Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-19 / 21. szám
MA4*Y AK HIKAUÓ A BUDAI ALKALMATLANKODÓ Irta: KAPÓTSY BÉLA E szokatlan és kicsit furcsán hangzó cim ez az ábbi cikk tartalmát kívánja jelezni, hanem az csak a Pest of Buda,” Budapest főváros — Buda és Pest — dám angol nyelvű megforditásáak, vagy fejreállitásának, jó edélyben fogant eredeti fordítása. Ezt a játékos szócserét, a Buda > a Pest angol nyelvű megforditáit és az ,,of’-val való vicces sszekötését Magyarországon soha:m hallottam. Itt Amerikában edig nem egy angol nyelvtudós, anem egy jó kedélyű New York-i -amerikai barátom mondta nékem egy kora reggeli :refere során, amikor a szomszédos két ház jlajdonosáról beszélt. E New York-i (Park Avenue-i) háztulajdonos gyanis egy magyar-amerikai volt. Az én ir-amerikai arátom azért becsüli oly nagyra két ház magyar zármazásu háziurát, mert emberi közelségbe került ele, hisz ott lakik ő maga is a szomszéd házban, s aint mondja, sokszor elbeszélget e tulajdonossal, nnen forrása, az emberi közelségük, s innen az ir zületésű barátom humorának forrása, hogy ludapest város nevét vidáman átfordítsa „Pest of hida” módra. Amit én jószándékkal „A budai dkatmatlankodó"-ra fordítottam, bár lehetne másíogy is, mert a „Pest”, vagy „pest” angol szó — mint őnév vagy ige — sok jelentőséget hordoz. Én a egenyhébbet választottam, ő is igy játszott a szavakcal. Barátomnak ugyan joggal mondhatnám, hogy én innak idején budai voltam, de az amilyen szellemes ;mber (mert az Írek általában jó kedélyű, szellemes imberek), nem engedné, hogy a „pest-bői kimásszak azaz annak többfajta angol jelentéséből), mert végeredményben Budapestről származom. #** E hosszabbra nyúlt bevezető után ha^*.. londjam végre meg, hogy miről is óhajtok most tulajdonképp írni e cikkben. A válasz: olyan amerikaiakról — vagy külföldiekről —, akik valami, módon Magyarországgal, vagy a magyarokkal kerültek kapcsolatba szerény tapasztalatom és ismeretem szerint. Ki rövidebb, ki hosszabb időre, egyszerű emberi módon, összehozván maga a mindennapi élet e kapcsolatokat. Ilyen egyszerű, mindennapi kapcsolatok révén született vagy gyarapodott talán magyarság-ismeretük; igy került életükbe egy parányi ismerettudat népünkről, s talán ez növelte bennük — vagy váltotta ki — a megbecsülést egy ismeretlen kis nép iránt. íme tehát néhány példa. *** New York-i Egyetemi könyvtárunkban egyszer egy magyar vonatkozású kiállítás volt a hatvanas években. Hogy a tárgyat érdekesebbé tegyük, az az ötlet támadt, hogy néhány kitűnőbb magyar vers angol fordításával tarkítsuk a kiállítást. Volt valami kétely, hogy illik-e a kiállítás témájához a verses illusztráció, de az egyszerű válasz az volt, hogy „Próbáljuk meg.” Soha nem várt visszhangra, vagy inkább általános tets^re találtak, a magyar versek angol fordításai. Némelyik diák egy-egy vers pár sorát, vagy magát a versnek teljes szövegét kérte, mások pedig a verseket tartalmazó antológia cime és kiadóját óhajtották tudni. Öröm volt megadni nekik mindkettőt, s tudni, hogy e versek ily messze vitték a üzenetét költőink üzenetét a magyar népről és a magyar szabadságról. Az évek során több egyetemi diák jött hozzám, vagy irányították őket felém, magyar vonatkozású problémáikkal. Kinek valami történelmi, demográfiai, vagy zenei problémája volt, s a „Hungárian-American librarian” jó forrásnak Ígérkezett azok megoldására. Egyikre ma is élénken emlékszem. Zeneszakos diák volt; Kodály Zoltánt és zenéjét tanulmányozta nagy odaadással és lelkesedéssel. Nomeg a magyar népdalokat. Egyszer azzal jött, hogy fordítsam neki angolra tökéletesebben az alábbi régi-régi magyar népdal szövegét: „Domboldalon áll egy öreg nyárfa, Nyárfa alatt édesanyám háza, Édesanyám fehér fejkendőbe, Cipót dagaszt fűzfa tekenőbe’.” Ugyan a magyar dalszöveg alatt ott volt valamelyes angol fordítás is, de ott a cipó csak ,,bread”-nek lett fordítva, s a fűzfa tekenő fordításából elveszett a fűzfa, de el a második „e" betű is, ami oly hangulatossá tette e szót a népdalban. Én ugyan megpróbáltam az amerikai diájcnak körülírni, hogy mi is a különbség az Édesanya által dagasztott cipó és az egyszerű kenyér között, s mit jelent az, ha azt fűzfa tekenő-ben dagasztják, s nem a helyi kenyérgyárból cellofánba csomagolva készen veszik. Figyelmesen hallgatta magyarázatom, s azt hiszem, kicsit meg is értette. Ha jól tudom, Midwestről való volt, farmerek lehettek talán szülei. így érzelmileg megérezhette a különbséget, ha nem is nyelvtanilag. *** Megemlíthetném itt egyik kínai, kollégám is e cikkben. Ő amikor Amerikába menekült, első állását egy New Jersey-i magyar vendéglőben kapta. A’ magyar házaspár — mint kollégám ma is hálásan emlékszik vissza rájuk — szinte fogadott gyermekként kezelte, s nem mint alkalmazottat. így nem is csoda, hogy megszerette a magyarokat; — nomeg a magyar ételeket. Kedvenc étele a székelygulyás, s a palacsintát az egyik legkiválóbb édességnek tartja. Rajta kívül tudok azonban egy másik kinaiaról, akinek még érdekesebb „magyarság-ismerete” volt. Egyik környékbeli New York-i magyar cukrászdában volt a sok külföldön született pincémő között egy fiatal kínai leány is. Hong Kongból jött ide. Mikor egyszer ő szolgált ki, felhasználván összes kínai nyelvtudásom (egyetlen szó), mondtam neki e szót: „Se-se” (ami a legáltalánosabb kínai dialektusban „Köszönöm”-öt jelent). A kis kínai pincérnő meglepő válasza szó szerint ez volt: „Mondja csak egyszerűen magyarul: Köszönöm! Én Hong Kongban egy magyar vendéglőben dolgoztam, magyar népviseleti ruhában kellett ott felszolgálnom, s udvarlóm egy magyar-amerikai hadnagy volt akkoriban. Tudok valamit magyarul”. (Ez még a vietnámi háború alatt történhetett.) Időbe tellett, amig meglepetésemből felocsúdtam. Arra már rég rájöttem, hogy a magyar nem egy titkos nyelv, amit bárki előtt lehet nyugodtan beszélni külföldön, mert senki sem érti meg. Sok-sok tapasztalatom volt ennek ellenkezőjéről, mint például egyszer Rómában, egy utca után tudakozódva, nagy kínnal összeszedve kevéske olasz nyelvtudásom, amig feleségemmel együtt rá nem néztünk a délceg olasz rendőr hófehér zubbonyán az őt kis táblácskára, amely mutatta, hogy hány idegen nyelvet is beszél: az ötödik magyar volt. A nagy csodálkozás után bemutatkozott: Guiseppe Nagy, apjfi első világháborús hadifogoly, aki Olaszországban telepedett le; olasz a felesége is. Fia már mint olasz állampolgár született. Pedig olyan olasznak nézett ki, mint egy honi hőstenor egy Verdi operából. Végül hadd említsem meg, hogy a saját házunkban — ahol. én csak lakó vagyok — is fordultak elő ilyen hasonló érdekes esetek. Egyik lakótársamat, egy pakisztáni pszichológust, Dr. Kapoor-nak hívják. Jómagámat Kapótsynak. Az amerikai postásoknak úgy látszik, túl sok, hogy a két külföld nevét megkülönböztessék. Vagy csak a nevek első négy betűjég jutnak el az olvasásban, s az mindkét esetben „Kapó”. így bizony előfordul, hogy a pakisztáni pszichológus kapja meg a magyarországi leveleket, én pedig a pakisztániakat. Aztán mi ketten szépen kicseréljük azokat egymásközt. így lettünk jó ismerősök, s igy növekedett köztünk, hogy úgy mondjam, a pakisztáni-magyar barátság. *** íme néhány példa, hogy hogyan hozza a sors össze más nemzetek polgárait a magyarokkal. Oly sokszor a véletlen, a nem várt alkalom. De e kapcsolatok lehetnek a magyarok, Magyarország, megismerésének, megszerelésének, lehetőségei, alkalmai. ß fny Ezért most már sokkal éberebb vagyok mindig, mindenkivel szemben. Mert ki tudja, nem-e majd rajtam keresztül formál az illető véleményt a magyarokról. New York, 1977 máj. hó 15. OLDAL REMÉNY Mig alattuk elballagok, megszólítanak az ablakok. Bár szarkalábakat virágzik, arcomon napsütés játszik. Hiszek a tárt ablakoknak, a barna hétköznapoknak, a madárfüttyös hajnal-csöndnek, ha átöleli a földet. Barcs János DERŰS-SAROK Mihály gazda és Andris gazda találkozik. Azt mondja Mihály gazda: — Beteg a lovam. — Az enyém is beteg vót. — Hát aztán mit adott neki? — Terpentint. Mihály gazda hazamegy, és ad a lovának terpentint. A ló megdöglik. — Na, Andris gazda — mondja Mihály gazda — beadtam a lónak a terpentint, oszt megdöglött. — Az enyém is megdöglött a terpentintől. — Hű az áldóját, a kendé is megdöglött? Miért nem mondta? — Mert nem kérdezte kend.
