Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-05 / 19. szám
12. ÖÜDAL MAGYAH HIKAIJO EGY ANYA FÉNYKÉPÉHEZ Irta: PAPP VARGA ÉVA A múlt évi,,Anyák Napja” előtt pár heitel levelet kaptam egyik New York-i barátnőmtől. Edith irta, hogy az egyik Rádió-leadón pályázatot hirdettek; az ANYA fogalmáról kell történetet írniok a pályázóknak. Ö is beküldött egy kis elmélkedést, de nem azért, hogy nyeljen... „Írtam, mert mióta Édesanyám hozzánkjövetele esedékes, nincs más gondolatom, mint Ö. A nagy dijat nyilván egy hatásos történet elbeszélőjének fogják odaítélni, ami érthető is lenne. Az én szerény elmefuttatásom túlságosan egyszerű, mégis kiváncsi lennék a véleményedre...” Azonnal válaszoltam. Az ilyen megemlékezés leírásánál sohasem hátrány az, ha egyszerű. Az anyai szív megfestéséhez nem is kell díszes keret, önmagáért beszél az és megnyilatkozhat a legegyszerűbb formában is. Minden történet, még a Mese is, amely az anyai szivet példázza, úgy melegíti, mint a küld el azonnal, szeretném elolvasni! Forduló postával megkaptam a dolgozatot. Egyrésze igy hangzott: „Amit az anyám jelent nekem, az egy szóban kifejezhető: Mindent! És ezt talán igy tudnám i íszletezni: Jelenti tartozásom állandó tudatát. Mert tőle kaptam mindent, ami az életemben értéket jelent, ó tanított hinni Istenben, bízni a Teremtő jóságában. Ő értette meg velem, hogy a nagybetűs életnek én csak egy jelentéktelen paránya vagyok, tehát azt nem alakíthatom vágyaim szerint, hanem nekem kell az élethez igazodnom. Anyám hívta fel a figyelmemet a természet szépségeire, ő tanított az irodalmi és művészeti értékek méltánylására. Az ő szelíd módján rávezetett arra, hogyan lássam meg, ha valaki rászorul a segítségre és miképpen nyújtsák annak vigasztalást, vagy segitőkezet. Ezek nélkül sohasem tudtam volna megértő lenni embertársaimmal szemben. Mig gyermek voltam, mérhetetlen türelemmel szoktatott kötelességeim teljesítésére és ez később átsegített a tanulás nehéz évein.” „Mikor idegen világba kerültem, kellő tapasztalatok nélkül az U.S.A.-ba, hatványozott nehézségeim lettek volna, csak az ő útmutatása segített abban, hogy itt is megálljain a helyem. Ha az életemben problémák adódtak, sokszor úgy tűnt nekem, mint ha tanácsolna, mint ha vezetné a kezem és ez a képzeletbeli érintése szinte a lelkemig ért...talán abban is ő vezetett, hogy olyan élettársra találtam, akinél jobbat szüleim sem választhattak volna nekem.” „Anyámmal kapcsolatosan csak egy fájdalmam volt: eddig abban a hitben éltem, hogy soha nem lesz alkalmam még a kamatját sem visszafizetni annak, amivel Anyámnak tartozom. Most azonban Isten jóvoltából megkezdhetem a „törlesztést...” Polgára vagyok ennek az áldott országnak, amely befogadott és az édesanyámat kihozathatom ide. Végre én nyújthatom neki azt a családikört, amelyet drága Apám halála óta nélkülözni volt kénytelen. Anyák Napja tehát dupla ünnep lesz az én számomra, de szeretnék rámutatni arra is most, milyen fontos lenne, hogy általában ne csak ezen a napon ünnepeljünk! Mert az ajándéknak, amelyekkel ilyenkor elhalmozzuk őket, sokkal kisebb a hatása és jelentősége, mint annak, ha a/ évek folyamán is, a napok múlásával is gondolunk rájuk. Úgy, ahogy ők támaszt jelentettek nekünk gyermekkorunktól kezdve, fiatalabb éveinkben, úgy álljunk most mi is melléjük, amikor talán elhagyat ottságuk, talán az évek súlya rájuk nehezedik. Törlesszük a tartozást”! *** Edith dolgozata megnyerte az első dijat. Mikor értesített a sikerről, elhatároztam, hogy cikket irok róla lapunkban, ebben a szándékomban azonban tragikus eset gátolt; Edith édesanyja helyett fájdalmas híradás érkezett. A már Amerikába készülő anya hirtelen meghalt Budapesten. Egyetlen lányának mérhetetlen gyászát meg sem próbálom ecsetelni. Köztudomású volt baráti , körében, hogy itt már megalapozott boldog életéhez, Barna kalapja fejében félrecsapva, bőrkabátját egy csat tartotta össze. Egy romhalmaz tetején állt, s az előtte sorakozó, majd valahogy rendbeszedett zsidó munkásszázadhoz a következő, egyszerű szavakat intézte: „Uraim (hol szólították abban az időben „uraknak” a zsidókat?) a gyár romokban hever. Kérem Önöket, ha élelmezésük nem volna kielégítő, ha elszállásolásuk nem megfelelő, forduljanak hozzám, én sérelmeiket, panaszaikat orvosolni fogom. Köszönöm, most fogjanak a munkához.” Közvetlen, egyszerű szavak, de ha valaki elemezni akarja ma azokat, abban egy emberséges megnyilatkozást kell felfedeznie, ha pedig figyelembe vesszük, hogy akkor 1944 április 17.-ét irtunk, akkor egy humanitással tele bátorságot kell keresnünk a szavak mögött. A Győri Wagongyárat, annak Repülőgép Osztályát, repterét 1944 április 13-án a bombák majdcsak a főiddel tették egyenlővé. Égett, füstőlgött minden, cementoszlopok nyúltak fel meztelenül az épületekből, a falakból csak a törmelék maradt. Bizarr alakra meghajlitott vasrudak hevertek szanaszét, irodabútorok forgácsai borították a gondozott pázsitott, egyszóval a percekkel előbb még szanatóriumnak beillő repgyár és környéke a teljes pusztulás képét mutatta. Nők, férfiak hullái, félbeszakított emberi testek, gazdátlan láb-, kéz-, fejroncsok húzódtak meg árván a bombatölcsérek mélyén. 1100 munkás, tisztviselő vesztette életét 18 perc alatt. Mint ilyenkor lenni szokott, csodálatos dolgok történtek. Csepel már április első napjaiban megkapta a magáét. Győrben napsütéses, meleg nap volt. Háromnegyed tizenkettőkor szólaltak meg a szirénák. Legtöbben az óvóhelyek, mások a Duna töltésére vonultak, hiszen már annyiszor volt riadó és mégsem történt semmi, nem hittek a bombázás, halál lehetőségében. Az egyik bomba a töltés gyári oldalába vágott és a meglepett sükérezőt a légnyomás bevágta a Dunába. Még alig eszmélt fel az ingyenes repülés „gyönyöreiből”, alig élvezhette az április hideg viz gyönyörű otthonához csak egy hiányzott; az Óhazában élő édesanya jövetele. Ahányszor New Yorkban náluk voltam, mindig meghatottan néztem a fényképét, amely gyönyörű rámában díszelgett Edith ágyával szemben a hálószobában. Sok-sok virág volt körülötte. Hogy mi okozta a tragédiát? Szivszélhűdés; mondta az orvos. Megártott az öröm, a készülődés izgalma, mondtuk mi a távolállók. És Edith...? Öt érthetően lesújtotta a váratlan tragédia, de mellette volt a férje és vele volt az ő erős hite az Isten akaratában. Ezt a hitet az édesanyja ültette el gyermeki szivében, tehát lassan megnyugodott a változhatallanban. *** Most, hogy ismét európai útra készülök, meglátogatom Edithéket épp a szomorú évfordulón. Tudom, ő most is ünnepelni fogja Anyák Napját, imával emlékezéssel és virággal a fénykép körül. Én pedig ezzel az írással vélem megadni az Édesanyáknak kijáró tiszteletadást! kijózanító hatását, mikor egy bomba a Dunába fúródott, végetvetve a fürdésnek, a fürdőzők pedig, egy-két hal kíséretében újra a parton találta magát. Végigtapogatta csontjait s mikor meggyőződött, hogy nem tört csontja, futásnak eredt, az üzem csak hetek múlva látta viszont. A repgyári udvar belső karbantartására laposkocsit használtak. Egy szürke és egy barna ló volt a kocsi elé fogva. Mikor a fuvaros halottá a szirénázást az óvóhelyre menekült, a kocsit, lovakat az udvaron hagyta. A két jámbor állat türelmesen várakozott, mig egy bombaszilánk — a szürke legnagyobb csodálkozására- ki nem fordította a barna ló beleit. Oldalra dőlt, a lószerszámok elszakadtak. A szürke odébb ballagott, mert mögötte égett a kocsi. A fuvaros köpködések, káromkodások közben hajtotta el a szürkét. A kocsi fémalkatrészei a földön hevertek, mindegyik a maga helyén, csak éppen a farészek hiányoztak, azok elégtek a lószerszámokkal együtt. A repgyár négyemeletes irodaépületének tetején egy légvédelmi félszakasz volt elhelyezve. Bölcs előrelátásból ez biztosította a gyárat légitámadás ellen. Mikor az első bombák hullani kezdtek, a 15 főből álló legénység egyrésze fejveszetten menekült, le lépcsőkön, a parancsnok szavai — egy zászlós voltnem jutottak el hozzájuk. Még az emeleti részt sem érték el, egy bomba leszakította a legfelső födémet és a menekülőket ellapitva, maga alá temette. Még hetek múlva sem lehetett tettemeiket kiszabadítani. A zászlós, egy szakaszvezető és egy ágyukezelő életben maradt, ók fenntmaradtak a tetőn. Amikor a bombák már az első emeletig hatoltak, a törmelék lesodorta őket a tetőről és kisebb karcolásokkal uszták meg a „tűzijátékot”. Győr révfalusi része szenvedett legtöbbet az első bombázás alatt. A famegmunkáló üzemben volt egy idős takarító, kit a gyár kegyelemből tartott. Az szirénázáskor csónakján, a Duna mellett lévő otthonukba evezett. Naponta a csónakkal közelítette meg a gyárat, mert a hídon át nagy kerülőt kellett volna tennie. Még alig lépett be a kapun, mikor már a bombák visítva közeledtek. Gyorsan bebújt egy asztal alá, mely az udvaron állott. Nem lett semmi baja, csak ő maradt meg egyedül, családjának hét tagja a házzal együtt pusztult el. (Folytatás a 15. oldalon) VARGA ÉVA EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS Irta: HALMI DEZSŐ Halmi Deui
