Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-24 / 9. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ LE A KALAPPAL! Irta: HALÁSZ PÉTER A/ elmúlt héten Franciaországban elbocsátotta munkásait és bezárta kapuját az ország még utolsó működő cilindergyára. Ezzel a szomorú eseménnyel kapcsolatban az ..Express” című francia lap azt a statisztikai adatot közölte, hogy (legalábbis Franciaországban) a férfiaknak már mindössze 1 százaléka visel kalapot. Ez a hir azért keltette fel érdeklődésemet, mert életemnek egy rövid időszakában (kereken 20 esztendővel ezelőtt), 1957 január havának közepétől március végéig egy kalapgyárban dolgoztam Amerikában. Méghozzá nem is akármilyen kalapgyárban és nem is akármilyen városban. A város Connecticut-államban van, Danbury a neve és valaha úgy emlegették Amerika-szerte, hogy ,,hat-city”, vagyis: kalap-város. A Danbury-i Streeten. a főutcán, a század elején kalapgyárak sorakoztak egymás mellett. Amikor én Danbury-be kerültem, 1957 januáijában, a városnak már csak egy kalapgyára volt, a McLechlan-féle kalapgyár. Skót létesítmény volt, amint a nevéből is kiviláglik, mint ahogy az amerikai kalapiparnak a skótok voltak az úttörői. Ebben a McLechlan-féle kalapgyárban kaptam első amerikai állásomat. Az pedig úgy történt, hogy elmentem a városi munkaközvetítő irodába, érdeklődve, hogy hol nyerhetnék alkalmaztatást. A tisztviselő megkérdezte, hogy hajlandó volnék-e egy kalapgyárban dolgozni, ahol most éppen munkást keresnek. Azt válaszoltam neki, hogy kevés olyan hely van ezen a világon, ahol szívesebben dolgoznék, mint egy kalapgyárban. Erre a kezembe nyomott egy hivatalos cédulát, rajta a kalapgyár neve és cime. Nyomban elmentem a gyárba. Az irodában, ahová irányítottak, az Íróasztal mögött ülő férfi megkérdezte tőlem, hogy tudok-e angolul írni és olvasni? A kérdés elég volt ahhoz, hogy derű és optimizmus töltsön el, semmi kétségem nem volt aziránt, hogy nem fizikai, de tisztviselői munkakörben óhajtanak foglalkoztatni, nyomban felismerve rendkívüli szellem képességeimet. Habozás nélkül válaszoltam, hogy hibátlanul irok és olvasok angolul, amire felemelkedett íróasztala mögül és elkísért egy nagy gyárterembe, s annak is egyik elrejtett zugába, ahol egy hatalmas, fekete lével teli dézsa mellett egy használaton-kivül álló gép búslakodott. Megindította a gépet, amelyen két henger villámgyorsan forogni kezdett ellentétes irányban. Ezután a polcról leemelt egy kalap-tompot, azt belemártotta a fekete lébe, néhány percig benne tartotta, majd a kalap-tompot laposra simítva, átfuttatta a két henger között, nem is egyszer, de kétszer egymásután. Elmagyarázta, hogy a munkám ebből fog állni a gépemhez szállított kalaptompokat átitatom a dézsában lévő páclével (ez impregnálja a kalapot) és az ilymódon pácolt tompot átfuttatom a gép hengerei közölt. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy nagyon kell vigyáznom, mert amint a vízszintesen forgó hengerek alá közelitem a tompot, azok nagy erővel ragadják azt ki a kezemből és ha nem vagyok elég ügyes, akkor a kalap-tomppal együtt az ujjamaimat is laposra impregnálják. Amennyiben nem vagyok eléggé gyors és elővigyázatos, mondotta intő hangon: ,,No more fingers”. Vagyis: az ujjaknak vége. Ebből, hogy ,,No more fingers”, családi szállóige lett. intés az elővigyázatosságra és higgadtságra. A munkakör ellen nem lett volna különösebb kifogásom, azt azonban nem értettem, hogy miért kell hozzá írni és olvasni tudnom az ángliusok nyelvén. Hamarosan ez is tisztázódott. Egyszerre 50 kalap-tompból álló oszlopot hoztak a géphez, s a legfelső tompon cédula jelezte a kalapok sorszámát és anyagát. Miután elkészültem egy-egy ilyen oszlop impregnálásával, a tőlem jobbra lévő polchoz kellett lépnem és az azon fekvő nagykönyvbe be kellett jegyeznem mindazt, ami a cédulán állott, tehát annak rendje és módja szerint ,,el kellett könyvelnem” a kezelt kalap-tompokat. Ez volt az a feladat, ami megkövetelte az irni-olvasni tudást angolul. Tartozom annyival az igazságnak, hogy nem éreztem rosszul magam a kalap-gyárban. A raktáros kiadott számomra egy kék kezeslábast és egy hatalmas gumicsizmát, ami azért volt fontos, mert a gép alatt s körül a tompokból kicsorgó fekete lé miatt egész nap tócsában álltam. Úgy is mondhatnám, hogy: pácban. Valójában azonban nem éreztem igy. Elégedett voltam sorsommal. Délben 12-kor megszólalt a gyárduda, a gépeket mindenki leállította, s mentünk ebédelni. A gyár tőszomszédságában, a Main Streeten több kis gyorsvendéglő sorakozott egymás mellett, délidőben a vendéglők pultjainál a gyár és a szomszédos üzemek, boltok alkalmazottai fogyasztották ebédjüket, ami rendszerint hamburger volt, a jellegzetes amerikai fasirozott, amit vagy egy nagy szelet hagymával, vagy pedig sűrű paradicsommártással ízesítenek. Nekem is helyetszoritottak maguk között, én is hamburgert ettem és Coca-Colát ittam hozzá. A helyzet vadonatúj volt és éppen ezért élveztem annyira. A munkások között voltak Írek, skótok, new-englandiak, Danbury ugyanis New England-i város, igazi Yankee-fészek. Barátságot senkivel nem kötöttem, mert én még nagynehezen megértettem munkás-társaimat, ők azonban engem egyáltalában nem. Ennek ellenére készséggel fogadtak maguk közé, vagy mondjuk inkább úgy, hogy tudomásul vettek. Ez az különben, ami az amerikai szemléletre, életformára a legjellemzőbb, az emberek tudomásul veszik egymást anélkül, hogy különösebb érdeklődést mutatnának, vagy pedig kíváncsiskodnának. Homályosan úgy emlékszem, hogy akadt, aki megkérdezte tőlem, honnan való vagyok, a világnak melyik részéből, s azután a válasz fölött gyorsan napirendre tért. Nincs olyan része a világnak, ahonnan ne érkeznének emberek Amerikába, s ne kezdenének dolgozni valahol, a többi aztán rajtuk múlik. Nagy öröm volt, amikor pénteken délután megkaptam a borítékomat és megszámoltam a ropogó tizdollárosokat és a csörgő centeket. Úgy emlékszem, hogy 40 dollár körüli összeget kerestem egy héten, ami akkor meglehetősen nagy pénz volt. A kis gyorsvendéglőben például abban az időben 20 centbe került egy hamburger, 5 centbe a Coca-Cola és havi 70—80 dollárért már kifogástalan lakást lehetett bérelni Danburyben. Az amerikai (Íratlan) törvény az, hogy a havi lakbérnek nem szabad többnek lennie egyheti keresetnél. Ebből következően a McLechlan kalapgyár legkezdőbb pozícióban lévő munkása is már kifogástalan, összkomfortos lakást engedhetett meg magának. A második hét végén odajött hozzám a művezető és megkérdezte, hogy akarok-e szombaton is dolgozni? Nyomban ráálltam, úgyhogy attól kezdve szombatonként is dolgoztam — ugylátszik megnövekedett a kalapok iránti kereslet — s minthogy a szombati munkáért másfélszeres órabért fizettek, heti keresetem egyszeriben felugrott 60-65 dollárra. Ha ehhez számításba vesszük azt, hogy a kalapgyárban végigdolgozott harmadik hét közepén a keresetemből gépkocsit vásároltam, akkor értékelhetjük csak az akkori bérek és árak relációját. Egy 1947-es évfolyamú Dodge-autót vettem, kereken 100 dollárért. Az autó-tipus úgynevezett Coupe volt, háromüléses, vagyis az első ülésén hárman kényelmesen elfértek, de nem volt hátsó ülése, viszont hatalmas csomagtartója. Olyan erős autó volt, mint egy tank, egy Mrs. Kassai nevű másodgenerációs magyar hölgytől vásároltam, akinek édesapja szobafestő volt és ezzel az autóval járt a munkájába, a nagy csomagtartóban elfértek festékei, szerszámai, (Folytatás a 15. oldalon) TÁRSADALMUNK Lélektani változások az ipari munkások magatartásában BELVONT, Ma«. — A felszín azt mutatja, hogy Chuck Robichaux élete nem sokat változott az elmúlt három év alatt. Minden munkanap elhajt a General Motors Corporation autógyárhoz a közeli Framingham-ba, akárcsak számtalanszor tette korábban is. Ugyanabban három szintes házban él Boston egyik külvárosában, feleségével, három fiatal fiával, anyósával és apósával. Egy eléggé elnyűtt 1970-es Crysler parkol $z autóbehajtó utján, és minden éppen olyannak tűnik, mint amilyen ezelőtt 10-20 évvel volt. Mr. Robichaux azonban kijelenti, hogy neki a dolgok már sohasem úgy mennek, mint régen. 1974 januárjában elbocsátották a munkahelyéről 200 000 munkatársával együtt, és igy került az utcára az ország évtizedek óta legsúlyosabb gazdasági recessziója idején. Egy darabig megvolt a munkanélküli segély alapján, és abban reménykedett, hogy hamarosan visszahívják vagy másik munkahelyet talál. Tizenkét hónap múlva azonban minden reménysége elveszett. Mr. Robichaux ekkor határozott lépésre szánta el magát. Felkapcsolta a családját és ingóságait a Chrysler-re és Winter Haven, Floridába költözött. Ott csak egy heti 130 dolláros munkahelyet talált, a moszkitókkal lepett mocsaras vidéken. Számlái magasra emelkedtek, pénzügyi és személyi problémák jöttek elő, és a múlt évben visszatért régi otthonába, és várta a GM visszahívását. Végre a múlt év októberében újból munkába állt, és azóta Mr. Robichaux úgy emlékszik a munkanélküliség hosszú hónapjaira, mintha a pokolban járt volna. Most újból jól kezdenek élni, alkalmanként kimennek vacsorázni, és egy-egy estét régi barátaik társaságában töltenek. Azonban a régi életmód sohasem tér többé vissza. Keményebben dolgozik, mint bármikor eddig, de kevesebbet költekezik, és régi szokásait lassanként megváltoztatja, ezeket mondva: „Korábban úgy gondoltam, hogy biztonságban élek családommal együtt, most azonban semmi sem tűnik olyan biztosnak. Semmit nem vehetünk száz szándékosnak.” Mr. Robichaux nem egyedül van. Ahogy a recesszió terhe könnyebbedett, emberek ezrei tértek vissza munkahelyükre, de már nem a régi életmódot folytatják, és másként fogják fel az életet, mint eddig. Vészáros Bálint
