesek szerint mert az Ur megmondta, hogy Isten gondjukat viseli, mint a mezők liliomainak és nem hagyja elpusztulni őket, hiszen egy veréb se eshet le az ő akarata nélkül. Nem is sértődött meg soha, inkább azt beszélte, hogy mindig meg kell bocsátanunk. Ha arculütnek, tartsuk oda arcunk másik oldalát is. Akkor sem tört meg szive a fájdalomtól, amikor egymásután hagyták el hívei, elárulták, arculköpték, megcsufolták, megostorozták. Még amikor keresztre feszítették is mentséget talált számukra és igy könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Soha sem akadt senki aki ilyen unpraktikus, ellentétes, az általános felfogástól eltérő elveket hangoztatott volna. És mégis — az első keresztények, akik szó szerint követték tanait, a legboldogabb emberek voltak. Olyan boldogok voltak, hogy amikor meg kellett halniok Krisztusért és hitükért, énekelve mentek a vesztőhelyre. És akkor elhatároztam, hogy ez az igazi életművészet és én ezt fogom követni. Meg fogom kísérelni, hogy igy éljek. Óh, nem könnyű az igazi keresztény élete. Mindennap követel valami áldozatot. Mindennap megbotlunk valamiben és követünk el valami hibát. De aztán újra talpraállunk. Mert a tegnap nem számit — az a múlté. A jövő sem számit. Az Isten kezében van. Csak a jelen az irányadó, ami a mi felelősségünk és amelyet igyekeznünk kell megannyi lemondással, önmegtagadással, áldozattal, de végül Isten kegyelme által mégis igaz boldogsággal végigélni. jelenlétük rányomta a bélyegét azokra az üzemekre, ahová beengedték őket. Mert talán mondanunk sem kell, hogy csak egyes nagyvállalatok üzemeibe sikerült bejutniok, főleg a kormány támogatásával, mert rászorították őket, hogy az egyenjogúsági törvény értelmében ne tegyenek különbséget nemek szerint a jelentkezők között. A helyi törvények több államban még ma is szigorúan tiltják a nők alkalmazását a földalatti munkára. Ezeket a helyi szabályokat a washingtoni törvény érvénytelenítette ugyan, de ezt nem mindenütt veszik tudomásul. Néhány bányavállalat egyáltalán nem akar hallani arról, hogy nőket földalatti munkára alkalmazzon, arra hivatkozva, hogy anélkül is elég munkaügyi vita akad. Érvül elmondják még, hogy babonák vannak elterjedve a bányászok között, miszerint a nő a tárnában szerencsétlenséget jelent és a férfiak inkább mind abbahagyják a munkát. Majdnem minden kis bányánál ez a helyzet. A nagyobb bányák a felsőbb nyomásnak engedve elsősorban elvált asszonyokat, özvegyeket, vagy olyanokat vesznek fel akiknek félje a bányában rokkant meg, és a bányászfeleség munkabéréből tudja csak fenntartani magát a család. Hogy miért éppen a bányában akartak dolgozni? Érdeklődésemre elmondották, hogy a jó fizetés és nem a virtus vonzotta őket. A földalatti munkában egy műszakra 51 dollár a kezdőfizetés. Ennyit más állásban nagyon nehéz volna megkeresni.Egyikük elmondja, hogy 29 éves fejje! már sókmindent megpróbált. Többek között sofŐ! volt egy autóbuszon, szegecselt egy cipőgyárban, de it háromszor annyit keres, mint előző állásaiban. Jellemző azonban, hogy férfiakat csak korább gyakorlattal vesznek fel, de a nőkre nem alkalmazzák ezt a szabályt. Ha azonban egyszer valaki bejutott nem válogathat a munkájában: azt kell végeznie, ami a férfiaknak. Előfordul, hogy a nőbányász szene lapátol a szállító szalagra, síneket rak le az uj szállít* folyosókon, vagy cipeli a nehéz elektromos kábelt, hí (Folytatás a 15. oldalon)
