Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
MAGYAR HÍRADÓ 18. OLDAL ÉLMÉNYEK A REPÜLŐGÉPEN Irta: HALMI DEZSŐ Számtalan esetben kérdezték tőlem, hogy milyen érzés az egyedülrepülés, mi volt életemben a legkilátástalanabb repülős élmény... Mielőtt a kérdésre válaszolok, elmondom, hogy 1930- ban kezdtem repülni. A kis, magyar gép neve Hungária volt, melyet hazailag építettünk... Egyszerű, kétfedeles gép, melybe ma nem ülne bele senki, műszerei alig voltak és csak a pilóta ügyességén múlott a földről való távozás, a légtér kihasználása és a földre való visszatérés. halmi dezsö Ma milliók repülnek naponta, de nagyon kevesen vannak tisztában a repülés veszélyességével. A két legkritikusabb művelet a le- és felszállás, ekkor történik a legtöbb baleset. Azt ajánlom mindenkinek, a gép indulása előtt jól kösse be magát, használja a derékövet és kövesse pontosan a pilóta utasításait, ne akarjon hősködni, erre már sokan ráfizettek. Leszállás előtt ne álljon fel a gépben, ne keresse cókmókjait, mert bekötve át lehet élni egy leszállási balesetet, de járkálva, állva a legritkább esetben. Az első egyedülrepülés alkalmával — bevallom — éreztem a magányt. 3000 méter magasságból a reptér és Taszár falu házai, valamint Kaposvár körvonalai alig látszottak. Fiatalnak 19—20 évesnek kell lenni, hogy az ember meggondolatlanul vállalja a tragikus kimenetelű lehetőségeket. Ma nem ülnék be egy Hungáriába, legfeljebb a múzeumban, ahol még ma talán megtalálhatók. 1934 nyarán egy őrmesterrel Budaörsre repültünk. A Balaton felett sűrű felhők gyülekeztek, mi igyekeztünk a felhők fölé kerülni, de pillanatok alatt megindult a pokol minden démona, villámok világították meg szüntelenül az éjszakainak mondható sötétséget, a motor zúgása elveszett a mennydörgés robajában. Emelkedésről szó sem lehetett, mert a villámok biztosan megtalálták volna a gépet. A somogyi oldal felé vettük az irányt, közel a vízhez, hogy az talán jobban vonzza a villámokat, mint a gép- Végre magunk mögött tudtuk a vihart, de hol vagyunk , fogalmunk sem volt, eltévedtünk. Abban az időben nem volt radar, a reptérrel összeköttetést nem kaptunk, csak repültünk tovább alacsonyan, mig végre megpillantottuk a vasútvonalat. Ennek nyomán repültünk tovább. Alattunk vasútállomás tűnt fel, egészen alacsonyra ereszkedtünk, s olvashattuk az állomás nevét: „Tamási”, ennyire délkeletre nyomott el bennünket a vihar. De most már tudtuk, hol vagyunk és a lélekvesztő géppel együtt megmenekültünk. Borzasztó, szorongó érzés viharban repülni. 1938. november 10. Előtte való délután, egy közelfelderitő századdal, teljes harci készültségben érkeztünk a kassai reptérre. Az épületek siralmas képet mutattak, a falak a legocsmányabb feliratokkal voltak tele, a csehek kulturált dicsőségére. Már permetezett az eső, amikor 27 géppel elindultunk a reptérről, nagy kört vettünk Kassa felett, majd a dóm tornyával egy magasságban repültünk a díszpáholy fölé, ahol a kormányzó fogadta diszrepülésünket. Parancs szerint, a tisztelgés után azonnal a reptérre kellett volna leszállnunk. A reptér térségében olyan köd volt, hogy 30 méterre nem lehetett látni. Képzeljük el, hogy 27 gép, Focker C5, Fiat CR 30-as és CR 32-es gép kering a levegőben, egyik gép sem látja a másikat, nem ismeijük a szél irányát, annak sebességét, az összeütközés minden pillanatban megtörténhet, a gépek zuhanni kezdenek, a halál elkerülhetetlen. Felmértem a veszélyt és utasítottam a velem repülő altisztet, hogy oldja ki a hevedereket, mint én tettem és legyen készen az ugrásra. Én Salvador, ő pedig Heinecke ejtőernyőt használt. Az előbbit magammal viszem ugrás közben és a levegőben nyitok, mig a másik nyitózsinórzata a géphez volt erősítve és nem egy esetben előfordult — a gondatlan összehajtás miatt —, hogy a zsinórzat valamiben megakadt, az ejtőernyő a gépben maradt, fennakadt, mely a biztos halált jelentette. Ebben az idegfeszült állapotban két kört irtunk le az elképzelt reptér felett, lejjebb és lejjebb merészkedtünk, mig végre feltűntek a hangárok körvonalai és gyors bekötés után, szerencsésen földetértünk. Csodával határos módon menekült meg mind a 27 gép és azok személyzete. 1962 nyarán Honoluluból indultunk haza San Franciscóba, egy TWA 4 motoros utasszállító géppel. 30.Q00 láb magasságban, 80 mérföldre voltunk keletre a hawaii reptértől, mikor a jobb szárnyon elhelyzett belső motor égni kezdett. A gép személyzete az utasokat nyugalomra intette, de hol itt, hol ott dőlt ki egy utas ijedtségében és oxigén-kezelést kaptak. A gép lassa úszott a napsütésben, felettünk a felhőtlen kék ég, alattunk a zöld tenger, jobbunkon pedig a mindjobban lángoló motor, a tüzesedé, aluminum DAL A KEDVESHEZ Amikor lehull az est és nőnek az árnyak; A csend kék pillangói a lelkemre szállnak, mily jó rád gondolni, Kedves! Odakünt az éjvilág a csillagokkal beszél. Bent a csend, a hulló perc szépségedről mesél... Mily jó rád gondolni, Kedves! Mikor a két szememen már zsibbad az álom; Te lágyan fölém hajolsz — mosolygásod látom. — Mily jó rád gondolni, Kedves! A két fehér kis kezed az enyémben piheg. A két csillagszemedben látom virágszived... Mily jó rád gondolni, Kedves! Gyöngyöző homlokomra hűvös ajkad lehel. Fejem alá a hajadból selyempárnát teszel... Mily jó rád gondolni, Kedves! És ha m^jd távoznom kell, emlékeddel megyek; Mint a nyártól búcsúzó halovány levelek... Mily jó rád gondolni, Kedves! Tábor István szárnyboritással. A pilóta közölte az utasítást, amit Honoluluból .kapott: „Minden üzemanyagot kiengedni és siklórepüléssel visszatérni Hawaiiba!” A benzin sugárban ömlött az üzemanyagtartályokból, a három motor légcsavaija csak éppen pörgött, a negyedik pedig, mint az izzó vas, állva világított az égő motor előtt. Kinos óra volt. Az utasok legtöbbje imádkozott, mások bambán bámultak maguk elé, mi vártuk az (Folytatás a 15. oldalon) SÜLLYEDŐ VÁROS (Folytatás a 12. oldalról) halálra Ítéltek vetettek utolsó pillantást a városra, megdöbbentő látvány. Naplementekor felvonón mentünk a CAMPANILE tornyába, ahonnan igazán szédületes...kilátás nyílt a kék tengerre. Olyankor a lagúnákon, mint fénylő szentjánosbogárkák, fénylenek messziről a gondolák. A Csatorna két sor palota között kígyózik végig a városon. Ezek a nagymultu épületek a pompa és fényűzés építészeti remekei. Minden ház egy-egy kastély és a rejtelmes sötét viz körülveszi őket. Megbámultam a történelmi és művészeti szempontból egyaránt nevezetes épületeket; a Todesco palotát, ahol Lord Byron élt és a Barbarico Terrazát, ahol Tizian meghalt. Ezekben, amint látszik, nincs élet. A nagybetűs ÉLET itt csak a bálteremszerű TÉREN van, ahol mintha örökös farsang lenne, és hasonló itt az elmúlás is...a halottakat zenekisérettel, csónakon szállítják nyugvóhelyükre. Most aztán a tündérszép várost is az elmúlás, megsemmisülés veszélye fenyegeti... Vajon megmenthető-e a GALAMBOK VÁROSA? ___________________ MOSOLYOGJUNK Üdülő Előszezonban még nehéz válogatni. Az üdülőhelyen a sétányon a pádon egy fiatal lány valamicskével idősebb férfival üldögél. Az áradozik: — Nem is tudom, hogy élhettem eddig maga nélkül. — Ugyan! Amikor maga negyvenéves volt, én még a világon sem voltam. Kezelés A fogorvos kezeli páciensét, nagy erős férfit, közben lehalkítja tranzisztoros rádióját. Megütközéssel veszi észre, hogy a férfi szeméből patakzik a könny. — Olyan fájdalmas a kezelés? — kérdezi. — Nem, nem... — zokog a férfi. — Csak, ha ezt a zenét hallom, mindig sírnom kell. DIPLOMAOSZTÁS — És gondoljanak arra is, hogy diplomájuk nemcsak a munkanélküli segély felvételére képesít...
