Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
16. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ „KI TANYÁJA EZ A NYÁRFÁS..?’ LÁTOGATÁS A TANYÁN Mendegélek a sovány csenkeszekkel, fehér tippannal, itt-ott szamárbogánccsal szegett, tekergő dülőuton. Jobbról hatalmas buzatarlón siklik messzibe a tekintet, balról végeérhetetlen kukoricatábla kisér, a láthatatlan távolból legelésző tehenek kolompja sejlik át a kukoricalevél zizegésén, a darázszümmögésen, verébcsivitelésen. Megfáradtam az aszaló nap és tüzes homok kettős égetőkemencéjében, leülök az utszéli buckára. Szagosfüre lelek, letépem, szétdörzsölöm, felszippantom az illatát..., s máris a múltban járok...ezen a vidéken... nyár, vakáció... Ha a szüleim engedték és Erzsiké szülei lehetővé tették, akkor kijöhettem a közeli városból ide, a tanyára és négy-öt ?ves zavartalanságunkban pucéran vagy csaknem pucéran naphoszszat kergettük a ludakat, terelgettük a kismalacokat, nyargalásztunk a szöcskék és pillangók után, vagy megmászva a kukoricagóré düledező rácsozatát, legyőzve az akácfák tüskés ellenállását, kiszedtük a verébfészkeket. Az ismeretség cseppet sem romantikus eredetre vezethető vissza: Erzsiké szülei tanyasi gazdálkodók voltak és péntekenként, a nagypiackor behozták a félegyházi vásárba a zöldséget, csibét, tojást, egyéb eladnivalót, vagyis olyasmit, amit a munkásember családja, mint mi is, megvásárolt. Anyám egyidős lehetett a tanyasi aszszonnyal, mi meg egyidősek voltunk a lányával, akit néha az anyja magával hozott a piacra, mivel nem volt kire hagyni otthon... Ezek az emlékek huszonöt év távolából tűnnek elő, amint a nap perzselte dűlőut szélén üldögélek. Csodát látok? — feltűnik egy ember. Idősebb férfi, lassan közeledik, furcsán néz, méreget. Felállók, úgy fogadom. — Jófelé járok, tessék mondani? A Szentkirályi-tanyát keresem. — Gyüjjön csak. Ide e, innen látni azt a messzi két jegenyét. Na. Ott, a kukoricás mögött. Az lesz az. — Köszönöm a segítséget. Jó szívvel. Jáijon szerencsével. A véletlen hozott össze újra néhány esztendeje Erzsikével. Ugyancsak a piacon, pénteken. Hazalátogattam és kimentem a piacra vásárolni. És Erzsikére leltem. Jaj, de megörültünk. Elfecsegtük gyorsan a két évtized eseményeit. Édesanyja meghalt, amikor Erzsiké még csak tizenöt éves volt. Édesapja a tsz-ben dolgozott, a tanya minden gondja, munkája, a kerttel, az állatokkal, a háztartással a kislány vállára nehezedett. Beletört, beleszokott. így teltek el legszebb évei tanyasi magányában. De hamarosan féijhez megy, majd értesít, elvár ám a lagzira. Még azon az őszön értesítést kaptam — szóbelit —, hogy ekkor és ekkor. De nem értem rá. Egy esztendő múlva újabb hir jött, hogy keresztelőre várnak. De a híradás már elkésett. Azóta újabb három esztendő telt el, Erzsiké felől nem hallottam. Megyek, megyek a jegenyék iránt. A dűlőut két oldalán magasodó kukoricatáblából egyszerre csak előbukkan egy sövénykerités. Hopp, megállók. Ez volna? Leskelődöm a sövényen át, nézem a kukoricagórét, az istállót, olyanfélék, bár valami nagyon más rajtuk. Jaj, persze. Annak idején a tetőt nád borította, onnan szedtük ki a verébfészkeket, most meg cserépháttal büszkélkednek az égre. És a ház? Hát, inkább csak házacska volt, ez meg nagyobbnak tűnik. Vakkant valahol egy vékony hangú kutya, aztán rázendít rögtön beljebbről egy öreg, s máris a kétszólamu „kórustól” körülvéve — a fehérlő fogakról nem is szólva — várom, hogy megjelenjék a gazda. Elő is tűnik egy asszony az istálló mögül, kezében szakajtó, arcán hitetlenkedő csodálkozás: idegen, errefelé? Ilyenkor, dologidőben? Én viszont már tudom, hogy célba értem. — Szólj már a kutyáidra, Erzsiké! Megtorpan, szemét összehúzza, vizsgál. Aztán egyszeriben szétterül az arcán a meglepetés. — Hogy kerülsz ide? — szólal meg végre. — Nahát!... — Nehezen leltem rátok, az igaz. Megváltoztatok. Már előttem áll, már megölel, majd elereszt, úgy nézeget. — Te is megváltoztál — adja vissza. Nézegetjük egymást és keressük a másikban a régi mezítlábast, a copfost, a vihogóst. — A csirkéknek adtam kukoricát — mondja. — Válj csak. Elszalad, nylon „otthonkája” libben rajta, a szénaboglyák közül elősereglett népségnek odaönti egy széles mozdulattal a kukoricát mind, aztán siet vissza hozzám. Bevezet a házba. Mintha csak most érné el igazán a meglepetés, egyszeriben izgatott lesz, rakosgat a kis konyhában, kezével végigtörli az asztalt, szeme körbefut ajtótól ajtóig az egész kis helyiségen, aztán sóhajt és leül. — Jaj — mondja nevetve. — Micsoda érdekes, hogy itt vagy. Nem is hiszem. A konyha földes, mint régen, a helyiség tiszta, friss mész kellemes illata terjeng, ujmódi az asztal, a három szék, a konyhaszekrény, a csikótűzhely helyére gáztűzhely került palackkal, a sarokban olajkályha áll és szemközt az ablaknál gyermekágy. — A kicsi? — Alszik, ha fel nem ébredt már — int a szoba felé. Benyitunk csendben. Katika, szőke, kék szemű, dundi kislány, a rekamién ül és tágra PESTI GYORSFÉNYKÉP BUDAPEST, Pest m. — Forog, forog az óriáskerék, megpörgeti, aztán messze hajítja a levegőbe a vidám sikkantásokat, nevetést. A semmiből fújja magát fehér gombolyaggá a vattacukor, mellette ragacsos tömb sárgállik: „idenézz, törökméz!” A hatalmas vén platánfák jótékonyan rejtik a tömeg elől a csöndre, pihenésre vágyókat. A csónakázótavon színes ladikok úszkálnak és rengetegen állnak sorba a parton — néhány perc romantikáért. A Városliget, a budapestiek legkedveltebb szórakozó- és pimeredt szemmel néz rám. Nem köszön. Ritkán lát embert, mentegetőzik az anyja. Körbepillantok a szobában: két rekamié, két szekrény, asztal, székek, minden nagyon tiszta, rendes. A falon konnektorok és villanykapcsolók helye. — Jön a villany — mondja Erzsiké. — Őszre talán már ide is ér. — No, akkor lesz televíziótok. — Van az most is. Ott, a szekrény tetején. — Könnyebb lesz az életed. — Aligha. Sorolja: reggel legkésőbb ötkor kelnek, a félje indul a tszbe, ő ellátja a csirkéket, kacsákat, tyúkokat, malacokat, megfeji a tehenet és kiköti legelni, közben jön a begyűjtő kocsi a tejért, utána elmossa a tejesedényeket, főzéshez lát, délben újra fej, a délutánt a veteményesben kezdi, aztán kimossa a napi szennyest, kukoricát morzsol, megeteti a jószágot, este újra fej, sötétedéskor megjön a férje, elébe teszi a vacsorát, elmosogat, s kilenc óra felé lefekszenek. Másnaponként elmegy a tanyasi vegyesboltba, péntekenként csirkét, tojást visz — kerékpáron — a félegyházi VÁROSLIGET henőhelyének története a régmultbanyulik vissza. Először 1794-ben tettek javaslatot itt mulató-, üdülőhely létesítésére. Később Battyhány József hercegprímás vette bérbe fásítási kötelezettséggel. A prímás halála után örököse visszaadta Pest város tanácsának. 1801-ben megalakult a Szépitő Bizottmány, s József nádor javaslatára pályázatot irt ki a terület rendezésére. A XIX. század végére már kocsi és gyalogutak hálózták be a ligetet és sok létesítménnyel gyarapodott. Ekkor épült a Vajdahunyad vára, a hetipiacra, vásárol maguknak gyümölcsöt, mert az nem terem a tanyán. A tennivalók vasárnap sem gyérülnek, a kelés éppen olyan korai, a mindennapi munka változatlan. — De azért elmozdultok néha valamerre a féijeddel? Csak úgy, szórakozásból? — Nem. Soha. A féljem nem szeret sehová menni. Meg- visszafog a dolog is. Pedig felmennék egyszer Pestre, a Vidám Parkba, meg az Állatkertbe, meg a metróra... Megigértetem vele, hogy nem sokat töpreng, hanem meglátogat engem Pesten, s én is fogadkozom, hogy gyakrabban jövök majd el hozzá. De előbb őt várom. Az utón visszafelé szembetalálkozom a közelitő várossal. Fényeit egyre inkább kiterjeszti a tanya felé, buckákon, gödrökön mászom át, s egyszeriben azon veszem észre magamat hogy lábam alól elfogyott a homok, már aszfaltot taposok. Érdekes, kifelé menet meszszibbnek tűnt a tanya, mint most, visszafelé haladva, a város... Széchenyi fürdő, a volt fővárosi muzeum stb. Ekkor tisztították meg és betonozták ki a csónakázó tavat. És egyre tovább ujult épületekkel, létesítményekkel, szépült szobrokkal, emlékművekkel, csinosodott fákkal, bokrakkal, pázsittal mind a mai napig. Furcsa kettőssége: tartalmas szépsége és vásári hangulata vonzza és csodálatba ejti a látogatót ma is. Ide jön, aki pihenésre, nyugalomra vágyik, és az is, aki szórakozni akar. Németh Szilvia Az állatkert egyik örök kedvence Keresztes Eszter
