Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ A SÜLLYEDŐ VÁROS Irta: PAPP VARGA ÉVA Európai hirek némelyikét akkor is fájó érzéssel olvassuk, ha azok nem épp a mi szülőhazánkra vonatkoznak. Nekünk — régi amerikásoknak —, emlékeinket, tehát fiatalságunkkal összefüggő éveinket idézi egy-egy hírlapi közlés. így valahányszor Velence pusztulásáról olvastam, mindig úgy érintett, mintha személyes tulajdonomat fenyegetné veszély, pedig régen volt, mikor utoljára láttam...Másodszor mentem a csodálatos mesevárosba és akkor Írtam róla egy hangulatszülte cikket a budapesti „Újság” számára, a vasárnapi szám „Asszonyoknak” című rovatába, amelynek mottója volt: „Menyasszonyok álma...asszonyok emléke..., vajon más leszel-e most, amikor JÓZANUL látlak..? Most nem olvastam a fenyegető veszélyt, hanem olyan valakitől hallottam róla, aki a mentés lehetőségéért „dolgozni” is hajlandó... A TV minapi előadásán láttuk a nemrég felfedezett Anna Moffót, akiről úgy imák a lapokban, hogy a világ legszebb énekesnője. Ami a szépségét illeti, tény, hogy nagyon dekorativ jelenség, de hogy „a világ legszebbje”, azt nehéz lenne eldönteni. A szépség Ízlés dolga és egy operaénekesnőnél amugyis csak másodsorban fontos, első a hanganyag...Hogy azonban széplelkű nő, azt bizonyítja, amiket mondott: „Az emberiség bűne lenne pusztulni hagyni azt a várost, amely rengeteg embernek okozott gyönyörűséget, felejthetetlen élményt. Én sorozatos fellépéseket, hangversenyeket szándékszom adni, amelyek jövedelme a mentés célját fogja szolgálni és amilyen fejlett manapság az építészet, hiszem, hogy ez sikerülni fog...” A művésznő kiváló voltát és elismerését nemcsak eddigi szerepléseinek sikere igazolja, hanem az is, hogy élelmes olaszországi üzletemberek már elkezdték gyártani bizonyos cikkeiket „LA MOFFO” védjeggyel. Ez a beérkezés kétségtelen jele.„Mikor a program végétért, elővettem féltve őrzött olaszországi nagy albumunkat, hogy legalább igy gyönyörködjem a velencei művészeti szépségekben, amikor kiesett belőle egy képeslap; egy barátunk küldte onnan a múlt évben. Azt irta: „öregen is, egyedül is élvezheti az ember Velencét...” 0 már nem él szegény és olvasván a fentieket, fokozott szánalommal gondolok rá, aki talán hitt ebben a „savanyu a szőlő...” állításban, mert az én véleményem szerint az élet szépségeit, a művészeti produktumokat hatványozottan élvezi az ember, ha társa, élettársa van hozzá... Az a bizonyos „rózsaszínű szemüveg”, amellyel a nászutasok látták és látják Velencét, mindent külön is megszépít...káprázatos álomnak tűnik a kép, ami eléjük tárul, mint az ilyen művészi képeslapon, amely esti világításban ábrázolja a tündöklő várost. A minden szépért és művésziért rajongó ember akkor is gyönyörködik a mesébe illő látványban, ha egyedül járja az ódon paloták termeit, udvarait, ha a Lagúnán egyedül ül egy csónakban, de igazán mégis csak akkor, ha mellette van a társ, akivel a házasélete kezdeti idején amugyis mindent szebbnek lát. Nyilván ezért lett a nászutasok városa Velence... Amit másodszor nyújtott nekem a város, azt a képet idézem most, mikor a riasztó hir szerint végveszély fenyegeti álmaink és emlékeink helyét. Sokszor megirt érzések, gondolatok ezek, hiszen rengeteg ember, hires irók, költők énekelték meg. A turisták első útja érthetően a világhírű Szent Márk templomba vezet. Az ott felhalmozott műkincsekről, a szemkápráztató arany mozaikokról meg sem kísérlem, hogy írjak, hiszen nem „Beadekert” szándékszom írni...menjünk hát tovább...: A templom közelében van a Dózse-palota. Főbejárata, az un. belső udvar, aztán a komor nagy termek, Tintoretto mennyezetképei csodálatosak. Parányinak éreztem magam, különösen az „óriások lépcsőjénél”...Mikor a börtönök következtek, teljesen a kontraszt hatása alatt állottam: kopott kőlépcsők kanyarulatban vezetnek a sötét, rémregénybe illő emeletekre... A „SÓHAJOK HÍDJA”, amelyről a (Folytatás a 13. oldalon) A HUMORISTA SZEMÉVEL REHABILITÁLJUK AZ EBI T? WASHINGTON — Annak nyilvánosságrahozatala, hogy az FBI mindenfajta súlyos bűncselekményt követett el, beleértve a betörést, a hamisítást, illegális lehallgatást, a polgári jogok megszegését, s még számos ennél is súlyosabb bűnt, egy komoly kérdést vet fel. Lehetséges lenne, hogy mindazokat a személyeket, akik ily módon megsértették az ország törvényeit, biróság elé állítsuk és elitéljük? Roderick Wilcomb, aki a Rahabilitációs Társaság egyik vezetője, szerint nem lenne helyes, hogy börtönbe vessük azokat az FBI ügynököket, akik a nemzetbiztonságra való hivatkozással bűncselekményt követtek el. „Nem segítené a társadalmat, ha ezeket az embereket hűvösre tennénk” — mondja. „Sokan közülük problémás családokból származnak és sohasem részesültek abban a nevelésben, amelyben maea vagy én részesültünk. Ha úgy látnám, hogy a untetés lenne a megoldás, természetesen nem ellenezném. Azonban kell hogy legyen egy jobb útja is annak, hogy megoldjuk az FBI bűnözési problémáját, mint az, hogy egyszerűen bebörtönözzük az ügynököket.” „Mit javasol?” — kérdeztem. „Meg kell tanítanunk őket valamilyen szakmára, hogy ismét teljes polgárai legyenek a társadalomnak és megtanulják, hogy a bűnözésnek nincs jövője.” „Milyen szakmára tanítaná meg őket?” „Megtaníthatnánk például őket arra, hogy hogyan fogják el a bűnözőket, au tó tolvaj okát, emberrablókat,* repülőgéprablókat, valamint a bűnszövetkezetek tagjait. Betaníthatjuk őket arra, hogy hogyan foganatosíthatnák és védenék meg a törvényeket anélkül, hogy ők maguk szegnék meg azokat. Ha egyszer kitanulnák a szakmát, akkor kiengedhetnénk őket az életbe, s biztosan találnának állást, s nem folytatnák a betörést, kémkedést és egyéb piszkos dolgokat.” „Ez úgy hangzik, mint egy túlságosan érzelmes megoldás a bűnözés problémájára” — támadtam Wilcombot. „Tudatában van annak, hogy ezek közül a bűnözők közül sokan nem csupán egy esetben követtek el bűncselekményt, hanem visszatérő bűnösök voltak, akik újra és újra bűncselekményt követtek el?” Wilcomb igy válaszolt: „Ez pontosan azért történt, mert a társadalom sohasem adott nekik arra lehetőséget, hogy mást tegyenek. Sokan közülük már fiatal korukban olyan emberekkel voltak együtt, mint az a J. Edgar Hoover, igy aztán sohasem volt arra lehetőségük, hogy megtanulják, mi a rossz és mi a jó. Legtöbbjük csak a „kövesd a vezért” elnevezésű játékot játszotta. Ha Hoover azt mondta: „Gyerünk fiuk, szereljünk fel egy lehallgató készüléket Martin Luther King szállodai szobájába”, akkor senki sem állt ellent, senki sem kérdezte, hogy miért. Ha Hoover azt mondta: „Mi lenne, ha most meg hamis leveleket küldözgetnénk”, akkor mindenki azonnal nekiült hamis leveleket Írni fejléc és vízjel nélküli papíron. Lehetséges, hogy néhányan közülük kifejezetten rosszindulatuak voltak, de ahogy Efrem Zimbalist Junior mondotta egyszer? „Nincs olyan, hogy rossz gyerek. Mi neveljük a rossz gyereket.” „Wilcomb” — mondtam neki, „én nem vagyok a rehabilitáció ellen, feltéve, hogy a rehabilitálandó valóban tanult a saját esetéből. De hogyan biztosítaná maga azt, hogy ezek a fekete-lehallgatók és betörőművészek nem folytatják a régi mesterségüket, ha egyszer szabadon engedi őket?” „Nem fogják, ha mi egyszer megtanítjuk őket olyan mesterségekre, mint az ujjlenyomatvétel, valamint a jelentések megírása és legépelése. Nem lehet egy embert végleg elveszettnek tekintenünk, csak azért, mert egyszer megsértette a törvényeket. Én sokukat ismerem és mondhatom, hogy sokan közülük válltig hajtogatják, hogy szeretnének jót tenni, csak egyszer adná meg a társadalom nekik ezt a lehetőséget. Az emberek azonban ebben az országban úgy látszik nem akarják rehabilitálni azokat az FBI ügynököket, akik rossz fát tettek a tűzre: az emberek egyszerűen büntetni akarják őket. Tudja maga például, hogy mennyi pénzébe kerülne az adófizetőnek, ha valamennyi FBI ügynököt a börtönbe csuknánk, aki bűncselkeményt követett el? Több millió dollárjába. Miért ne használhatnánk ugyanezt a pénzt arra, hogy szakmára tanítsuk őket, megtanítsuk őket arra, hogy hogyan lehetnének becsületes törvényfenntartó hivatalnokok.” „Nem tudom” — tűnődtem. „Maga túl nagy kockázatot vállalna ezzel.” Wilcomb beismerte: „Igaza van, valóban lennének néhányan, akik visszatérő bűnösök, akik inkább újra a bűnözéssel próbálkoznának, minthogy a becsületes napi munkájukat végezzék. Nem mondom azt, hogy a rehabilitációs program százszázalékos sikerrel járna. De még ha csak ezeknek az embereknek a 60 százalékát is megmenthetnénk, akkor is mindnyájan csak nyernénk ezzel.” „Én továbbra is azt állítom, hogy keményebb kézzel kellene bánnunk a bűnözőkkel. De csak azt tudom magának mondani, Wilcomb, hogy a maga elképzelése uj és annak ellenére, hogy én anyagilag nem támogatnám a maga által javasolt programot, remélem, hogy sikerrel fog járni.” „Az anyagiak ne izgassák magát” — mondta Wilcomb. „Remélem, hogy a Ford Alapítvány finanszírozni fogja a kísérleti program megindítását. Arra gondoltam, hogy valamiféle félmegoldást találunk. A bíróságok hozzánk fogják majd küldeni azokat az FBI embereket, akik megszegték a törvényeket. Ha mi sikerrel járunk ennek a csoportnak a rehabilitációjával, akkor mi meggyőzhetjük az Igazságügyminisztériumot arról, hogy töröljék el a vádakat a mi összes emberünkről, aki rossz fát tett a tűzre.” Art Buchwald
