Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-04-21 / 17. szám
MAíVyÁK HÍRADÓ 8. OLDAL HÁROMSZOR LÁTTAM FERENC JÓZSEFET Irta: VASVARY ÖDÖN Ferenc József, a monarchia utolsó előtti uralkodója, akárcsak legnagyobb ellenfele, Kossuth Lajos, örök és kimeríthetetlen témaforrás marad a jövendő írónak számára is. Ma már csak egészen öreg emberek emlékeznek rá, akik között mindig ritkábbak azok, akik saját szemükkel látták a legendás uralkodót. A magyarok életében is ritkán látták. Én magam azok közé tartozom, akik ebben a szerencsében részesültek, nem is egyszer. Elmondom azt a három epizódot, amikre pontosan emlékezem. Sőt, hogy teljes legyen a visszaemlékezés, hozzáteszem azt is, hogy Erzsébet királynét is láttam, mint gyerek, egyetlen egyszer. Ez Budán történt, 1897 vagy 1898-ban, amikor egy alkalommal, pár pillanatra, megláttam Erzsébetet, amint nyitott hintón, mellette udvarhölgyével, elrobogtak. Szegeden születtem, de a millennium évében, 1896-ban a város vezetősége az öcsémmel együtt felküldött Budára, a Klotild Szeretetháznak nevezett árvaházba, amely egyúttal eleki iskola is volt. Eltartásunkért a város fizetett. Az intézményt főrangú és más előkelő hölgyek alapították az öreg alcsuthi József főherceg és felesége, Klotid belga hercegnő ezüstlakodalma emlékére. Kétszer elszöktem onnan, mert sokalltam a „szeretet”, ami rám sugárzott. Ezt meg is írtam a múltkoriban egy hosszabb cikkben. Az intézetben, ahogy hívtuk, körülbelül 60 fiú volt, 6-tól 14 évesig, akik elemi iskolai éveiket is ott végezték, tanítók vezetésével. A fiukat délutánonkint, páros rendben, hosszabb sétára küldték, sőt, ha valami nevezetesebb esemény történt, oda is kivezényeltek bennünket. így értük meg azt, hogy egy alkalommal testületileg mentünk ki a budai Vérmezőre, ahol óriási arányú katonai szemlét tartottak, magának a királynak jelenlétében. Ferenc József lóháton nézte végig minden fajta katonáinak szinte vége szakadatlan sorait, ott, ahol valamikor Martinovics Ignáczot és hazafias vértanú társait kivégezték, mert szavukat a Habsburgok ellen fel merték emelni. Valahogy úgy álltunk, hogy a királyt jól lehetett látni. Ez volt az első szerencsés alkalom. A második akkor történt, amikor II. Vilmos, a német császár, Budapestre látogatott. Házigazdája maga a király, Ferenc József volt. Egy díszes felvonulás alkalmával a két uralkodó együtt ült az egyik diszhintóban. Ezt a felvonulást is végignéztük, jól szemügyre vévén az uralkodókat. Jóval később, 1912-ben jött el a harmadik és utolsó alkalom, hogy a császár-királyt megláthattam. Bécsben voltam akkor, amikor szeptember első felében az évi eucharisztikus világ kongresszust tartották. Bécsben összetalálkoztam Várady Attila barátommal, aki egy évvel utánam utolsó theológiai évére készült. A hetet együtt töltöttük. A hét tele volt ünnepségekkel, amelyek között a legutolsó az az elképzelhetetlen pompájú diszfelvonulás volt, amelynek egyik diszhintójában maga a császár-király ült. A felvonulás a Burgtól a Szent István dómig tartott, a Grabenen keresztül és a Dómnál végződött, ahol a pápa személves kéDviselője, egy hollandus kardinális, az utolsó ünnepélyes misét mondotta. A Graben, mint sokan tudják, egy aránylag kis térség, egészen a Dóm közelében, ami csak pár lépésnyire van onnan. A Grabent természetesen sűrű néptömeg lepte el mindkét oldalán. A tér közepe üres volt, a felvonulás számára, a tömeget pedig sűrűn egymás mellett álló fegyveres katonák tartották vissza az üres úttesttől. Mi ketten a tömegben álltunk, egész közel a Dómhoz, közvetlenül a katonák háta mögött. A felvonulás leirhatatlanul fényes és valóban felejthetetlen volt. Utólag azt olvastam róla, hogy a monarchia történetében ez volt az utolsó eset. hogy a Habsburgok kifejtettek minden pompát, amire képesek voltak és soha többé meg nem ismételték. Jelen volt a császár-királytól kezdve, a főhercegeken és a monarchia legmagasabb arisztokrácián kívül a legfőbb méltóságok viselői, a politika és hadsereg legfőbb vezetői. Valóban káprázatos látvány a menet legfontosabb része az a két udvari diszhintó volt, amelynek egyikében a pápai legátus bibornok ült, az Oltáriszentséggel, másik, ugyanolyan hintóbán pedig maga a császár-király, fehér osztrák tábornoki egyenruhában. A két hintó között csupán az a különbség volt. hogy a pápai legátus hintáját hat gyönyörű, szénfekete lipicai ló húzta, a császárét pedig ugyancsak hat, de hófehér lipicai. (Én magam kissé meg is ütköztem ezen. Szerintem illendőbb lett volna az oltáriszentséget vivő hintót a fehér lovakkal huzatni, a császárnak éppen olyan jók lettek volna a fekete lovak.) Nyers, nyirkos, esős idő volt egész héten, kissé hűvös. A hintók ablakai zárva voltak, de a császár alakja, fején a zöld papagáj tollas tábornoki csákóval jól látszott, amint mosolyogva integetett az éljenző tömeg felé. A diszmenetben ott volt a nagyon régen senki által nem látott magyar nemesi testőrség szakasza is. Vagy két tucat délceg lovas, vállukon a hagyományos párducbőr mente. A diszmenetet egy szakasz magyar honvédhuszár zárta be. Itt meg kell állnom, hogy az olvasót megkérjem valamire. Ez a valami pedig az, hogy ami következik, higyje el, az utolsó szóig, mint igazságot, amihez én semmit sem tettem és fel nem nagyítottam, bármilyen szokatlanul hangzik is. Emlitettem, hogy Attilával közvetlenül a sorsfalat álló katonák mögött álltunk. Ahogy a honvédhuszárok lovai szép lassan elléptettek előttünk, utánuk senki sem jött, de nem történt meg, ami ilyenkor megszokott történni, az, hogy a tömeg azonnal ellepi az előbbi üres utcarészt. Senki sem mozdult, a Graben hátrafelé teljesen üresen maradt, a katonák nem mozdultak helyükről. Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, ami következett. Azt mondom Attilának: „Gyere utánam!” Azután szó nélkül kiléptem az előttem álló két katona között az üres úttestre és minden további nélkül elindultam a huszárok után, akik akkor körülbelül 15—20 lépésnyire voltak tőlünk. Attila jött utánam hűségesen. Senki ránk se hederitett. Úgynevezett rendező sehol sem volt, nem is volt rájuk szükség: szóval senki sem volt, aki visszakergetett volna bennünket. Akik láttak bennünket — már pedig látniok kellett, mert ott mentünk el előttükbizonyára azt hitték, hogy mi is a menethez tartozunk. így zavartalanul baktattunk tovább az Vasváry Ödön előttünk álló egészen rövid utón, ahol a Graben végződik és a kis Dóm térség kezdődik. Egy kis kanyarodás és ott voltunk az ut végén: a diszmenet részesei már akkor elvonultak, a pápai legátus és a császár hintó még ott álltak. Láttuk, mert egész közel voltunk, hogy a császár kiszáll a hintóból, leveszi és a hona alá csapja a papagájtollas tábornoki csákót, üdvözli a bécsi bíboros érseket és indul befelé a nagy templomba. Velünk még mindig nem törődik senki, mert természetesen minden szem a Dóm bejárata felé irányul. „Gyerünk innen, amig bajba nem kerülünk” - mondom Attilának és szép lassan beleolvadunk a sorfalat álló tömegbe. (Folytatás a 9. oldalon) PERISZKÓP VÁLASZÚTON A TUDOMÁNYOS KUTATÁS A tudományt úgy szokták tekinteni, mint aranytojáson ülő libát, és ezzel arra utalnak, hogy az amerikai vállalkozó szellem az országot egy uj világgá varázsolta. Mostanában azonban zavaró előjelei vannak, hogy a libát megöljük és technológiai felsőbbrendűségünk véget ér. Ehhez sok tényező hozzájárul: Pénzhiány, rosszul irányított politika, tudományellenes hullám, kiábrándultság és értelmi képesség hiánya. Dr. Edward E. David Jr, chicagói tudóssal folytatott interjú során a problémát megbeszélték és feltárták a lehetséges megoldási módozatokat. (Folytatás a 9. oldalon) Egy évszázaddal ezelőtt a mexikói elnök de Tejada azt a kijelentést tette, hogy veszélyeket rejtő állapot az, amikor egy nagyon gazdag állam egy nagyon szegény szomszédja lesz. De Tejado elnöknek igaza volt, mert Mexico és az Egyesült Államok közt lévő sivatag benépesült. De kikkel? Határsértőkkel és csempészekkel. Az 1945 mérföld hosszúságú határvonal mentén valóságos közelharc fejlődik ki a határőrök és az illegális határátlépők közt. Ez a rész a csempészek paradicsoma, ahol a papagájtól kezdve a komputer alkatrészig minden előfordul csempészáruként. Sehol a világon nem ütközik úgy össze egymással az uj világ és a harmadik világ, mint itt. Nem minden ok nélkül küldte el Carter elnök a feleségét, Rosalynn Cartert az elmúlt decemberben Jose Lopez Portillo elnök beiktatására! Portillo elnök meghívásának is nyomós oka volt. S mialatt a két államfő a barátság jegyében köszöntötte egymást, addig a mexikói-amerikai határ mentén a határőrség és a kábitószerkülönitmény tagjai a barna heroin, a marijuana, a különféle növény és madár-csempészekkel vették fel a harcot. A papagáj-csempészetről külön meg kell emlékeznünk. A papagájok a Newcastle Disease teijesztői. 1972-ben Dél-Kaliforniában 12 millió csirke pusztult el a mexikóból átjött járvány következtében és a kormány 52 millió dollárt költött a vész megállítására. A legnagyobb problémaként talán a mexikói népszaporulatot jelölhetnénk meg. A 63 millió mexikói 20 év múlva duplája lesz! Amerikának az a törekvése, hogy a mexikói problémát távol tartsa az országtól, igen hasonlít a Vietnami háborúra. Az állandó határvillongások a két ország békéjét fenyegetik sokszor.
