Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-05 / 19. szám
MAöVaR HÍRADÓ ’ 13. OLDAL t NYUGATI ÍRÓ — KELETEN Illa: HALÁSZ PÉTER i óm Stoppard angol szinmüiró a közelmúltban a Sínjei unióban jíii, elkísérte egy barátját, Peter 1 iifi-oi, aki helyettes vezetője az Amnesty Internatinat elnevezésű társadalmi világszer\e/etnek, amelynek célja az, hogy küzdjön mindazoknak szabadságáért es rehabilitációjáért, akik politikai lel fogásuk, véleményük, né/ecik miatt szenvednek üldöztetést, bebörtönzést. lom Sloppardoi általában nem mint ..politikus” Írót tartják Halas* Péter s/ámon. darabjai amelyeket nagy siketekkel játszanak nemcsak London, de New York színházaiban is, társadalmi kérdésekről szólnak, az emberi sorsról. Ennek az úgynevezett „emberi sorsnak” azonban ma olyannyira elválaszthatatlan része mindaz, amit a véleményükért és igazságukért bátran kiállók szenvednek el a diktatúrákban, hogy a szinmüiró csatlakozott barátjához és egy Cook-társasuuizás kedvezményes menettérti jegyével elkísérte őt a Szovjetunióba. Amit ott tapasztalt, s amit most ottani élményeiről megirt, azért oly megragadó, mert eltér a már-már megszokott publicisztikai írásoktól, Stoppard úgy járt-kéil abban a számára idegen világban, mint aki nehezen hiszi el azt, amit lát, s aztán nincs meggyőződve arról, hogy szavai kifejezik azt a méh séges megrendülést, amit érzett. Peter Luff az Amnesty lnternationalnak egy kiáltványát vitte magával a zsebében, amelyet a szervezet rövidesen a világ-nyilvánosság elé akar tárni, s amelyet a Nczeiőség alá akar íratni az Amnesty Internationalnak a világ minden országában működő munkatársaival A Szervezet, írja Stoppard, nem „tilos” a Szovjetunióban, nincs betiltva, ahhoz már túlságosan nagy a nemzetközi tekintélye, hogy a moszkvai hatóságok ilyen summásan intézzék el, de a szovjet postának erről alkalmasint nincs tudomása, és igy a szervezet szovjetunióbeli tagjaihoz küldött levelek úgyszólván sohasem jutnak a címzett kezéhez. Ezért vállalkozott Peter Luff arra, hogy személyesen viszi el a kiáltványt és Íratja alá a szervezet ottani tagjaival. Luff és Stoppard meglátogatják ugyan Szaharovékat, elmennek az Orlov-családhoz (a családfőt nem találják otthon, mert három nappal ezelőtt letartóztatták), de számos olyan moszkvai és leningrádi személlyel találkoznak, akinek neve ismeretlen a világban, akik vállalásáról és szenvedéseiről a közvélemény semmit sem tud. Megiija az angol drámairó találkozását Ludmilla Kovalevvel, akinek férje egy kényszermunkatáborban sínylődik, hét esztendőre ítélve, s akinek sorsáért felesége azért aggódik különösképpen, mert Szergej Kovalev súlyos beteg, operálni kellene, de nem hajlandó megoperáltatni magát a kényszermunkatábor kórházában. Ludmilla abban az. ügyben futkos, hogy a férjét szállítsák át egv leningrádi közkórházba, ahol minden bizonnyal megmenthetnék életét. Van egy szovjet generális, akit úgy hívnak, hogy Strusov és aki az MVI) ilyen kérdésekben illetékes főosztályának központi irodájában székel a Petrovka-utca 25-ös számú házában, a hatodik emeleten. A generálisról az a hir járja, hogy udvarias ember, a látogatónak jóelőre fogadási időpontot kell kérnie tőle, akkor sem biztos, ugyan, hogy a generális ott található, ha mégis előkerül, akkor minden esetben bocsánatot kér. Ez már nagy szó és azok, akik vele való találkozásra kényszc nmek. méltányolják is. Peter Luff és Stoppard elmennek a generális hivatalába, elkíséri őket Val "• m I urom fizikus, hogy tolmácsoljon és Alexáiul.-, i ' matematikus, azért, hogy eggyel többen u «yenek >s (mint ő mondja szomorú mosollyal) erkölcsi támogatást nyújtson. A generális azonban házon kívül van, a helyettes úgyszintén, a titkárnő azonban készséges, felvesz minden adatot és természetesen továbbítani fogja Strusov generális kezéhez. Ennyiben marad tehát Kovalev ügye — meddig lehel halasztani az operációját, meddig marad egyáltalában életben, mindez megválaszolhatatlna kérdés. De Peter Lulfnak sikerül aláírásokat kapnia az Amnesty International kiáltványára, aláírja Turcsin és Ludmilla Kovalev, Lavut a matematikus és mindazok, akikkel találkoznak. Moszkvából Leningrádba utazik a két angol, szeretnék meglátogatni Vologya Borisovot, aki eddigi élete jelentős részét különböző elmegyógyintézetekben töltötte, az Arzenálnaja pszichiátriai börtön-kórházban, onnan egy idő után szabadonbocsájtották, karácsonykor letartóztatták és most a hármas számú leningrádi polgári elmegyógyintézet lakója. Orvosai megállapítása szerint Borisov nem elmebeteg, Belyaev főorvos megígérte Borisov feleségének, hogy rövidesen elbocsájtják a kórházból, a TASSZ hírügynökség azonban ugyanazon a napon ellentmondott neki és világgá röpített „hivatalos hir”-ben közölte saját diagnózisát, hogy Borisov igenis elmebeteg és nem kerülhet ki az elmegyógyintézetből. Stoppard és barátja Leningrádban találkoznak egy Hja Levin nevű fiatal tanárral, aki az angol nyelv- és irodalom tudományában szerezte diplomáját, minthogy azonban politikailag nem megbízható, egy olyan részlegben dolgozik, amelynek az a feladata, hogy emeletek között elakad! felvonókból kimentse az embereket. Hja Levin elmondja Stoppardnak és barátjának, hogy legutóbb, mikor három ilyen liftben-ragadt embert kimentett, mind a három nekiesett és agyba-főbe verte. Öt hibáztatták ugyanis a lift elakadásáért. Levin jóbarátja Vologya Borisovnak és ezért megígéri, mindent elkövet, hogy Stoppard és Luff, ha nem is beszélgethetnek Borisovval, de legalább találkozzanak vele. Dermesztő hangulata és légköre van annak papnak, amelyen ez a „találkozás” megtörténik. Levin elviszi a két angolt az. elmegyógyintézetnek egy magasföldszinti ablaka alá. Lassan-lassan mind többen nyomulnak az ablakhoz, fiatal fiuk, öregek az elmegyógyintézet ápoltjai. Néznek, integetnek, barátságosan mosolyognak. Itt van! — Kiáltja Levin. Az ápoltak ugyanis odahozták az ablakhoz Borisovot. Stoppardot lenyűgözi a fiatal orosz kitűnő megjelenése, magas, vállas fiatalember, akiből valami csodálatos nyugalom és optimizmus árad. Az ablakon át integetnek egymásnak, aztán Borisiv feje felett összekulcsolja két kezét, ezzel búcsúzik — a mozdulat olyan, írja Stoppard, ahogyan olimpiai bajnokok szokták megköszönni a tömeg lelkes ünneplését. A „táplálkozás” ezzel végeiért. Luff és Stoppard másnap repül vissza Leningrádból Londonba. A repülőtéren találkoznak a Cook-társasutazás többi résztvevőjével, tapintatosan és megértőén egyik sem érdeklődik tőlük, hol voltak az elmúlt napokban, miért nem látogatták végig velük együtt a képtárakat, múzeumokat, miért nem mentek velük városnézésre. De nem is kell érdeklődniök. az nőtársak amúgy is sejtik. Lufinak és Stoppardnak köszönhetően úgy megmotozzák mindéi, hogy még a zsebükben lévő cigareitás csomagokat is kibontják, az ajándékba vitt babákat végigmotozzák, a pénztárcák tartalmát kiszórják, s amikor végre túlesnek a motozáson és indulhatnának a repülőgép felé, akkor udvariasan mosolygó KGB-tisztek újabb különítménye jelenik meg, Luff-t és Stoppardot bekérik egy-egy fülkébe és ismét átkutatják zsebeiket. De semmit nem vesznek el tőlük, mehetnek a géphez. S már London felé repülnek, amikor Peter Luff felkiált: — A kiáltványt...ellopták! A KGB-tisztek eleget lettek a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségnek, nem koboztak el semmit. Az egyszerűbb megoldást választották. Amit az angol látogató nem vihetett magával — azt ellopták tőle. VARÁZSÉNEK Kakasfarka nőtt a Holdnak. Menyasszonyért megyünk holnap. Pirosítjuk a küllőket. Aranyostor rózsát pörget. Kolompolunk tükrös dobbal. A madár is váltunkra száll. Csőrében ring ezüst fonál. Szivárvány tág kaptájában, muskátli-láng magasában öregember, öregasszony. Szivén virág, fehér lámpa. Pávatollas a palástja. Egyik kezét apja fogja. Másik kezét anyja fogja. Szarvastejjel megitatjuk. Agyaraktól oltalmazzuk. Mátkapárnak énekelünk. Lepkeruha ágyat vetünk. Mellünk mélyén harangoznak. Bimbó fakad utcahosszat. Galambos! László — Mire jók ezek a postagalambok? — Ha elmegyek hazulról, magammal viszek néhányat, és levelet küldök velük haza. — Értem. És milyen értékű bélyeget ragasztasz rájuk?... *** — A feleségem valóságos gondolatolvasó. Még a gondolatomat is kitalálja. — Az semmi, az enyém a hátsó gondolataimat is tudja! *** — A tánc nem egyéb, mint ölelgetés zenekisérettel. — És mi nem tetszik neked benne? — A zenekiséret. *** A vasárnap déli ebéd után a feleség benyit a szobába, ahol a férje a televíziót nézi: — Amikor jegyesek voltunk, még a hegyeket is elhordtád volna, Jenő! Most legalább levihetnéd a szemetet. *** — Fiacskám, mit csináltál az uj sapkáddal, hogy ilyen piszkos és gyűrött? — A gyerekek elvették és futballozni kezdtek vele. — Te csak álltái és nézted? — Nem, anyu! Én voltam a kapus... i l
