Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-29 / 31. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ URAK ÉS PARASZTOK — LEVÉLZÁPORBAN... Irta: PAPP VARGA ÉVA „Paraszt nélkül nem lett volna ur” cimű cikkem óta éppen elég hosszú idő telt el ahhoz, hogy az olvasók elfelejtsék mindazt, amiről ott írtam. De nem felejtették el. Szerkesztőnk egyremásra továbbította hozzám ide Hollywoodba a levélkötegeket, amelyeket a szélrózsa majdnem minden irányából, nőktől és férfiaktól, öregektől és fiatalabbaktól, hozott a posta Clevelandbe. Csak újabb lendületet adott a dolognak az a parázs cikk, amelyet Írásomra hivatkozva Kutasi Kovács Lajos irt, „Egy .alsóbbrendű rétegből’ származó iró megjegyzései” alcímmel — „Urak és parasztok” címmel. Amennyire érthető, annyira megható is, hogy a sok-sok levél régi és újabb amerikai magyalja között egyetlenegy nem akadt, aki Pereszlényi Lucia mellé állt volna. Egyhangú felzúdulással utasítják vissza azt az olyan sajnálatos és alaptalan állításait, mint az, hogy „az ur a pokolban is ur”, „a parasztkutyából sohasem lesz fajkutya, igy az emberből sem”, „az urak adtak kenyeret a parasztoknak”, „az ur az Isten akaratából volt ur” és igy tovább, egyre tovább, emlegetve holmi „alsóbbrendű réteget”, aminőre Kutasi Kovács keserű humorral utal. (Pedig a levélírók között már kettő is van, aki arisztokrata család saija.) Legszívesebben minden egyes levelet leközölnék itt, névvel és címmel. Nyilvánvalóan lehetetlen. Hadd adjak tehát néhány kis szemelvényt a sok-sok felszólalásról. Gondosan félreteszem a leveleket; pontosan idézek belőlük, őrizve a levélírók kilétét. (Senki sem irt olyasmit, ami bármiképp bajba, vagy zavarba hozhatná, de tisztelnem kell a diszkréciót minden olyan esetben, amelyben azt megkívánták.) Máris átadom a szót: „Hosszú életem alatt”, írja T.H. (Allentown, Pa.), aki 72 éves és már 12 éves korában szolgáló volt, „sokat tanultam olyan könyvekből, amilyeneket észre sem vesznek azok a született urak, akik olyan fellengősen birálgatnak. Nagyon szerettem mindig olvasni, de én még olyan könyvet nem találtam, tisztelt Lucia, amiben az áll, hogy urnák kell lenni, annak születni kell, az urak a Jóisten akaratából lettek urak, és hogy az ur az igazi fenntartó. Mert az ur csak akkor lehet ur, ha a más munkájából huzza ahhoz a hasznot, és nagyobb hasznot, mint az őt megilletné.” Oldalakon át ir a néni a saját élete küzdelmeiről, a mások életének megfigyeléséből levont leckékről, óhazai és itteni munkájáról, amelynek áldozatos sikeréből diplomás gyerekek, tehetséges és demokratikus amerikaiak emelkedtek ki. Nagyon érdekes levelére igyekszem majd külön kitérni más alkalommal. Kanadából jött, D.K.-tól, „kommentár a Baroness Pereszlényi megjegyzéseire”. Méltatlankodva írja, hogy „abban igaza van, hogy az urak tudtak dirigálni...ezt mi, a parasztok alaposan megéreztük és megismertük...közben külföldön szórták a mi verejtékes munkánk jövedelmét...” Vécsey Albert Bridgeport, Conn.-ból, azzal l_ezdi, hogy „hárman is biztatnak már, hogy oszoljak a Lucia levelére, mert mi nagyon fel k háborodva. Mondtam a barátaimnak, hogy Q válasz, de azzal biztatnak, hogy nem késő, unt újra megkapom azt a cikket.” Bélyegeket mellékelt; elküldöm másolatban a cikket. „Peter McRowan” (aki zárójelben megjegyzi, hogy ő Miskolczy Péter) Freeport, Ill.-ból ir: „Nagyon felháborított a Pereszlényi Lucia írása, önnek és Kutasi Kovácsnak is köszönetét akarok mondani, mert elégedettséggel és melegséggel töltött el, amit a köznépről Írtak, az igazi magyar népről. Megmondták az igazságot azokról, akik az úri dirigálás idején kivándoroltak, hogy idekint találjanak kenyeret, mert otthon a munkájukból nem kapnak eleget...Az emberi tudatlanság mindig felháborodással tölt el. Hálás lennék a szerkesztőségnek, ha nézeteimet megemlítenék.” Biró Miklós New Yorkból, azzal kezdi, hogy az ő ősei „uraknak születtek” ugyan, de „ha netán a paraszt gyerekét elcserélik az ur gyerekével, abból ugyanolyan okos ember válhat, mint a másikból lett volna— és akkor ebből lesz a megsértett ,buta paraszt’...Nem születni, hanem sajnos csak beleszületni kell abba, hogy ur...Az úgynevezett felsőbbrendűség Hitlerek és hasonlók agyában fészkelt, azt ma már saját népük is szégyenli...De megnézhetik a Bibliát is, ahol az Ö-Testamentum I. könyvében, 3. rész 17—23. vers, látható, hogy az Ur miként szánja a föld megművelésére az ő ugyanolyan értékes gyermekeit...azt is lehet tehát mondani, hogy a Jóisten akaratából a paraszt volt először a földön, 'a (Folytatás a 13. oldalon) AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA Panama a miénk! A napokban felkerestem Stanislaust, hogy visszaadjam a fűnyirógépét, és legnagyobb meghökkenésemre második világháborús tengerészgyalogosi egyenruhájában fogadott. — Stanislaus — kérdeztem — az ördögbe is, mit művelsz? — Meg akartam nézni, jó állapotban van-e még — mondotta —, lehet, hogy rövidesen szükség lesz rá. — De minek— Hiszen 52 éves vagy. — Te nem hallgatod a híreket? — tette fel a meglepett kérdést. — Lehet, hogy Reagannak háborúba kell lépni a Panama-csatorna miatt. — Ugyan, ez egyszerűen választási kampány, retorika — nyugtattam. — Reagan egyáltalán nem mondja komolyan, hogy háborút indítana Panama miatt. — Ne mondd! Gondolj csak arra, hogy azért győzött a texasi, a georgiai és az indianai előválasztásokon, mert nélküle esetleg lemondanánk a csatornáról. Amennyiben Reagan lesz az elnökjelölt, s utána győz a választásokon, Panama egyetlen rossz lépése esetén mindenre fel kell készülni. — Stanislaus, elképzelni sem tudum, hogy hazánk háborút indítana a Panama-csatorna miatt. — Ennek egyedüli oka, hogy nem hallgattad meg Reagan beszédeit. Az USA puszta kézzel ásta ezt a csatornát. A fiaink sárgalázban, maláriában és vérhasban pusztultak. Nem fogjuk eltűrni, hogy egy kis minidiktátor harc nélkül megfosszon a csatornánktól — hangoztatta felháborodottan Stanislaus. — Nem tennéd le végre azt a puskát és a szuronyt? — könyörögtem. — Nálam senki sem hisz jobban a Panama-csatorna fontosságában, és egyáltalán nem szeretném, ha rossz kézbe kerülne. De lásd be, hogy a csatorna Panamában van, és lehetőséget kell keresni olyasfajta szerződés megkötésére a panamaiakkal, amely biztosítaná számukra a csatorna használatát és védelmét, amiért viszonzásul mi megadnánk a panamaiaknak a saját hazájuk feletti szuverinitást. Stanislaus elvörösödött. — A Panama-csatorna szuverén amerikai terület, csakúgy, mint Louisiana és Alaszka. Amerikai dollárokkal fizettünk érte, és ők megígérték, hogy örök időkre megtarthatjuk. Teddy Roosevelt bizonyára forog a sírjában, ha megtudja, hogy a külügyminisztérium uj feltételekről tárgyal egy csomó mezítlábas bennszülöttel, akik mégcsak angolul sem beszélnek. — Mit csinálsz azokkal a kézigránátokkal? — kíváncsiskodtam. — Ellenőrzőm, hogy használhatók-e? Figyelj ide, barátom! Ha elindulunk a csatorna felé, rosszabb lesz, mint Vietnam. Harcolnunk kell velük az őserdőkben, a mocsarakban, mégpedig nyakig sárosán. Még az is előfordulhat, hogy kiteijednek a harcok egész Közép-Amerikára és Dél-Amerikára. De az ördögbe is! Mindent elkövetünk, hogy kétszer is meggondolják, mielőtt újabb csatornát próbálnak elvenni tőlünk. — Fel sem fogtam, hogy Rónai Reagan ennyire kihozhat a sodrából valakit — válaszoltam. — Figyelj ide, Stanislaus, a háborún kívül más megoldásnak is kell lennie. Egyetértenél azzal, hogy betemetnénk a Panama-csatornát, hogy ők se használhassák? — Egyáltalán nem gondoltam erre — ismerte be Stanislaus. — De mi lenne a sárgalázzal? Ne (Folytatás a 11. oldalon) UTIJEGYZETEK FRANCIA NYÁR MEGLEPETÉS Ha az ember többször nyaral ugyanazon a fürdőhelyen, lassan megismeri vagy egy fél kilométernyi körzetben a kabinsor lakóit. A legtöbb francia ugyanis ragaszkodik a megszokott környezethez. Otthon ugyanahhoz a caféhoz, nyaraláskor ugyanahhoz a tengerparthoz s lehetőleg ugyanahhoz a kabinhoz is. Persze, sokat csak látásból ismerek. De akikkel beszélő viszonyban vagyok, általában azokról is csak egyetlen adatot könyvelhetek el: hogy hol laknak. Kérdezősködni nem illik. A sánta, kutyás férfival négy szezonon át jártam fürödni. Párizsi. A kutyája Dick. De hogy kicsoda, micsoda, arról fogalmam se volt. A férfi is csak mindössze annyit tudott rólam, hogy magyar vagyok. Az idén is találkoztunk. Julius elején jelentek meg a plage-on. Miután mind a ketten beszámoltunk, hogyan töltöttük a telet, odafordultam a kutyáhához. — És te? Ne haragudj, de elfelejtettem a nevedet. — Dick — felelte a kutya. Most derült ki, hogy a férfi artista. Hasbeszélő. OLIVIER Mást se hallani a plage-on, mint Olivier! Olivier! Elvétve hallani csak a tengert, vagy egy-egy sirály rikoltozását. Olivier a plage réme, egy kis szőke, göndör hajú, négyéves szörny. Szólja a homokot, széttépi a szemeteszsákokat, elveszi a kicsik labdáját, vödrét. És nem köszön. Hiába kérik, fenyegetik a szülei. Nem hajlandó. — Nem — rázza a fejét. (Folytatás a 15. oldalon) X
