Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-24 / 9. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. OLDAL KÉRDÉS — Sokat hallunk a női egyenjogúságról és a dolgozó nő örömeiről szemben a házimunka rabszolgaságáról. Egyik dolog, ami tetszett a férjemben az volt, hogy úgy gondoltam az a felfogása: „az asszony helye otthon van.” Mióta összeházasodtunk rájöttem, hogy ő is olyan „modern”, mint bárki más. Azt mondja — „bármely nő, aki egész nap otthon marad, az lusta.” Fogalma sincs arról, milyen nehéz a házimunka, azt hiszi egész nap TV-t nézek. Ha kérem, hogy osszuk meg a ház körüli teendőket, azt mondja — „szó sincs róla! az az asszony dolga!” Levelem lényege; ki tulajdonképpen egyenjogú? Ki az a nő, aki veri a mellét és kijelenti, hogy szeret kimozdulni a házból, mert a házimunka unalmas? Akkor végzi el a házimunkájukat, amíg ők az irodában csücsülnek? Az összes nő, akit ismerek és dolgozik, 8 órás munka után kezd főzni, takarítani, mosni, seb. Amig a félj viszont TV-t néz, sört iszik, olvas vagy alszik. Szeretném, ha ezek a nők akkor nyilatkoznának, mikor egy éjszakát virrasztottak a beteg gyerek ágya mellett és menni kell reggel dolgozni. Aztán tesznek olyan kijelentéseket, hogy „bár csak ne kellene dolgoznom, de Jánosnak ugyanakkorra motorcsónak kell mint a szomszédéké!” VÁLASZ — Nincs statisztikám arról, hogy hány nő dolgozik azért, hogy férjének nagyobb motorcsónakja legyen, de akik ezt csinálják, azoké már is léket kapott. *** KÉRDÉS — Az ijedelemtől még most se tértem magamhoz. Képzelje csak el, hogy mi történt velem. Ági és én nagyon jó barátnők, majdnem testvérek vagyunk. A szüléink is ismerik egymást és úgy kezelnek bennünket, mintha az ő gyerekeik lennénk. Ha minden jól megy, jövőre leérettségizünk. Harmadnapja Ági papája hozott haza és az utón — még a gondolatára is reszketni kezdek, — azt mondta, hogy szeretne engem megtanítani a szerelemre. A „középiskolások” ügyetlenek és csak elrontanák az egészet. Ök még tapasztalatlanok, nem tudják, hogy mit, hogyan kell csinálni. Ez az ember egy évvel fiatalabb, mint az apám. Úgy felizgatott, hogy remegtem, mint a nyárfalevél. Egyenest berohantam a szobámba, nehogy a szüleim észrevegyék rajtam a felindulást. A problémám az, hogy nem tudok többé úgy Ágira nézni, hogy az apja képe fel ne merüljön bennem. Megmondjam-e neki, hogy mi történt? Hogyan kerülhetem el azt, hogy ezzel az emberrel egy percig is egyedül maradjak a jövőben? VÁLASZ — Arra kérem, hogy ne mondjon Áginak semmit. Öt is csak felizgatná. A jövőben ne maradjon egy percre se egyedül ezzel ezzel az „emberrel”, s amennyiben haza akarná vinni kocsival, ragaszkodjon ahhoz, hogy a barátnője is kísérje haza, az is legyen ott a kocsiban. SZERELMESEMNEK Téged én szeretlek jqjnagyon Iló vagy nekem Vénuszom luvre és miló vagy ideál vagy épp-elég kiló s ha étkem neadjist' csak siló ha elszakad egymástól kocsi ló ha ápr elsején föltárcsáz víziló ha arisztid gyilkosa tasziló ha versemért lesiet rám nyaktiló téged én szeretlek jaj nagyon Iló Sárándi József GÖRBETÜKÖR HOMO SAPIENS A hir, első olvastán, nem kavart bennem mélyebb érzéseket: uramisten, ha elárverezik, hát tegyék. Már mint Napóleon személyes eszközeit, közte az evőeszközeit is. Ha vannak akik árvereznek, ha van, akik ilyes holmikat szívesen megvásárolnak, és pénzük is van ehhez, ám tegyék. Ez az egész napóleoni árverés, amelyet Londonban tartották meg,engem tökéltesen hidegen hagyott. Mondtam is feleségemnek, ebéd közben, amint a babfőzelékben főtt körmön rágódtam, hogy látod, Cicamókuskám, ha én most Napóleon lennék, akkor az utókor, ezt a kést, amit lenyalok, elárverezné. Hogy nejemnek, a kést nyalogató modortalanságont, vagy a megelőlegezett özvegyi bánat, avagy egyszerűen Napóleon nem tetszett-e, nem tudom, de válaszra sem méltatott. Ott maradtam hát személyes evőeszközeimmel, egy félig lerágott sertéskörömmel, és a hüldögélő babcsuszpájzzal az asztal mellett. Meg a gondolataimmal. Mert most vágott belém a szörnyű gondolat, hogy az én személyes eszközeimet, legyenek azok evőeszközök bár, vagy megóvott fuszeklik, halálom után sem egy héttel, sem egy évszázaddal el nem árverezi senki, de ha akadna is ilyen botor lélek, ki venné meg? Úgy múlok el a földről, hogy még egy nyomorult árverés sem marad utánam. Igen, szembe kell néznem a ténnyel, hogy a világ legszürkébb fickója vagyok, érdektelen egyéniség, akinek léte vagy nem léte teljesen közömbös a világ és azok árverői számára. Az aukciók nélkülem zajlanak majd le halálom után is. Nyugodtan lenyalhatom a kést, amelyet olyannyira tilt az illemtan. Igenis lenyalhatom, mert senki sem fogja az utókorban úgy hirdetni egy késaukción, hogy ez az a kés, amit én nyaltam először, másodszor, és soha többet harmadszor. Ültem a lerágott csontok, a kiürült tányér és a sivár asztal társaságában, és Napóleonon járt az eszem, ezen a kis kerti törpén, aki mindig pipeskedett, hogy nagyobbnak lássék, és most, tessék. Londonban úgy veszik a cuccait, mint a lélegzetet. Igen, ez a nagyságom átka. A termetbéli. Őt árverezik, sőt emlegetik a nagy törpét, engem, a kis szürke óriást úgy elfelejtenek, mint a műtrágyát a kerti tök. És ekkor újabb, de nagyszerű gondolat nyilallt belém, oly fájdalmasan, hogy felnyögtem a gyönyörűségtől. Meg vagyok mentve halálom utánra. Eladom — mit eladom? — odaadom a csontvázamat, elég nagy, elég ijesztő lesz, hadd tanuljanak rajta a medikusok és a medikák. A medikák leginkább. Hu,, de szép, nagy marha ember lehetett, mondják majd évtizedek, sőt évszázadok múltán, talán majd egy árverésen is, ahol majdan koppan a kalapács, és lelkesen mondja a jövő ezredbéli, árverő: Egy Homo sapiens a XX. század második feléből... Ki ad többet először... másodszor...és lesz, aki többet ad érte harmadszorra. Istenemre mondom, lesz. Utóvégre egy Homo sapiensről van, illetőleg lesz szó a XX. századból. Hát nem nagyszerű? Mit nekem Hekuba és Napóleon, én Homo sapiens vagyok. Felkaptam és diadalittasan még egyszer végignyaltam a kést. Ahogyan az egy Homo sapienshez illik. Gyurkó Géza MOSOLYOGJUNK Egy vidéki atyafi felszól a megállóhelyen a villamoskalauznak: — Kalauz ur, van a kocsiban ülőhely? — Van — mondja a kalauz —, de ülnek rajta. *** A házasságközvetitő elragadtatással mondja: — Ezt a lányt melegen ajánlhatom magának. Nagyszerűen fest, lovagol, zongorázik, énekel, táncol. — A hibákról elég volt — mondja a házasulandó fiatalember —, most lássuk az erényeit. *** A tengeren nagy vihar van, és hajó süllyedni kezd. A fedélzeten két skót szaladgál ijedten fel s alá. Egyszerre azt mondja az egyik: — Te, kössünk gyorsan egy üzletet. — Mit? — Azt az órát, amit tegnap 10 fontért vettem tőled, visszaadom most 5 fontért. *** Nagyon örülök, tanár ur, hogyan tanul a gyerek? — Jófejű srác. Hanem a magaviseletével egy kis baj van. Nevezetesen? — Verekszik a gyerek. Sokszor bántja a kisebbiket. — Hallatlan! Felháborító! — Beszélnie kéne a gyerekkel. — Tessék csak nyugodt lenni, a lelkére fogok beszélni. Három évet kaptam garázdaságért, de jó magaviseletemért már a jövő héten szabadulok. Igazán példát vehetne az apjáról az a kölyök... Az alacsony születési és halálozási arány átalakítja Amerikát (Folytatás a 8. oldalról) A másik statisztikai adat szerint az elmúlt év 12 hónapja alatt mintegy 3,159,000 gyermek született Amerikában, körülbelül ugyanannyi, mint 1975-ben. Ezzel szemben 1957-ben négy millió gyermek született. Néhány éven keresztül az úgynevezett „teljes születési arány”, vagyis a családokban született gyermekek átlagos száma 2,1 volt. Ez alatta volt a „népesség pótlása” szintjének, ami azt jelenti, hogy a népesség néhány évtized múlva megszűnik növekedni. 1957-ben 3,7 gyermek született családonként, és ez az arány 1975-re 1,8 százalékra csökkent. Ugyanakkor javult az orvosi ellátás, és emelkedett az átlagos életkor. 1975-ben például 8,9 haláleset jutott minden 1 000 emberre, és valószínű, hogy 1976-ban is ez az arány maradt meg.
