Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-23 / 51. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ HAJAS MUKI KALANDJAI Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Elsős gimnazista voltam, amikor karácsonyra két szép pirosfedelű könyvet kaptam ajándékba. A könyveket Gombos Albin irta, s az egyiknek az volt a cime ,,Hájas Muki a ládában”, a másiknak „Hájas Muki a kapitány”. Hogy a regény hősét, egy tizenéves kisfiút, miért nevezte el az iró Hájas Mukinak, az nem derült ki; ugyanis ez a Muki, aki izgalmas kalandokon esett át, egyáltalában nem volt „hájas”. A regény története az első világháború idején játszódott le a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon, egy magyar tengeri hajón. Mint említettem, ezzel a Hájas Mukival mindenféle izgalmas és csodálatos kalandok történtek s mert elsős gimnazista korában az ember indiánfőnök vagy hajóskapitány szeretne lenni és szívesen éli bele magát efféle szerepekbe, mindenféle kalandokba, a Hájas Muki-könyvek kedvenc olvasmányaim lettek. Többször is elolvastam mindegyiket. Véletlenül derült ki, hogy az osztályban van egy másik fiú, aki ugyancsak ezeket a könyveket kapta meg karácsonyra. Szokolszky Oszkárnak hívták, de mi csak Oszinak neveztük. Akkoriban ragadt rám is, ki tudja miért a Lexi név — mely akkor lett volna logikus, ha történetesen nem Lajosnak hívnak, hanem Eleknek — s ez rajtam is ragadt, amig el nem kerültem szülővárosomból. Most is, ha egy-egy régi osztálytársammal vagy éppen egykori szerelmemmel összehoz a véletlen, csak Lexinek szólitanak. Nos, Oszival a Hájas Muki-könyvek ugyancsak összehoztak. Napokon, heteken keresztül sétáltunk délutánonként a veszprémi Püspökkertben, megbeszélve és tovább szőve, magunkat is beleképzelve, Hájas Muki-kalandjaiba. Igen jó barátok lettünk. De egy idő után elmúlt a könyv igézete — másféle indián-könyvet olvastam én és másfélét Őszi — s a barátság tüze kihunyt. Nem vesztünk össze, csak a hosszú, bizalmas beszélgetések, a püspökkerti séták maradtak el. Oszival, ha nem is maradtunk olyan tűzön-vizén jóbarátok, mindig jóba voltam. Igaz, elkerültem a gimnáziumból, az érettségi után Őszi Pestre ment egyetemre, csak nyaranta futottunk össze. Valamikor a negyvenes évek elején találkoztunk utoljára. Akkor már újságíró voltam. Évtizedekig fogalmam se volt arról, mi történt Oszival. Elkerültem Dél-Amerikába s csak igen ritkán bukkant fel egy-egy régi iskolatárs. De azok se tudtak Ősziről semmit. 1973 nyarán, amikor Budapesten voltam, rendszeresen a „Nemzeti”-be jártam ebédelni. Egy alkalommal éppen az étlapot tanulmányoztam, a szokásos lelki tusában, hogy végül is eldöntsem: a paprikás csirkét rendelem meg vagy a hagymás rostélyost? S az ajtón akkor lépett be Őszi. Harminc éve láttam utoljára, de tüstént megismertem. Hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy semmit se változott. Dehogynem változott. Akkor egy huszonhároméves fiatalember volt, most meg egy ötvenhároméves, meglett, komoly ur. De az arcvonása, tartása, mozgása a régi Őszié volt. Felugrottam s hozzáléptem: • — Te Szokolszky Őszi vagy, igaz? Csodálkozva nézett rám, nem ismert meg. Nyilván én jobban megváltoztam. — Igen...De te ki vagy? Átvillant rajtam: ha a nevemet mondom, aligha emlékszik vissza rám. Több Kovács is volt az osztályunkban, Kutasi nevünket meg csak akkor kezdtem el használni, amikor első Írásaim megjelentek. Azt mondtam hát: — Lexi vagyok...Hájas Muki kalandjai...! Varázsszavak. Őszi arca felragyogott. Mindenre emlékezett már! Együtt ebédeltünk s ahogy az már lenni szokás ilyenkor: mindegyikünk végigmondta azt a harminc évet, amig nem találkoztunk. Őszi elvégezte az egyetemet, tanár lett. Szerencsésen megúszta a háborút. Megnősült, két lánya van. A pécsi gimnáziumban tanít történelmet már vagy huszonöt éve. Én meg Dél-Amerikáról beszéltem, könyveimről, kutatásaimról, terveimről. Azzal váltunk el, hogy majd találkozunk. Utazásaimról egy-egy lapot menesztek Őszi címére, Pécsre. S amikor legutóbb éppen a pécsi újság egyik fiatal, rokonszenves munkatársa keresett föl Pesten, hogy inteijut készítsen velem, az volt az első kérdésem: ismered Szokolszky Oszkárt? Hát persze, hogy ismeri, hiszen a pécsi közművelődés egyik irányítója! Ezt nem mondta nekem Őszi. A közeljövőben talán eljutok Pécsre s találkozom majd Oszival. Az első mondat biztosan ez lesz: — Hájas Muki kalandjai...! (London) EMLÉKEK SZÁRNYÁN KARÁCSONYI SZÁNKÓ Hallod-e a bárányok csengettyűjét? Futnak a szánkóval felénk, este van már, de a bárányok világítanak a fehér havon, két vékony nyomot szántva, körös-körül béke és nyugalom, mint a mesékben. Akkor minden olyan volt kívül, mint belül a szivben. Ez a csengettyűszó vékony és tiszta, mint az emlékek egymásra dőlő aranyszála, szétfujhatod, ha nem hiszed, látod, ismét összeállnak egy fürtbe, kettőbe, egymásra rakódva, mint egy kis kazal. Erő él a szivben, fésül és simít, s elhozza a karácsonyfa éles hegyi illatát, mely szülőföldünk s életünk illata egyúttal. Lám, csengettyűznek ma is a fehér bárányok. A te sóhajtásod volt éz? Nem, ne kételkedj, futnak felénk a bárányok a szánkóval s hozzák a karácsonyt hópelyhes csomagikban. Megszólalnak a lőcsei harangok, mély kondulással, mert ez a mi első karácsonyunk. A harangszó erősiti a szivet. A kkor úgy képzelted, én is, hogy mindenki hallja a szenteste muzsikáját, s az emberek megfogják egymás kezét. Volt neked kis barikád, piros selyemszalaggal fényesített csengettyűgombokkal, mikor kicsi voltál a lőcsei szobában. Aztán lett szánkód és féljed, amikor a Görgői utón együtt siklottunk lefele a pirban égő sötétkék városba, nem vettük észre, hogy a nénék zsémbelnek, anyád csak egyre hajtogatja, merre késtünk, mi úgy éreztük: örök az élet, nincs- semmi romlása. Megtöröltük a karácsonyi szánkót, s vittük magunkkal édes csókkal Pozsonyból, hogy ott is futhassanak a sima havon, le a hegyekből, hosszú Kutasi Kovács Lajos utón, végtelen gyorsasággal. Én kormányoztam szöges bakancsommal, de akkor már ölemben ült a gyermekünk, s boldogan visított minden kanyarban, mig leértünk a Sánc ut végére, ahol már huzni kellett a szánkót a járdán, annyi ember sürgött-forgott, s mily barátságosan fénylettek az arcok, s mily bibliai arányokkal, vagyis a Gyermek egyensúlyával, kavargóit köröttünk három nyelv; mosolyogsz most odafönn, mert ugye igy történt. Fölgyulladtak a gyertyák, s te szelíd varázsló, megtérítetted az asztalt, szétraktad az ajándékokat, s mikor égett már minden gyertya, a gyermek elgügyögte a Miatyánkat. Akkor is szólt a csengő, de ez már a mi lakásunk villanycsengője volt, melyet én nyomtam meg, amikor intettél, hogy már lehet. Fény volt körülöttünk, fény égett bennünk, fény az utcákon, fény az ég csillagain. Pedig szegények voltunk, de az igazi fényt csak a szegények ismerik. A szív üdve száll a karácsonyfa körül. S én most tudom végképpen, hogy ezt mind neked köszönhetem, az egész légkört, az áramlatot, mely erősebb volt a villanyénál. Te ahhoz a karácsonyszánkós nemzedékhez tartoztál, mely minden jót tudott a régi magyar időkből, s volt ereje és kitartása, hogy ne feledje azt el ma sem. Hatalmas erő volt a szived, csupa készség, ügyesség, életosztó vidámság a kezed s a szemed, mely széppé varázsolta életemet, szépre és jóra nevelte gyermekedet s elkergette a felhőket, melyek időnként fejünkre tornyosultak. Karácsonyi fényedből éltünk, s ez a fény nem hasadt ketté, bármily keserűségek borították évközben a családi kört. Futott a szánkó velünk, te vetted át a kormányt, én hátúira ültem harmadiknak. Hosszú az ut a Zergehegy tetejéről, olyan illata volt az erődnek, mint valahol a Kárpátokban, ahol folyók, patakok, kis harangok is beleszólnak az esti hóba. Tagja voltál annak a nezedéknek, mely nem ismert félelmet és nem hátrált meg a szenvedéstől. Rohant kis karácsonyi szánkónk itt is, le a hegyekről, megálltunk egy pincénél vörös borért, elmentünk káposztáért a csarnokba, hogy minden együtt legyen ételben-italban, ami iz emlékeztet a tovatűntre, mert az iny idéz és osztályoz a gyarló ember számára. Te díszítetted fel a karácsonyfát, te gyújtottad meg a gyertyákat, a te szemed fényében csillogott ennek az estének értelme és igazsága. Amennyit az ember megvalósíthat a Gyermekimádó pásztorok egyszerűségéből és sejtelmeiből, te annyit valósítottál meg. Ott állsz most messze tőlünk, de a fényed világit, szánkód repít, nem mentél el, hála, glória neked mindenért! Szalatnai Rezső Karácsony diónkon megkopott az aranyozás bennünk is Tudós-szakállunk jégcsapos fegyvert a lábhoz szivünk szavunk súlyba egy szál fenyőgally mennyből az angyal cukorsüvegben a háromkirályok félkiló szaloncukor a közértből tiz deka mákos a térdeinkkel mit csináljunk Puszta Sándor
