Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-29 / 31. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MOST 200 ÉVE LÁZADÁS PESTEN — 1776-BAN Irta: VASVÁRY ÖDÖN Kétszáz esztendővel ezelőtt nemcsak Amerikában dördültek el olyan lövések, amelyeket az egész világon meghallottak. Történtek olyan események is, amelyekben szintén a katonapuskák játszották a főszerepet, amelyeknek ropogását azonban senki más nem hallotta meg, csak akik a helyszínen voltak. És csak azok tudtak róla, akik vagy külföldi lapokban olvastak róluk, vagy szemtanuk elbeszélését hallhatták. A magyar főváros pesti oldalán pontosan kétszáz esztendővel ezelőtt történt egy esemény, amelyről aligha tud bárki is valamit a most élő emberek közül. Én magam is most tudtam meg, amikor régi angliai folyóiratokat böngészve rábukkantam ennek az eseménynek rövid leírására. Tömérdek olvasmányom között soha még csak célzást sem találtam rá, pedig súlyos eset volt és emlékének valamilyen formában tovább fenn kellett volna maradnia. Pest akkor még elég jelentéktelen, elmaradt város volt, körülbelül 18 ezer lakossal, akiknek túlnyomó része német volt, egyszerű polgáremberek, akiknek életében nevezetesebb esemény ritkán fordult elő. Az egész városban egyetlen nagyobb középület volt, a kiöregedett katonák menháza. A sok egyszerű polgári ház sorsa is állandóan ki volt téve a Duna áradási szeszélyeinek: az előző, 1775-ös évben is a befagyott folyó hirtelen áradástól felduzzadva, 611 házat döntött össze a pesti oldalon. Ennek dacára a lakosság életkedve nem aludt ki: szívesen rendezte népünnepélyeket, amik rendesen baj nélkül múltak el. Néha azonban a rendesen elfojtott energia kitört az emberekből, mint abban az esetben is, amelyről szólni akarok. Ez is valami népünnepély volt, 1775 májusában, talán afféle régimódi majális, amelyet szinte vallásos hűséggel szoktak megtartani azokban az időkben, mint az esztendő legnagyobb eseményét. Természetesen az egész város megmozdult ilyenkor, mindenki ott volt, mindenki szórakozott. Senki sem álmodta, hogy milyen véres és emlékezetes esemény lesz belőle. A város egyik vezető embere (a régi híradás nem mondja meg az ember hivatalát) összeszólalkozott az egyik polgárral. Ökölre mentek és a hivatalos ember leütötte a polgárt. A dulakodásba többen is beleavatkoztak, több száz ember brutális verekedéssé züllesztve az ártatlannak induló népünnepélyt. Magyarországon az ilyen problémákat a régi világban mindig sommásan szokták elintézni. A mindenütt készenlétben levő katonaság ekkor is kivonult és egyszerűen sortüzeket kezdtek leadni a verekedő tömegre. Pillanatok alatt sebesültek és halottak borították a térséget, de hogy hányán voltak, soha senki sem tudta meg. Az ilyen számokkal nem szoktak dicsekedni. A hiradást leadó angol folyóirat szerint „többen meghaltak. Hogy ez a „több” voltaképpen egy jókora számot jelenthetett, azt a bíróságok későbbi Ítéletei alapján bátran feltételezhetik. Az Ítéletek kegyetlen szigorúságából egyébre következtetni nem lehet: a Bécsben folytatott tárgyalás az elfogott emberek közül hét '•••rt lefejezésre, 49-et kemény és hosszú kényszer'■a és sokkal többet hosszú ideig tartó utcaseprésre Ítélt. Még nagyobb volt a száma azoknak, akik súlyos pénzbüntetéssel szabadultak meg a nagyobb büntetéstől. A bécsi bíróság azonban nem elégedett meg ennyivel: a lakosság mellett magát a várost is meg akarta szégyeniteni. Az Ítélet szerint Pest városát megfosztják városi címétől és jellegétől, sőt: elrendelték, hogy a város védőfalait is le kell rombolni. Ez a megszégyenítés súlyosan érintett a várost, mert a falak lebontása megfosztotta legerősebb védelmétől, amire az akkori időkben még mindig szüksége lehetett. Hogy ezt az utolsó részletet végrehajtották-e, nem tudom. Az esemény azonban csak a belföldi nép számára maradt ismeretlen, mert az akkori Magyarországon egyetlen magyar nyelvű hírlap sem volt. A nyugati kulturnépek irodalma, sőt hírszolgálata is eléggé fejlett volt már akkor, hogy az eseményt a világ tudtára adja, de Magyarország népének csak egy módja volt ahhoz, hogy tudomást szerezzen az ilyen AZ ESEMÉNYEK NYOMÁN A demokraták jelölése: Carter és Mondale WASHINGTON — Az amerikai történelem egyik legizgalmasabb előválasztása folyt le idén. (Többek között: soha ennyi államban nem tartottak előválasztást az amerikai történelem során, mint most. Idén harminc államban volt előválasztás.) Izgalmas volt, annak ellenére, hogy a Demokrata Párt elnökjelölését a legtöbben előre megjósolták. (Nem igy az alelnökjelölését: még az utolsóelőtti napon is vagy fél tucat jelölt közül találgattuk, hogy ki lesz végül az alelnökjelölt.) Carter, Georgia állam volt kormányzója (akit legtöbbször blue jeansben „farmeresen” mutattak a képek, szinte elfeledtetve, hogy nagy gyakorlata van a politikai vezetésben — többek között egy állam kormányzója volt) kiváló képességű szervező, nagy intelligenciával rendelkező vezető, akinek (sok szakértője és tanácsadója segítségével) megvolt a tehetsége ahhoz, hogy tudja, milyen fajta elnökjelöltre van most szükségünk. Carter győzelmének egyik titka azonban nem az, hogy olyan szépen mosolyog, hogy egyszerű emberként tűnt fel a legtöbb választó, s különösen a nagyközönség előtt, hanem elsősorban az, hogy a Demokrata Párton belül ő képviseli a legszélesebb koncenzust: ő az, aki sokféle vélemény és politikai koncepció között a találkozást képviseli, akire (annak ellenére, hogy a demokrata szavazatra jogosultak nagy többsége nem vett részt az előválasztásban) minden valószínűség szerint a demokraták nagy többsége szavazni fog, hogy ne is említsük azokat a republikánusokat, akik esetleg cserben fogják hagyni a saját pártjukat — Carterért. Carter vezetői, s ha úgy tetszik „elnöki” tehetségét kiválóan bizonyította az előválasztások során. Annak ellenére, hogy nem a „farmról” jött (ahogy sok támogatója, s néhány ellensége igyekezett beállítani őt), az kétségtelen, hogy nem túl sokan ismerték. Miért sikerült neki? Nyilvánvalóan azért, mert Vasváry Ödön tragikus eseményekről: a szájról-szájra adott hírközlés vagy levelezés utján. De ha lehettek volna is magyar lapok, azokban csak erősen letompitott vagy egyenesen meghamisított hírek jelenhettek volna meg. A cenzúra a legszigorúbban működött. Az első magyar hírlapnak nevezhető sajtótermék is csak Bécsben jelenhetett meg „A római császári és királyi felségnek kegyelmes engedelmével” először 1780-ban „Magyar Hírmondó”, majd másodszor 1787-ben „Magyar Kűri” címmel. Ugyanakkor, ha megkésve is, az angol folyóiratok megemlékezhettek az eseményekről. Magyarország népe tehát kétszáz esztendővel ezelőtt csak nagyon messziről hallhatott valamit az amerikai gyarmat-államok forradalmáról. A „forradalom” szónak még csak a kiejtése is börtönt jelentett azok számára, akiket ez a távoli forradalom, a koronás királyok elleni fegyveres lázadás érdekelt. Aki tudott is róla, hallgatott — bár akadtak magyarok, akik mindennek dacára hajlandók voltak életüket és vérüket áldozni egy idegen nép szabadságának és függetlenségének kivívása érdekében. Még egy Zrínyi báró is akadt, aki éppen úgy felajánlotta szolgálatait, mint a legendás hős Kowáts Mihály ezredes, bár nem tudunk róla, hogy ajánlatát elfogadták volna. megvolt az a képessége, hogy a demokrata párt legkülönbözőbb szárnyait egyesítse. Walter Mondale szenátorról elmondhatjuk, hogy talán semmivel sem volt kevésbé ismert a kampány elején, mint Jimmy Carter. Mégis, amikor kihirdették, hogy ő a jelölt, meglepetést okozott. Nem (Folytatás a 12. oldalon) HS-Z'E'MT'EH A Bicentennial nagy tűzijátékai, vitorlásparádéi, Queen Elizabeth II. pompás fogadtatása, az Olimpiai Játékok és egyéb látványosságok nem feledtethetik el velünk a szomorú tényt. Egy legújabb katolikus egyetemi tanulmány világosan kifejti, hogy a hatvanas évek szegénység elleni harca ellenére még a hetvenes évek végére is szomorú állapotban lesznek a városi szegénynegyedek — s bennük mindazok, akik ott laknak. A New York Times egyik felmérése azt igazolja, hogy a fekete serdülőkornak foglalkoztatottsága rettenetes statisztikai adatokat mutat, s nem is sok javulás várható a közeli években. A katolikus tanulmány Baltimore-ban, Detroitban és St. Louisban, fekete, fehér és spanyol lakónegyedekben készült. A tanulmány egyértelműen mutatja, hogy miközben az elővárosok tovább fejlődnek, a szegények negyedei szinte semmit sem változnak. A nyomor pedig együtt jár egy másik sajnálatos következménnyel: a családok diszintegrációjával. A munkanélküliség első számú áldozatai a fekete serdülők (ime a növekvő bűnözés egyik eftő számú oka — és ime, hogyan lehetne azt csökkenteni: ha munkát tudnának adni azoknak, akik most az utcán lézengenek). 1955-ben 15,8 százalékuk volt munka nélkül. 1965-ben már 26,2-re szökött ez a szám. 1973-ban, csakúgy mint 1976 májusában — a Bicentennial küszöbén 40 százalék fölé emelkedett a fiatalkorú fekete munkanélküliek száma. Ennqk tragikus következményeit mindannyian ismeijük.
