Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-29 / 31. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL KÉT NYÁRI JEGYZET Irta: HALÁSZ PÉTER Vásároltam egy uj karórát. Éppen ideje volt már, 23 esztendeig szolgált az előző, az öreg Doxa, amelyet annak idején, valamikor az 50-es évek elején, állítólag hajósok csempésztek Magyarországra, jó néhány ezer ilyen Doxát, darabját ezer forint körüli összegért árusították. A legutóbbi 4—5 esztendőben már gyakran kellett javíttatni. Londonban van egy öreg órásmester a Sohoban, a Golden Square közelében, oda a Doxa már valósággal hazajárt. Az történt vele ugyanis, hogy késett, egyre késett. Aztán meg hajnaltájban váratlanul, mindert ok nélkül megállt. Nézegetni kezdtem a müncheni órás-kirakatokat és meglepett, hogy viszonylag milyen olcsók az órák, s hogy mennyi van belőlük. Közgazdasági tájékozottságom ahhoz még elegendő, hogy ebből kikövetkeztessem az összefüggést: valószínűleg éppen azért olyan olcsók, mert tömérdek van belőlük. Nem is érti az ember, hogy ki veszi meg ezt a rengeteg órát, hogy lehet eladni, miért érdemes ennyit gyártani? Hiszen ha az ember körülnéz, azt látja, hogy már mindenkinek van órája. És még a legolcsóbb óra is kiszolgál jónéhány esztendőt. A közönség azonban jól jár azzal, hogy ilyen óriási az órafelesleg, ez lenyomja az árakat. Elhatároztam, hogy a Doxa újbóli megjavittatása helyett veszek egy uj karórát. Megtörtént. A márkája nem olyan ismerős, mint az előzőé volt, számlapja ezt a nevet viseli: Diehl, az órásüzlet kiasasszonya azonban beavatott a titokba, a Junghans óragyár készítménye, a gyár azonban különböző elnevezések alatt hozza forgalomba óráit, minthogy nem akarja elárasztani a piacot Junghans-márkáju órákkal. Olyasféle eljárás ez — gondolom — mint amikor egy iró különböző álnevek alatt dolgozik, annyit termel ugyanis, hogy a piac tultelitődnék könyveivel. A túlzott termékenység (vagy ha úgy tetszik: termelékenység) olykor — és nem is indokolatlanul — gyanús. Az uj óra az órástechnológia fejlődésének eredményeképpen produkál valamit, amit az előző nem: a másodperceken, perceken és órákon kívül a dátumot is mutatja, azt, hogy hányadika van. Természetesen már láttam ilyen órát, sohasem tudtam elfojtani egy mosolyt, amikor egy ilyen óra tulajdonosa az órájára pillantott, hogy földeritse: hányadika van? Póznak éreztem, azzal való hivalkodásnak, hogy ilyen okos műszert visel a csuklóján, még azt is közli vele, hogy a hó hányadik napját Írjuk. Amióta azonban nekem is ilyen órám van, rájöttem arra, hogy nem bolondság. Csakugyan: az embernek meglepően sokszor nem jut eszébe az, hogy hányadika van, az újságra pillant, a naptára után keresgél, vagy hirtelen utánagondol annak, hogy hányadika volt tegnap, egyszóval az ember nincs mindig tökéletesen tisztában a dátummal. Ez a gondom megoldódott. Az uj óra késhet egy-két percet, siethet ugyanannyit, de arra kevés a valószínűség, hogy valaha is egy egész napot késsen vagy siessen. Egyéb vonatkozásban is hasznos. Az ember éveinek múlásával az idő tempója meggyorsul. A hajdani iskolai tizpercekre, a szünetekre két óra között úgy emlékszem vissza, mint tömérdek időre. Az uzsonnát, amit magával vitt az ember az iskolába, ,.tízórainak” nevezték, a második órá utáni tízperces szünetben ette meg az ember és a tiz perc bőségesen elegendő volt a zsíros vagy lekváros kenyér elfogyasztásához. Ha az embernek egy kis zsebpénzzé is volt, akkor még egy szelet csokoládét is vehetett hozzá a pedellustól, aki nagy kosárból árult a tizpercek alatt csokoládét, sóskiflit, perecet. „Tizperc” alatt uzsonázni lehetett, verekedni, kosárlabdázni az udvaron, lemásolni Lichtman dolgozatáról a saját dolgozatból hiányzó adatokat, kipreparálni Vergiliust, tiz perc rengeteg idő volt. Egy szabad óra pedig? Valóságos örökkévalóság. Az időnek lassú, nyugodt üteme volt, úgy állt az ember előtt az egész élet, mint ami az idők végtelenségéig tart. Aztán a 30-as esztendők végén, a 40-es életévek elején mindez meggyorsul. Tiz perc már semmire sem elég, amire csak tiz percnyi ideje jut az embernek, ahhoz már hozzá sem fog. Egy-egy nap úgy villan el, hogy az ember csak másnap eszmél rá, elmúlt az előző. Úgy hogy tökéletesen logikus és stilszerű, hogy mostantól olyan órát viseljek, ami a napokat is mutatja. A múltkor láttam olyan órát hirdetni, amely nemcsak azt mutatja, hogy hányadika van, de még a nap nevét is. Hogy hétfő, vagy kedd. Ez most még fölöslegesnek tűnik, de lehet, hogy öt év múlva már megértem, miért hasznos dolog az ilyen óra. Arról még nem hallottam, hogy volnának órák, amelyek a hónapot és az esztendőt is mutatják. Amire ránéz valaki és a homlokához kap: Szent Isten, máris 1976. julius 28-a van! Hogy rohan az idő! Sajnos, akkor mennem kell... Minthogy tömérdek az óra, óriási a kínálat és már mindenkinek van órája, elkerülhetetlen, hogy az óragyárak ravasz újításokhoz folyamodjanak. Valószínűleg csak idő kérdése tehát, hogy piacra kerül a részletes dátumról tudósitó óra is, amelynek kétségtelenül meglesz a haszna. Érdemes gondolkozni rajta — persze csak az óragyárosoknak —, hogy talán hasznos volna olyan órákat is forgalomba hozni, amelyek nemcsak órát, percet, másodpercet, napot, hónapot mutatnak, de az évszázadot is. Ki tudja, talán fölmérhetetlenül nagy jelentősége volna annak, ha emberek egy-egy sorsdöntő elhatározás «lőtti pillanatban az órájukra nézve hirtelen ráeszmélnének arra, hogy a 20. században élünk. Talán hozzájárulna az ilyen óra ahhoz, hogy — amikor a legnagyobb szükség van rá — hirtelen föllebbenjen a középkori gondolkozásmód sötét fátyla és az óratulajdonost rádöbbentse arra, hogy a 20. században él, sőt már-már a 21. küszöbén. * * * A SÜDDEUTSCHE ZEITUNG nagy, merengő cikkben búcsúztatja München bohém- és intellektuell-negyedét, a Schwabingot. Kiderült a cikkből, hogy Schwabing-kerület még régibb, mint maga München, amely már szintén 818 esztendős. Schwabingot csak 1890-ben kebelezte be a város, mindaddig Münchentől független falu volt. A Schwabing az Münchennek, ami Párizsnak a Quartier Latin, New Yorknak Greenwich Village, Londonnak pedig Bloomsbury és a Soho keveréke. Schwabingban vannak az egyetemk, itt van a világ egyik leghíresebb képtere, az Alte Pinakothek, az Akadémia, színházak, kabarék, könyvtárak, antikváriumok, galériák, divatszalonok, bazárok, butikok, számtalan vendéglő, sörkert, itt építi a régivel szemben az uj Pinakothekot Alexander von Branca, a sokszorosan kitüntetett bajor építész, akiről talán Halé» Páter mondani sem kell, hogy magyar. (A baj csak az, hogy az ablakom alatt építi, reggel 6-tól este 8-ig. De hamarosan kész lesz vele, állítólag 1980-ra.) A cikk mélázó, tűnődő, elégikus és búcsúzó, az a cimé, hogy ,,E1 kell tűnnie München legszebb leányának?” Ez a legszebb leány: Schwabing. Régi ismerőseim az ilyen hangulatú cikkek, igy búcsúzott a Sohotól a GUARDIAN, Greenwich Villiage-től a NEW YORK TIMES vasárnapi melléklete és igy bucsuzkodtam valaha én a Tabántól. München „legszebb leányának” hervadása nem rendit meg különösképpen. Nem azért, mintha nem érezném át az újságíró bánatát és nem hinném el, sőt nem volnék meggyőződve arról, hogy egy ilyen színes, érdekes, nagymultu városrész megállíthatatlan hanyatlása csakugyan szomorú, sőt elkeserítő. Megrendülésem azért marad el, mert nincs személyes élményem a „legszebb leánnyal” kapcsolatban. Mindketten életünknek kései évadján találkoztunk. Hány óra is van? Termetőm! Csakis abban reménykedtem, hogy az uj óra — siet. De már nem perceket. Éveket. NÉGYSOROSOK ÖREG PRÓFÉTA TŰNŐDÉSE Minden igének megadni a testét? Mind kevesebb, akiért érdemes még. Mit törje magát? Mivégre beszéden, ha szavát sem értik már Ninivében? M.D. sirja Egy rózsa borul a korhadt keresztre, mely alatt már rég elporladt a teste. Egy rózsafa. Nem is gondozza senki. Mégis minden nyáron qjrateremti. Sirvers Lehullt a Nagy Madár. Nem lőttem, csak magától. Rikácsol tetemén a falánk fióka-tábor. Húsát habzsolja, vérét issza, s ha jóllakik, lepiszkitja holtában is fényes tolláit. Rónay György GONDOLATOK Az emberi nyomorúság szemlélete kizárólagos forrása a mennyei boldogságnak. [][][] Tökéletessé kell válnunk a világ helyi szegletében: de hogyan és milyen értelemben? [][][] Vér a havon. Bűn és ártatlanság. Hogy maga a bűn is megtisztuljon. Nem tisztulhat meg, egyedül a szenvedéstől, méghozzá egy ártatlan szenvedésétől. Az ártatlanok szenvedése a legnagyobb vétekre is a megváltás fényét árasztja. [][][] A lemondás oszthatatlan. [][][] A szépség: visszafénylő rendje valaminek, ami már realizálhatatlan és túl van a renden. Zene. Hangok rendje, ami a csendet utánozza. [][][] Két fakir beszélget: — Hová mész? — kérdi az egyik. — Fogat huzatni — mondja a másik fakir. — Már megint fogat huzatni? Hát neked folyton az élvezeteken jár az eszed?... [][][] Feledékenység. — Doktor ur, az utóbbi időben igen fele'" vagyok. — Mióta? — Mit mióta?
