Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-05 / 19. szám
I 14.'OLDAL, . - MAGYAR HÍRADÓ STABAT MATER DOLOROSA... Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona ..Stabat Mater Dolorosa...” Az Anya állt fájdalmasan. ..igy szól egy ősrégi egyházi ének, melyre a férjem, Dohnányi Ernő megható, megrázó művét felépítette. Az ének elmondja, hogyan állt a boldogságos Szűz Mária a kereszt alatt, melyre fiát feszítették. Hogy csörgött a szeméből a könny, hogyan szenvedett — a szive közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Lehet-e csodálni, hogy az ő számára akkor nem számított vigasznak az, hogy forrón szeretett fia, életét adta volna, kit felnevelt, óvott, védett szeretett, most ilyen borzalmasan kínos halált hal az emberiségért, mely olyan hálátlanul, hűtlenül viselkedett vele szemben! De ki törődött akkor egy anya fájdalmával? Talán még csúfolták is, mint ahogyan az Ur Jézust gúnyolták legnagyobb szenvedései közepette. Mert néha olyan szomorú az anyai sors. Anyának lenni a legdicsősebb, legmagasztosabb feladat, de ugyanakkor sokszor a leghálátlanabb, legkeservesebb is. Az anyának nemcsak kiváltságai vannak, de kötelességei is és ezek egyike az, hogy gyermekét mindenfélére megtanítsa, legfőképpen engedelmességre, fegyelemre, alázatra, önmegtartóztatásra, becsületre. Csoda-e, hogy a gyermek ezt nem érti addig, mig gyermek? Hogy ez ellen tiltakozik? Sokszor fellázad a szülei ellen, mivelhogy azok előrelátásukban és bölcsességükben meg akarják akadályozni abban, ami kárára van, vissza akaiják tartani olyan lépéstől, ami későbben egész életét megrontaná. Mennyit kell ezért egy anyának szenvednie, ha látja, hogy gyermeke szófogadatlan, sőt néha egyenesen gyűlölködő vele szemben, mivelhogy képtelen megérteni, hogy ő csak a javát akaija! Ha a gyermek felnő, az anyának újabb problémája támad. Azt mondják: Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Hiszen az a lény, akinek életet adott gyermeke marad még akkor is, ha múlnak az évek. Hogy retteg fiáért, leányáért, hogy a helyes pályát választották-e, hogy helyes élet társra találiak-e? És mikor odajut, hogy végetér a hosszú esziendök fáradtságos virrasztása, mivelhogy kirepült a fészekből a fióka, hogy uj életet kezdjen és ő halálosan elfáradt a gondja, küzdelmei, szenvedései, munkája tengerében, akkor egyszerűen faképnél hagyják gyermekei, hogy a saját csa'ádjukat megalapítsák. Hiszen a szentirás is azt mondja, hogy egymást kövessék, férj a feleséget és feleség a férjet, mert most már ez a kötelességük. De ki törődik azzál, hogy mi lesz az anyával? Pedig a gyermekei csak most kezdik igazán megérteni őt, csak most kezdik igazán látni mikor nekik is gyermekeik vannak, amikor az ő vállukra is ránehezedik a gond és a bánat. Csak most emlékeznek rá, édesanyjuk hányszor hozott áldozatot érettük, hányszor segítette ki őket valamilyen fájdalmas balgaságból, melybe hirtelenségük következtében sodródtak, hányszor virrasztott napokon és ERDÉLYI ARCOK A MÚLTBÓL KISBÁN MIKLÓS BUNDÁJA (KOLOZSVÁRI EMLÉK) Az én „Bach-korszakom” Anna Voileanuval vette kezdetét. Ö formálta — nem is annyira zongoratudásomat, mely alig jutott el az elégséges jelzőig —, hanem inkább zenei ízlésemet, ítélőképességemet. Ez a régi kolozsvári konzervatóriumban történt, a harmincas évek legeslegelején. A konzervatórium a Király utcában volt, egy klastromhoz hasonló, régi épületben. Ablakai öblös vasráccsal hunyorítottak két szűk utcára; boltíves kapualja késő estig visszhangzott lépteinktől, hangos beszédünktől. Az udvar kövei közt moha nőtt, a falak mentén sötétzöld cserje burjánzóit. A lépcsők kopottak, nyirkosak voltak. A földszinten — két tágas szobában — Kisbán Miklós (gróf Bánffy Mi’Jós politikus, iró, festő) lakott. Először láttam irót közvetlen közelből. Sötétszürke köpönyege bő redőkben fogta körül zömök alakját; hófehér sörényét, kackiás bajuszát a múlt század arszlánjai is megirigyelték volna. Kedves anekdotát meséltek róla. Minthogy magyar nyelvtudásom már az árnyalatok élvezetére is lehetőséget adott, jót mulattam rajta. Kisbán Miklós gyakori vendége volt városunknak. Nagy utakat tett meg életében, sok mindenfélét tapasztalt — egy időben a budapesti Operaház főintendánsa is volt —, számos történelmi esemény szemtanúja lehetett. Külseje után Ítélve, sokan holmi csodabogárnak, művészkedő arisztokratának tekintették. Pedig akik közelebbről ismerték, morzsánként szedegethették össze ötleteit, aranymondásait. A telet rendszerint Bonchidán, a kandalló vigasztaló lángjánál töltötte. Ott irta regényeit, a petróleumlámpa szelíd fénye mellett. Sok színnel gazdagította a románia magyar irodalmat. De alighogy lilás párák rétegeződtek a bonchidai gyümölcsösök fölé, be-belelátogatott a zajos városba. éjszakákon át az ágyuk mellett, mig felgyógyultak betegségükből. Csak most látják, hogy tulajdonképpen ki volt az anyjuk. De már nem érnek rá túl sokat törődni vele, hiszen saját családjuk gondja-baja nehezedik rájuk, csak emlékezni érnek rá nem pedig cselekedni. Nincsen idő rá, mivel minden percüket lefoglalja saját uj életük és kötelességeik. Tóth Ferenc a Protestánsok Lapjában megható cikket ir „Koszorú helyett Édesanyám Siijára” című cikkében. így kezdi: ,,Ha kimondom ezt a szót: édesanyám, odagondolom az „angyalszárnyakat” is, amelyekkel annyiszor betakart, ha fáztam; védelmezőén kiterjesztett fölém, ha bántottak; amelyek a szeretet csodálatos kék égboltjai felé emeltek. Ö volt a földi ige, mely lelkembe hullott. Ő volt otthon a hajnalhasadás, a verőfényes napsugár déli harangszava, az esti fohászkodás az élet csókja, aki számára csókolta a felhőtlen boldogságot.” Bevallja, hogy ő se értette meg valamikor az édesanyját. „Te mondtad egyszer édesanyám. „írja”, hogy mi vagyunk, gyermekek, a ti boldogságotok, békességes öregségetek, mi vagyunk a kéz, mely végső álomra fogja majd le a szemeteket, mi mesélünk majd az unokáknak, dédunokáknak rólatok. Te mondtad egyszer, jó anyám, de én akkor még nem nagyon értettelek. Azóta megtanultam szavaid értelmét, megianitott rá az élet. Igazad volt.” ahol a New York kávéház irói törzsasztalnál telepedett le. Egy ilyen tavaszi utazás alkalmával rövid, könnyű zekében jött Kolozsvárra. Tiszta volt az (Folytatás a 15. oldalon) Minden árvák anyja Szegény édesanyám, ne sirasson engem, sohse kérdje szapuláskor; fehér-e az ingem. Sütéskor-főzéskor; két orcám piros-e? Ágyvetéskor: van-e, aki fejem ajját vesse?... Fia vagyok akkor, ha behi egy árvát, s leülteti a tűz mellé: szárítsa ruháját. Isten jó leánya, fel is jut a mennybe, ha feltálal neki, mintha édes fia lenne. Szennyes ingét hogyha kimossa fehérre, szálljon érte áldás mind a tiz ujja hegyére! Ha ágyat vet neki, ha jól betakarja, — édesanyám nekem is, ha minden árvák anyja. Gyámolitson minden kinnai kinra szültél s megtalálja mindig, akii bennem elveszitett. Erdélyi József
