Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-04-21 / 17. szám
MAGYAR HÍRADÓ 14. ßLDAL-^8.» t« ), } .< AZ ÉLET DALA Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona Most, hogy Dohnányi Ernő születésének százéves évfordulóján mindenfelé ünnepük és előadják a műveit, egyszerre, csodálatos módon nagy kereslet indult meg a Cantus Vitae-nek, élete legnagyobb művének, egy nagyméretű Cantátának az előadása után. • Számos helyről kapok leveleket, minap Angliából, nem lehetne-e egy hangszalagot szerezni, amit ott a rádión előadhatnának. Sajnos egy előadást összehozni csaknem lehetetlen, az óriási apparátus miatt és mert a szöveg semmiféle nyelvre sincs lefordítva. Csak egyetlenegyszer került bemutatásra Budapesten, a II. világháború vége felé. Meglepett, miért érdeklődnek éppen most annyira pont eziránt a mű iránt. Tagadhatatlanul az uram legnagyobbmérvű alkotása, viszont amikor annak idején Magyarországon bemutatásra került az Operaházban, nagyon is langyos fogadtatásra talált. Igen mélyreható, úgy zeneileg mint filózófiailag nehéz munka és mintegy benyúl az emberi lélek mélységeibe, az emberi lét hatalmas, egyetlen célját hozva felszínre, igy sem csoda, hogy csak kevesen értették meg. Ahhoz, hogy felfoghassák, kellőképpen tanulmányoznak kellett volna Madách Ember Tragédiáját, melyre a mű felépül, viszont az a hatalmas gondolatvezetés, melyet Dohnányi kifejt, különbözik Madáchétól. Madách műve tragédia, Dohnányi viszont optimisztikusan nem a véget hangoztatja, hanem a jelent és a jövőt. Szerinte az élet küzdelem. Béke és nyugalom csak a halálban van. Mindenért küzdeni kell ezen a világon. Ha ezt a küzdelmet bírjuk, akkor legyőzhetünk minden akadályt, még a halált is. Mint ahogyan Éva énekli Madách szavait ismételve: „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt. A por hull csak belé, e föld szülötte, én glóriával átallépem azt. Szerelem, költészet, ifjúság nemtője tár utat örök honomba, d földre csak mosolyom hoz gyönyört, ha napsugárként száll rá egy-egy arcra”. Dohnányi HETI NAPTÁR ÁPRILIS BIKA HAVA 24— VASÁRNAP: GYÖRGY 25— HÉTFŐ: MÁRK 26— KEDD: ERVIN 27— SZERDA: MARIANNA 28— CSÜTÖRTÖK: VALÉRIA 29— PÉNTEK: PÉTER 30— SZOMBAT: KATALIN lefokozza Ádám felkiáltását: „A vég, a vég csak azt tudnám feledni!" Számára a jelszó az, melyet maga Isten ad az Ember Tragédiájában: „Ember küzdj és bízva bízzál!” Kezdem megérteni, miért került most ez a mű annyira az érdeklődés középpontjába. Soha, egyetlen időszakban nem volt annyira aktuális, mint éppen most, ezekben a nehéz napokban, amikor elmondhatjuk, hogy könnyel és verejtékkel esszük kenyerünket és amikor sohase tudhatjuk, naponta mi szakad ránk. Mert alig van olyan óra, amikor valami kellemetlen ne történne, amivel meg kell birkóznunk. Én sohase kedveltem a küzdelmet. Nem vagyok harcoló típus. De most megértem, hogy ha csak neki nem gyűrközöm a küzdelemnek, egyszerűen elseper, a földre tipor az élet. Dehát mivel harcoljunk? Fegyverrel? Az Ur kijelentette, hogy aki kardot ránt, kardélen fog elpusztulni. És mégis van annyi ,,Laudato sie, Misignore, cum tucte le tue creature” (Folytat-»s a 11. oldalról) A Naphimnusz második változatát Tordai Vilmos „Okult elemek a magyarok életében” című, 1932-ben kiadott könyvéből veszem át. Az őstudománnyal foglalkozók a magyarság naptiszteletének legrégibb megnyilatkozásának tekintik e verset, melynek több változata is ismert. Légy magasztalva Te nagy Isten, a mi testvérünkkel, a Nappal. Óh, mily szép, mily ragyogó a Te jelképed, Uram, légy áldva a mi asszony-nénénkkel, a Holddal És a mi húgainkkal, a csilagokkal, akik oly szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a széllel, aki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vízzel, aki oly hasznos, jóízű és tiszta! Légy áldott a mi urunk-bátyánkkal, a tűzzel. Óh, mily szép, mily vidám, mily erős és hatalmas Ö! Légy áldva Uram a mi nagyasszonyunkkal, a Földdel, aki minket táplál és megtart. Az ősmagyarok az égitestek tiszteletét Keletről hozták. Figyelemte méltó a csillagkultusz, melyet a palócok is Valinak az észak-amerikai őslakókkal, az indiánokkal együtt. A luiseno indiánok hite szerint a halott lelke a Tejutra száll, ahol csillag lesz belőle. A Naphimnusz harmadik és legrégibb változata, helyesebben a magyarral egyidős változata az irokéz (Iroquois) indiánok hálaéneke a Teremtőhöz, melynek mai, modern változatát a szeneka (Seneca) próféta, Ganyadaiyo(Szépséges Tó) örokueite meg. A történelem előtti idők korábbi szakaszából mentődött át a hálaének magva, mint indián ünnepi imádság. A Teremtenek zengett hálaénekben köszönetét mondanak anyánknak, a Földnek”, „öregbik bátyánknak, a Napnak”, „nagyanyánknak, a Holdnak” és „nagyapánknak, a Mennydörgésnek”. fegyverünk. Eszembe jut a magyarországi cserkész induló: „Fiuk föl a fejjel, a harsona zeng. Álljunk csatasorba vidáman. Ránk vár a világ, ez a harc a mienk. Katonái vagyunk valahányan. Jó fegyverünk vidám dalunk, égő szemünk, izmos karunk. Amerre járunk, megterem a győzelem, a győzelem!” Persze, manapság ez nem lehet elég a védelemre. Erősebb, hathatósabb fegyverre van szükségünk. Ez a fegyver a hit. Mint ahogyan az Ur Jézus mondotta egykoron: „Hittel még a hegyeket is el lehet mozdítani.” Mint ahogyan az első keresztények hitték: — Ha Isten velünk, ki ellenünk? — Krisztus kezébe tesszük le a gondjainkat, bajainkat, egész életünket és hagyjuk, hogy ő harcolja meg érettünk a csatát. Mint ahogyan Pál apostol mondja:” — Ajánljuk magunkat mindenben mint Isten szolgái: Sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban; megveretésben, bebörtönzésben, háborúságokban, küzködésben; virrasztában, böjtölésben; tisztaságban, ismeretlen, hosszutürésben, jóságban, szentiélekben, képmutatás nélkül való szeretetben; igazmondásban, Isten erejében, az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel (kardjával és pajzsával) dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hir által, mint ámitók és mégis igazak, mint ismeretlenek és mégis ismerők, mint halálraváltak és íme élők, mint ostorozottak, de meg nem ölöttek, mint szegények, de mégis sokakat meggazdagitók, mint a akiknek semmijük sincs, és mégis minden az övék!” „Üdvözlégy! Üdvözlégy! Üdvözlégy! Es hallgasd meg a szavunkat, ki mindenek teremtője vagy és mindenek mozgatója... Köszönetét mondunk anyánknak, a Földnek, ki táplál bennünket, ki gyümölcsöket termő. Köszönetét mondunk a herbákért és a föld növényeiért, Köszönetét mondunk a Három Nővérnek, életünk három táplálójának. Köszönetét a bokroknak, a fáknak; köszönetét a Szélnek, mely elfujja az ártó betegségek okozóit. Köszönetét a Viharmadárnak, ki esővel öntözteti földjeinket, ki megnöveszti palántáinkat s boldoggá tesz minket. Köszönet a Holdnak, a Csillagoknak és a Napnak. Ez utóbbi sohse fordítsa el tőlünk tekintetét, mert szégyell bennünket... Sohse hagyjon minket sötétségben!” A minden áldás, élet mögött rejlő Nagy Jó Szellemhez könyörögtek, ki a Nagy Ártó Szellemmel társ-uralkodó. A természetet szövetséges csoportokra osztották s egyik a másiknak támogatója és kiegészítője volt. Ebből a világszemléletből nőtt ki később az Öt Nemzet Konfederációja, a Great League. Az ősmagyarok és az indiánok Naphimnuszát nem tekintem se diffúziónak se paralellizmus következményének. Valamikor a történelem előtti időkben e két nép egymás közelében, vagy együtt élhetett hosszabb-rövidebb ideig Ázsia belsejében, az Altáj és Száján hegységben. És azt sem tartom kizártnak, hogy nyelvrokonainkhoz, a szamojédekhez, a vogulokhoz és az osztjákokhoz vérségi kötelék is fűzheti az amerikai indiánokat.
