Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója XXX. XXXVIII. FEJEZET 1863 DIFTERITISZ. ÄDI HALÁLA. A nyár elmúlt, beálltak az októberi esőzések. Atyám bosszús volt, ismét drága és rossz napszámosokkal kellett vesződni, ilyet sem lehetett mindig kapni. így szegény maga vakarta a lovait, én fejtem a teheneket és dobtam ki a kukoricát a góréből, mert Ádit nem akartuk az egyetemről hazahívni. Az őszi munkák ezúttal Mihály fivéremre háramlottak volna, ki már 18. évébe lépett. Nagy sovány fiú volt, s miután sehogy sem tudott atyám kedvére cselekedni, gyakori volt köztük a félreértés, minek egy szép nap az lett a vége, hogy Mihály eltűnt. Pár sorban előadta, hogy egy kis kirándulásra megy, melyre pénzt nem kér, nem is fogad el, csak azt kéri, hogy ne kerestessük. Becsületes munkával fogja kenyerét megkeresni, amellett megnézi az Egyesült Államok különböző vidékeit. Ez volt a szerencséje, mert 1863 októberében iszonyú járvány - a difteritisz valamely legmérgesebb fajtája - pusztított vidékünkön.Először Lenke nővérem lett beteg, én ápoltam őt, cseléd akkor sem volt. Szerencsére apámnak eszébe jutott Mr. Stevens bérlőnk, aki valaha mint kukta, Marlborough lord konyhájában működött és a rettenetes betegség ideje alatt kifejtette 35 év előtti tudását. Ápolás közben én is elkaptam a bajt. Utánam szegény Ádi következett, ki meghallotta a veszedelmet és hazasietett ápolásunkra. Ádit dr. Langer magyar orvos kezelte, ki minden egyes látogátásért 140 K. honoráriumot kapott. Az igaz, hogy egy ilyen ut hozzánk fél napját vette el, de mégis nagy leleményességre vallott, hogy a helyzetet igy ki tudta zsákmányolni. És ha tudása arányban lett volna nagy áraival! Atyám szívesen váltotta volna meg egész vagyonával Ádám halálát. De Langer Doktriner volt. A kóranyagot, mely a külszínre akart törni, nem csalta ki, de arra akarta kényszerinteni, hogy felszívódás által menjen ki a szervezetből. így aztán a belszervekre adva magát, kioltotta a drága életet. Mennyivel egyszerűbb volt az amerikai orvosunk, a kedves jó Smith doktor eljárása, ki naponta egy dollárért jött el engem gyógyítani. Mikor a difteritisz maradványa a nyakon támadt daganatban igyekezett utat törni, meleg borogatásokkal és egy hét múlva egy lancetta-szúrással megmentett a kóranyagtól, mely immár megfulladással fenyegetett. De a teljes felgyógyulás igy is félévig tartott. Negyvenöt év múlt el azóta, szegény Adi még most is előttem áll fénylő barna szemeivel. Elmúlt a bánat, csak kedves emléke él, melytől nehéz megválni. Hogy jellemezzem azt az embert, ki őt apolta? Mr. Stevens mint Ravenswood Calebje sokszorositotta magát. Hol főzött és mosogatott, hol fát vágott és lovat vakart, majd ismét felfutott az emeletre, hogy az ő fiatal lordjának könnyebbséget szerezzen. Nagyon eredeti angol típus volt ő, és a nálánál 8 évvel idősebb felesége is. Apám, ki szintén megbetegedett, és Lenke a földszinti szobákban ápolták egymást, Ádi és én a felső vendégszobában kínlódtunk. Ez alatt a jó Stevens mesélt nekünk az ő Merry Englandbeli régi múltjából, mikor még ifjú legény volt. Elmondta, hogy miként dobták ki ő és pár társa a szónokot egy Chartista meeting-en, ki elég merész volt a fiatal lord nagy vagyonának felosztását szóba hozni. „Igenis, Mr. Ádám, mi szabadságot akarunk, de nem a kedves lordjainknak kárt tenni. Az Isten áldja meg őket haló poraikban, azóta ők már kint alusznak a családi kriptában, mig én, haszontalan kóró, még itt vagyok és áldom az eget, hogy ily nemes gentlemenek segítségére lehetek.” Szegény jó ember! Wolly Mari váltotta fel őt az ápolásban - szerencsétlenségünkre. Ádám halálát, közvetve, ő idézte elő vigyázatlanságával.Több nem volt szabad magát nálunk mutatnia. Már nem tudom hogyan, mit vétett, de apám több alkalommal említette ezt. És november 13-án Ádám meghalt. Lehetséges ez? Meghalt! Hogyan történhetett? Hogyan?... Hogy tudtuk ezt átélni: apám és én? Apám, kinek egyedüli reménye és büszkesége Ádám volt és én, ki egy voltam a kedves fiúval? Itt megállók, nem tudok tovább Írni, megáll a toll és megáll a gondolat. Csodás mélységekbe képes merülni az emberi szív anélkül, hogy megrepedne a szivattyú, mely az életető elemet szolgáltatja. Nincs borzalom, melyből - ha egyszerre nem öl - ki ne gyógyulna a nyomorult agy, mely gyakran semmiségeken bomlik meg. Túl éltük Ádit, sőt mosolygunk azóta. Csak ilyenkor jut egy sóhaj emlékének, mikor kiásva sírjából, magam elé idézem őt fénylő szemeivel, melyek lelke nyílt bátorságáról beszéltek. Ádám halála atyám lélekerejét teljesen megtörte. Ádám volt a horgony, mely őt a megvetett élethez kötötte, benne hitt és remélt. Vele álmodta a jövő dicsőségét s most hogy meghalt, atyámra nézve megszűnt a lelki világ összes fénye, és a föld minden öröme. De négyen még éltünk. A kötelességtudás legyőzte a kétségbeesését. Az első borzasztó órák őijöngő fájdalma után ismét ránehezült széles homlokára a szilárd elhatározás. Boldogabbá tenni azokat, akik élnek, ha már nem tudta megmenteni Ádit, kit legjobban szeretett. Mi által érhette ezt el? Hickory Grove-ban nem maradhatott, hol minden a kedves halottról beszélt. így tehát a téli hónapokra áttette lakásunkat a városba, azon amerikai hotelek egyikébe, melyek egyesitik a családi szentélyt és a nyilvános társalgó előnyeit. _________(folytatjuk)__________ ÉLMÉNYEK A REPÜLŐGÉPEN (Folytatás a 13. oldalról) újabb híreket. Mit lehetett más csinálni, itt nem volt ejtőernyő. Ha nem légcsavaros géppel vagyunk, hanem lökhajtásos, akkor már régen a tengerben fürdünk, mert ha nincs lökerő, a gép zuhan, mint egy kő. Mi siklottunk, kényszerleszállásra a katonai repteret jelölték ki. Amint a pilóta bemondta, elkészülhettünk egy olyan balesetre, melynél a gép fejreállhat, a leszállás lehet hosszú vagy rövid, mert húzóerő nincs. Mentők, tűzoltók, orvosok, ápolónők vártak ránk a reptéren, mi pedig — a pilóta kitűnő szakképzettsége folytán — a kifutón, minden baleset nélkül értünk földet. Ez a három eset volt az, amikor már azt hittem, nincs tovább és a kaszás kíméletlenül lesújt. Ma elmondani végtelen egyszerű, talán sokaknak jelentéktelennek tűnik, de átélni végtelen félelmetes, nem kívánom soha senkinek. Végül a tanulság: ha fel vagy leszáll a gép, az utas mindig jól kösse be magát! DALOLÓ ÖREGAMERIKÁSOK (Folytatás a 14. oldalról) Elment a szeretőm Dél-Amerikába, Nekem is azt mondta, meryek el utána. Menjen el a fene Dél-Amerikába, Mire odaérnék, más lenne a párja. Végül egy még szomorúbb népdallal búcsúzunk olvasóinktól, de hát ki tehet arról, hogy akkor olyan világ járta? Ha főimének az apsztéros szobámba, Ráheverek a poloskás ágyamra, Se takaróm, se paplanom, se párnám, Édesanyám, ha megtudnád, siratnál. Gyere haza édes fiam, ha lehet, Hazamennék édesanyám, nem lehet. Nem lehet, mert nincsen 40 dollárom, Akivel a hajójegyet kiváltsam. Tóth-Kurucz Mária CSALÁDI GONDOK Orvosi költségek: A „dupla infláció” Az elnöknek most benyújtott jelentés, amely az orvosi kiadásokkal foglalkozik, a rossz híreken felül egyúttal figyelmeztetést is tartalmaz. Az orvosi ellátás költségei ugyanis nemcsak az infláció mértékével párhuzamosan emelkednek, hanem azon túlmenően: minimum „dupla inflációról” beszélhetünk ez esetben. Ráadásul, mint a jelentés megjegyezte, az orvosi költségek terén a piac törvényei nem hatnak, sőt még a „fogyasztó” is sokkaljciszolgáltatotabb helyzetben van, mint a legtöbb más „vásárlás” vagy „fogyasztás” esetleges szolgáltatás terén. 1975-ben Amerikában 118,5 billió dollárt költöttek orvosi kiadásokra. Ez az össznemzeti termelés 8,3 százaléka. 1974-hez képest 10 százalékkal emelkedett az orvosi kiadások költsége. Átlagosan minden amerikaira évi 546 dollár jutott 1974-ben orvosi kiadásokra, azaz az átlagos kereset 10 százaléka. A jelentés azonban arra is rámutat, hogy az orvosi szolgáltatások költségeinek emelkedése nem jelenti azt, hogy egyúttal javult volna az orvosi szolgáltatások minősége. Miért emlkedhetnek az orvosi ellátás költségei ilyen rohamosan? Miért nem lehet végre korlátot szabni ennek a hatalmas kiadásnak? A jelentés szakírói szerint ennek az oka egyszerű: az orvosi társadalom és az intézmények monopolisztikus hatalmat foglalnak el. A páciens és az orvos „gazdasági” kapcsolatában a páciensnek nem sok választása van: ő nem diktálhat, csak az orvos, ő nem szabhatja meg az árat, helyesebben egyáltalán nem is befolyásolhatja azt. Amikor valaki beteg, az orvoshoz megy, vagy orvosságot vásárol, akkor nem sokat meditálhat azon, hogy mennyibe is kerül a szükséges szolgáltatás, ellátás, kezelés vagy orvosság. Hajdú Balázs
