Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ HÉT FONTOS SZÓ ÉLETÜNKBEN Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Norman Vincent Peale evangélista, a világhírűvé lett pozitív gondolkodásról szóló könyv szerzője újabb nagy igazsággal lép az emberiség elé. Felhívja figyelmünket arra, hogy hét szótól, a Szentirásnak ezen mondatától függ az egész életünk: „MindenréTcépes vagyok Krisztus által, aki megerősít.” Attól függ minden, mennyire vagyunk képesek ennek a hét szónak megfelelni, ezt a hét szót követni, tetteinket ezek szerint irányítani. Dohnányiné Sokan mondhatnák erre, hogy Zachar Ilona dejszen ha valami baleset ér, nem segíthetek magamon, hiába hiszek ás bízok Krisztusban. Ez azonban nem egészen áll igy. Mert annyi esetben elkerülhetünk valamilyen szerencsétlenséget, ha nyugodtak maradunk és helyesen tudunk gondolkozni, megfontolni és hasonlóképpen meggyógyulhatunk valamilyen súlyos kórból, ha egész lelkierőnket úgy összpontosítjuk, hogy az pozitív és ne negatív irányba tereljen bennünket. Idézem Norman Vincent Peale-t: ,,Az ember sose becsülje le egy szó hatalmát, mert a szó egy fogalom jelképe és fogalmak megváltoztathatják a dolgokat. Emerson drámaian és titokzatosan mondja: — vágj bele egy életfenntartó szóba és vérezni fog! — ilymódon akarja kifejezni, hogy a szó él, mint ahogyan mi is élünk. A szó vibrál, mint mi magunk. Ha összetesszük a szavakat, nagyon érdekes gondolatot nyerünk.” Majd igy ir az evangélista a hét jelentőségteljes szóról: ,,Ha valóban gyakorlód azt, amit ez a hét szó jelent, ha valóban hiszel benne és alkalmazod, elkerülve életedben mindazt, ami helytelen és selejtes, megváltoztathatod az életedet! Mindenre képes lehetsz Krisztus által.” Ez a nagy Ígéret nem a mi saját képességünk, de az Ur ereje és hatalma által jöhet létre. Ha bízunk az Urban, nyugodtak maradunk és képesek leszünk meghallani, érzékelni azt a csendes, halk szózatot, amely Isten szava, mellyel vezethet, irányíthat, annyiszor kiálltunk fel kétségbeesetten, hogy ezzel nem bírunk megbirkózni. Hányszor mondjuk, ha valami bosszúság ér, vagy csapás szakad ránk, hogy ezt nem tudjuk elviselni. Viszont ha mindent Krisztus bízunk és az Ö erejével akarunk eljárni, akkor egyszerre ut és mód kínálkozik, mely által a problémát megoldhatjuk, erőt nyerünk, mellyel a csapást elviselhetjük. Virginia Morton cikket irt egy Rusty nevű hatvan éves férfiről, akit egy részeg autós elütött és otthagyott vérében az utcán. Nagysokára kórházba szállították, az orvosok mindent elkövettek, hogy segítsenek rajta és csoda módjára fel is épült, de nem birt a lábára állni. Ami még szomorúbb volt, az orvosok sem biztatták, inkább kijelentették, hogy sohasem fog járni életében. Rusty azonban nem adta nem adta fel a reményt. Rendíthetetlenül hitt benne, hogy járni fog. Ez a hit derűssé tette, szorgalmasan végezte gyakorlatait és boldogan készült a látszólag lehetet-GYERMEKI BIZALOM Már betöltöttem a hetvenet is, épen és egészségesen. Jártam fényben, borúban, vérben, mégis szép volt az életem. Ha visszanézek — mintha hegyről —: szép kilátást ad múlt s jelen, s tudom, mindezt nem én szereztem, megadta ezt a Kegyelem. Óh, hányán kik különbek voltak nálam, már rég a föld alatt porlandnak félbemaradottan. s tán még emlékük sem maradt! Mi tartott meg?... Isten szerelme! tanácsolhat, támogathat, erősíthet. Ha valamilyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat előtt állunk, s a nagy, gyermeki bizalom, a hit, hogy nem csalhat meg ö, ha magam egészen Rá hagyom. Mint a fatörzsre a folyondár, Ráfonódva kapaszkodom. Belőle szív erőt, reményt, életet minden pórusom. Odatapaszt Isten szivére ez a bizalom, ez a hit. ördög, világ hiába rángat, engem Róla le nem szakit! Haidd hát a titkot, ember, légy bár ellenség avagy jóbarát: boldog az, ki gyermeki hittel az Urra bízza rá magát. Bódás János lenre. Egy napon az orvosok nagy csodálatára már mankóra támaszkodva bicegett, majd nemsokára vígan sétált le a tengerpartra csupán egy bot segítségével. Akkor aztán egy napon felesége meglepetésére botja nélkül jött haza. Nem volt többé szüksége rá és odaadta egy szegény embernek, aki nagyon sántított a? utcán. Világos, hogy csoda történt — ezt mondták az orvosok és mindenki, aki tanúja volt ennek a felgyógyulásnak. Viszont ezt a csodát részben ő maga segítette elő azáltal, hogy hitt és bízott, nyugodt volt, egészségesen élt és igy minden testi és lelki erejét összpontosítani tudta, szorgalmasan végezte a gyakorlatokat, melyek visszasegitették izmait az életbe. Egy másik eset évtizedekkel ezelőtt történt egy tizenhétéves fiúval. Súlyos tüdőgyulladásba esett. Abban az időben még nem ismerték a modern gyógyszereket és ilyenkor tanácstalanul álltak a betegséggel szemben. A doktor kijelentette, hogy az orvostudomány itt felmondta a szolgálatot, viszont bízott abban, hogy a fiú szervezete erős, talán kiheveri a bajt. Viszont az már feladott minden reményt és önkívületben feküdt az ágyán. Ekkor az idős farmer, aki meghallotta mi történik és hallotta a szülők keserves zokogását, odaült az ágy mellé és közelhajolva a fiú füléhez, elkezdett neki felolvasni a Bibliából olyan fejezeteket, melyek azt hirdették, hogyan segít Isten az emberiségen, hogyan biztatja az embert, hogy higyjen és reméljen. Eltelt a nap, majd az éjszaka és a farmer még mindig fáradhatatlanul olvasott a fiú fülébe. Az csodák csodájára, tudat alatti lényével felfogta a szavakat és egyszercsak felnyitotta a szemét és mosolygott. Túl volt a veszélyen. Meggyógyult, mert hinni tudott a gyógyulásban és Isten kegyelmében. NÉPDALKUTATÁS DALOLÓ ÖREGAMERKÁSOK Fejér megyében van egy kis falu, úgy hívják, hogy Sárkeresztur. Ebben a kis falucskában született 1896-ban Csanádi Julia, özv. Fazekas Józsefné, aki jelenleg Brantfordban (Ontario) él. Julia néni egy fényképről mosolyog most rám és öt szép levélben számolt be küzdelmes életükről. Az egyik levélben arra kér, ne iijam le a küldött nótát, mert nem illenék megjelentetni az újságban, hiszen az a régi rossz világból való. Julia néni viszont azt nem tudta, hogy azt a nótát egy könyvbe is beletették már otthon, s hogy van annak egy másik versszaka is, amit le is gépelek mindjárt. A Julia néni által küldött strófát utána irom: Amerikát, de régóta biydosom. Kimennék én belőle, csak tudnék hon. Kimennék, de a nagy tenger keríti, Szivemet a bubánat keseríti. Amerika nem az én szülőhazám, Nincs is benne egy jó napom, se órám, Búval töltöm benne egész életem, Nincsen, aki énr^jtam keseregjen. A „Kitárom reszkető karom ölelni földedet” nem más, mint hazafias műdal a gyöngébb fajtából. Először a győri nádorvárosi zárdában hallottam énekelni az ágrólszakadt Rizuskától, aki az internátus konyháján enyhült meg néha... A most következő dal elég közismert. Odahaza széltében-hosszában énekelték, némi kis változásokkal: (Folytatás a 15. oldalon)
