Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-22 / 30. szám
8, OLDAL MAGYAR HÍRADÓ iU^ m SZIKLAY ANDOR: ' w lk. MAGYAR jMBil MB ISHMflft ; UtBB, ■wffBSy.JS. LÁBNYOMOK... (73.) WASHINGTON. — Az „így irtok ti”-ben veti valahol oda Karinthy a pesti ligeti árusokról, hogy azok többek közt „tősgyökeret és kutyafát” árulnak. Mérgelődöm: a kutyafáját, szótáraimban nem találom a „dogwood” magyar egyenértékűjét; talán nincs, de ha van, bizonyára nem kutyafa... Tudniillik csak úgy kapásból azzal akartam itt föntebb elkezdeni, hogy ,,doogwood”-ok (mert főként ezek vannak körülöttünk), azaleák, jávorfák, tölgyek, tarka virágágyak és virágzó bokrok sorai közt elsétálhatnék innen addig a házig, amelyben egy nagynevű magyar nagynevű fia lakik. Az Egyesült Nemzeteknek gazdasági tanácsosa; igazgatója kereskedelmi minisztériumunk nemzetközileg szinte rettegett felkészültségű „Bureau of Economic Analysis”-ének; büszkesége éppúgy Harvardnak, mint a London School of Economics-nek; az Encyclopedia Britannica legfontosabb közgazdasági cikkeinek Írója. Magasba vezető magyar lábnyomok ösvényén körülbelül ő a mi válaszunk az angoloknak az ő Lord Thomas Balogh-juk felé. Apja száz éve született, húsz éve halt meg; Ady Endrének rajongásig szeretett barátja volt és Jászi Oszkár volt a neve. Györggyel én még amerikai-magyar előéletemben — a harmincas években — ismerkedtem meg, Oberlinben, ahol apja a főiskola tanára volt és Amerika és Európa minden tájáról zarándokoltak hozzá tudósok és diákok, politikusok és történészek. Harold H. Burton clevelandi polgármester (majd szövetségi szenátor, végül a Legfelső Bíróság tagja) kabinetjének „Director of Parks and Public Properties” cimzetű tagja, Varga Hugó valamikori budapesti ügyvéd, adott alkalmat első látogatásomra: „Jöjjön ki velem Oberlinbe, bemutatom valakinek, aki uj Svájcot teremthetett volna Európa közepén...” Igen, ha hallgattak volna rá, ha lett volna eszköz és akarat, ha valósággá vált volna elve, álma: „Tudomány és humanizmus! Nem tévedhet rossz útra az, akinek ez az ideálja!” Lábnyomai odaát már régen elfakultak; eszméi, tettei és könyvei ideát még mindig tananyagot képeznek egyetemeinken — és ő ma is személyileg kötelez le engem néhány irányvonallal, amelyet diplomáciai főiskolánkon, a Foreign Service Institute-ban, egyes előadásaimon a Monarchia összeomlásának okairól irt hatalmas művéből meritek. Jászi kijelentéseit s azok tónusát éppúgy nem lehet elfelejteni, mint személyiségét, megjelenését, gesztusait. Elegáns volt és ideges, határozott és erőteljes, finom és türelmetlen, megnyerő és hűvös; külseje kissé professzoriális volt, európai értelemben, de még inkább valamely nagyhatalom rendkívül kulturált kultuszminiszteréhez, vagy a hágai nemzetközi biróság egy különlegesen pallérozott tagjához illő. Ha régi Színházi Élet-ekben látott képekből Ítélek, valahol Uray Tivadar és Hegedűs Gyula közt állt, itt nálunk Eric Sevareid és Alastair Cooke kombinációjával. Noha ehhez a külsőhöz (s méghozzá raccsolt is) elképzelhető volt a monokli, elképzelhetetlen volt belső karakteréhez, meggyőződéses és rettenthetetlen demokrata jelleméhez. Nemzetiségi miniszter korában irta, hogy „népvédő elszántság, szabadságimádat és torradalmi lendület” az, ami nélkül „a tiszta igazság, a nemzeti becsület és a kizsákmányolt kisember” nem menthető meg. Hajlithatatlan volt ezek védelmében és a demokratákat is megrótta, amikor bizalmatlanok voltak a „népi irók”-kal, (Illyésékkel) szemben, a későbbi években. Utolsó éveiben is, messzemenő nemzetközi, politikai és tudományos kapcsolatainak keretében, szüntelenül küzdött minden nemzet menekültjeikért. Első találkozásunk idején, 1936-ban, már elkerülhetetlennek látta az uj világháborút; menekültügyi bizottságok felállítását sürgette, tiszteletteljes közöny közepette... de hát hadd forduljak már, ha nem is könnyű, inkább alanti kisebb mondókámhoz, amelyet Jászi lábjegyzetként itt-ott tett megjegyzései egyikéből (megvannak a feljegyzéseim) terjesztek elő. Visszaélésekről, krízisek idején egymást erő váratlan bonyodalmakról, politikai kalandorok tizeiméiről volt szó egy ponton. Magyar vonatkozásban „Watergate”-ek egész sora volt idézhető: frankhamisítás, Dréhr-panama, Vass József reverenda alá rejtett üzérkedései, és igy tovább. Ide fűzött Jászi valamit, amire mint ismeretlen történelmi epizódra hívta fel figyelmünket; mint mondta, „Garami Ernő is megerősítheti, de hivatalos levéltári dokumentumoknak is kell még lenniök valahol...” Persze lehet, hogy azokat régesrégen elsinkófálták, mert a szóbanforgandó ludas, nem sokkal az eset (Folytatás a 9. oldalon) ■\___________________________________________ KORKÉP Uí IDŐK, UJ ERKÖLCSÖK A hatvanas évek állandóan publikált szexuális forradalma után sokan azt várták, hogy az Egyesült Államokban a puritanizmus prüdériája, amely olyan sokáig guzsbakötötte az emberek viselkedéi normáit, sőt még a közéleti személyiségek megjelenését is korlátozta, végleg a multté lesz. Még a politikusokat sem támadták többé, ha egyszer-egyszer félreléptek. Most azonban a moralizmusnak egy valóságos hulláma söpör végig Amerikán. Mindenütt, a Capitol Hilltől a King Point Merchant Marine Academy-ig az erkölcsi normák megszegése után kutatnak az újságírók. Gondolta-e valaki is a hatvanas években, hogy egy kongresszusi képviselő politikai karrieijét fenyegeti az, hogy egy prostituálttal „tárgyalt”? Vagy hogy egy katonai intézetben tanuló egyenruhás nőnek bármi baja is lehet abból, hogy egy férfi kadéttal volt együtt? Vagy, hogy egy felbőszült atya a közvélemény előtt indít hadjáratot, mert egy férfi volt lánya szobájában az egyetemi kollégiumban? Utoljára talán vagy tiz-tizenöt évvel ezelőtt hallhattunk ilyesmiről, azután úgy nézett ki, hogy a közvélemény végleg elfogadta az uj, modernebb normákat. Azután úgy tűnt, hogy az embereket inkább a közéleti figurák hivatali, mintsem magánjellegű dolgaik érdeklik. A Watergate-ügy, amelynek alapvetően legalább annyi köze volt a morálhoz, mint a joghoz és a politikához, ennek legtipikusabb esete. Szinte egy szó sem esett az egész ügy során olyasmiről például, hogy „ki, kivel...” Mostanában azonban minden másképp van. Eleinte átesünk a ló túlsó oldalára. Ezzel nem akaijuk azt mondani, hogy a Wayne Hays—Elizabeth Rayügyhöz hasonló esetekben nem az újságoknak van igazuk, annak a közvéleménynek, amely elitéli, hogy egy képviselő közpénzből fizeti a szeretőjét. Ezen túlmenően azonban, s különösen, ha a szóbanforgó képviselő nem is nős, mi másról lenne szó, mint arról a hamis moralizálásról, melyet végülis a nagyközönség „csámcsogása” kisér? Gondoljuk csak el, hogy kiből lett végül is híresség? Természetesen senki másból, mint abból a szép nőből, aki meztelen képeit most magasabb áron adta el... Vagy gondoljuk csak el: Hays képviselő szexügye kismiska ahhoz az egyéb visszaélésekhez képest (például a hatalommal való visszaéléseiről legendák tucatjait hallhatunk), amelyeket ugyanez a Hays követett el. A moralista közvélemény, amely csámcsog (talán irigykedéssel teli, elvégre is nem mindenkinek jut egy olyan szerető, mint Miss Ray, Playboy-modell) a szexbotrányon és igyekszik kifejezni megbotránkozását, talán észre sem veszi a szexuális „balralépésnél” sokkal nagyobb bűnöket. Még kevésbé veszi észre a moralista, hogy miközben megbotránkozik (vagy úgy tesz), mohón olvas szexbotrányokról (vagy volt elnökök és más személyiségek megtörtént vagy meg nem történt kalandjairój) szóló cikkeket, tulajdonképpen ő maga is fogyasztójává válik egy olyan kampánynak, amely a szenzációhajhászás érdekében éppen a szexet lovagolja meg. Végül is azzal fontos tisztában lennünk, hogy a. politikusoknak vannak, vagy lehetnek nagyobb bűneik is, mint szexuális jellegűek. Szende László (New York) Ford elnök legalább olyan erős lesz Délen és Nyugaton, mint Ronald Reagan, mutatja a legutóbbi országos közvélemény-kutatás, amelyet a New York Times és a CBS News készített. A felmérés azonban azt is mutatta, hogy amennyiben most tartanák az elnökválasztásokat, akkor Jimmy Carter, a Demokrata Párt jelöltje, bármelyiküket 2:l-re verné. Ennek tükrében úgy tűnik, mintha Ford és Reagan tulajdonképpen azért vetekednének csupán, hogy ki legyen novemberben végül is a vesztes. Aki kettőjük közül nyer, feltehetően az lesz a vesztes — Carterrel szemben. A Republikánus Párton belül, legalábbis a felmérés erre utal, eközben furcsa dolgok történnek. Úgy hírlik, hogy a republikánusok fele arra készült fel, hogy cserben hagyja pártját a választásokon (mint választó), amennyiben a két republikánus közül „a másikat” jelöli pártja. Mivel sokak számára a „másik” az, ami a másik fél számára az „egyik”, akár Ford, akár Reagan lesz a Republikános Párt jelöltje a nemzeti konvención (minden valószinűség szerint Ford lesz), sok republikánus fogja pártját cserben hagyni és inkább a „jó lóra”, Carterre tenni. A felmérés azt is mutatta, hogy a közhiedelemmel ellentétben, ma már nem biztos, hogy a déli és a nyugati államokban nem Fordot, hanem Reagant támogatja a republikánusok többsége, ahogyan azt eddig véltük. Ami a Ford és Reagan közti vetélkedést illeti, a felmérés azt mutatta, hogy a republikánusok körülbelül 2:1 arányban támogatják Fordot Reagannel szemben.
