Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-11 / 46. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL TÓNI BÁCSI, A KUCSÉBER Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A kucséber éppen olyan kihalt emberfajta, mint a tasmán vagy a neandervölgyi. Csak időben van különbség köztük. A tasmánok valamikor a múlt első felében tűntek el; a neandervőlgyiek negyven-ötvenezer éve. A kucséberek néhány évtizede. így én már, természetesen, nem találkozhattam se tasmánokkal, se neandervölgyi emberekkel. Az én szempontomból teljesen közömbös, hogy százötven vagy negyvenezer év választ el ezektől az emberfajták- Kutafi.j^cOY°cs tói. Az eltűnt kucséber fajtával azonban még találkoztam. Nem is egy Krudy-novellában, hanem személyesen. Igaz, elég régen. Gyerekkoromban. Ismertem Tóni bácsit, a kucsébert. Apámnak akkoriban, a huszas években, még egy kisebb vendéglője volt Veszprémben. Emlékezetem megőrizte jól a házat, a söntést, az éttermet, a „kisszobát”, a kerthelyiséget, a hársfákkal és a kuglizóval, a szaletlivel, melynek házhoz támaszkodó falára Farda mester, a füttyöskedvű piktor két romantikus feliképet remekelt. Az egyiken fürge, karcsú őzek gyülekeztek egy patak partján; a másikon — s ez volt az igazi! — hatalmas aeancsu rén? ar 's emelte magasra büszke fejét. og ez: a ház is, a kert is rég eltűnt. Helyén ma egy korszerű épület magaslik, de képzeletemben fel tudom építeni olyannak, amilyen volt. Még a virágzó hársfák illatát is érzem az orromban s hallom a méhek döngését a szőlőlugasban. Nem felejtettem el a futóbabot se a kuglizó kerítésén s arra is emlékszem, amikor kiragyogott a tavaszi nap, apám nagy élvezettel, sajátkezűleg festette át a kerti bútorokat, székeket, asztalokat. Ha visszagondolok a régi vasárnap délelőttökre, a lombok közt bujkáló fények játékára, a vendégek zsongására, a felcsattanó kacagásokra, a fürge pincére cikkázására, a habos sörrel aranyló stucnikra, korsókra, pikolókra, a frissen sült tepertős pogácsa illatára — akár Manet egy impremisszionista képe lenne előttem! Nos, ehhez az özönvíz előtti világhoz, gyerekkorom prehisztorikumához tartozott hozzá Tóni bácsi, a kucséber. Azt hiszem az egyetlen s talán az utolsó kucséber volt Veszprémben. Legalább is, soha nem hallottam másról, márpedig ha lett volna, bizonyára felbukkant volna nálunk. Tóni bácsi gondosan pedert bajuszával, csendesen és szerényen jelent meg esténként, nyakában a nagy, vesszőből font kerek kosárral, melyben mindenféle, gyerekszemnek csodálatos és kívánatos dolgot lehetett felfedezni. Csokoládét és cukorkát. De voltak ott kaucsuk-babák, fésűk és tükrök, zsebkések és ollók, illatos szappanok és parfőmök s ki tudja még mi minden? Tóni bácsi, a kucséber nem közönséges vándor-árus volt. A játék, a szerencse, a vállalkozás izgalmát és lehetőségét is magával hozta. — Pár vagy umpár? így hangzott a varázsige. S ha az ember eldöndötte, be kellett nyúlni a zacskóba és kihúzni a számot, mely aztán elárulta, hogy Fortuna istenasszony kegyes kedvében volt-e vagy sem? ' Apám csaknem minden alkalommal benn volt a játékba. Fillérekbe került, nem lehetett sokat kockáztatni. S mindig rám várt a nagy szerep: nekem kellett kihúzni a számot. S ha szerencsés volt a kezem, én választhattam ki a nyereményt is. Tóni bácsi azt hiszem igen régi ismerőse volt apámnak, hisz valamikor az első világháború előtt került Veszprémbe. A kucséber hozzá tartozott az Osztrák-Magyar Monarchiához. Nemrég olvastam, hogy Ausztria szlovén lakta Gottsche nevű területéről rajzottak szét Ferenc József apostoli király és császár soknyelvű birodalmába. A ,,Gottsche” alakult át a magyar nyelvben valami módon ,,kucséber”-ré. Úgy emlékszem, Tóni bácsi is valami sajátos dialektusban beszélte a magyart. Szlovén eredetű volt, de mintha Fiúméból került volna a Dunántúlra. Mindenesetre, Tóni bácsi a kucséber, túlélte a hosszuéletű Ferenc József apostoli királyt és császárt és rövidéletű utódját, IV. Károlyt, az utolsó Habsburg uralkodót. Túlélte az Osztrák—Magyar Birodalom szétbomlását. Ott maradt Veszprémben és esténként szorgalmasan járta az éttermeket, vendéglőket s azt a két „tükrös” kávéházat, mely Veszprémben volt. Nem emlékszem, mikor tűnt el Tóni bácsi. Nyilván meghalt, valamikor a harmincas évek elején. S vele halt ki az utolsó kucséber Veszprémben. Talán a Földön. Őszintén szólva, akár csak apám, szívesen befizetnék esetenként Tóni bácsinak, vagy egy másik kucsébemek a „pár vagy umpár” szerencse-próbán De a kucséberek kihaltak. Akár a tasmánok vagy a neandervölgyiek. S az unokám szempontjából már az se lényeges, hogy ötven, százötven vagy ötvenezer éve. (London) Történetek hires emberekről Molnár Ferenc egy barátjával ballag a Broadwayn. Fojtogatja a hőség, homlokáról patakzik a viz. Nehezen lélegzik. Szenved. Aztán egyszer megáll, körülnéz, s azt mondja: — Hogy én miért jöttem ide, azt tudom. De hogy az amerikaiak miért jöttek ide, azt nem tudom megérteni. — • — Egy vitán, amelynek tárgya a tv és a színház sorsának és jövőjének alakulása volt, megszólaltatták Incze Sándort, a hajdani szinházi Elet főszerkesztőjét is, aki hosszú évtizedeket töltött az Egyesült Államokban. — Amerikában — mondta fanyar humorral Incze — a tv nem konkurrencia a színháznak, mert a tv olyan, mint a feleség: otthon van és ingyen van... — • — Hírnév és dicsőség. Jókainak élete vége felé valamiféle ünnepséget rendezett Szeged városa. Töméntelen ember gyűlt össze, olvasók, hódolók sokasága üdvözölte a hírneves irót. Ülnek a banketten, egyszer csak az asztal végén felemelkedik egy daliás öreg magyar. Mosolyogva csóválja a fejét, aztán megy egyenest az íróhoz, megáll előtte, és felkiált: — Móric! Hát te vagy az?! Alig ismerlek meg. Pedig együtt jártunk Pápán iskolába... Nézi-nézi Jókai a Kossuth-szakállas arcot, s nagy nehezen kihámozza belőle a hajdani diák vonásait. Szeretettel öleli át pápai osztálytársát, s meghatottan mondja: — Régen nem láttuk egymást...-^^jony régen — bólogat az osztálytárs, s mutatóujjával kedvesen, szemrehányóan megfenyegeti az irót: — De hát hol az ördögben jártál, mit csináltál annyi tenger idő alatt, hogy semmit sem hallott rólad az ember..,? _________________ AZ ESEMÉNYEK NYOMÁBAN A BALKÁNI PUSKAPOROS HORDÓ A Balkán félszigetet politikai szakértők általában a világ puskaporos hordói egyikének tekintik. Ez egyike a feszültséggel teli területeknek, sail, világháborút megelőzően itt robbant ki a három legjelentősebb nemzetközi katonai konfliktus. A háború után, az atomkorszakban, amikor túlságosan a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok ellentéteire koncentráltunk, egy kicsit mintha megfeledkeztünk volnál a Balkánról. Ez azonban koránsem jelenti azt, hogy a feszültség a Balkánon csökkent volna, hogy ma nem lenne ugyanúgy egy puskaporos hordó (talán az egyetlen különbséggel, hogy nem robbant fel!) a Balkán, mint olyan gyakran századunkban. Sőt vannak olyan politikai szakértők is, akik szerint a Balkán még a nukleáris konfrontáció színhelye is lehet „TÍZEZER HALOTTÉRT FELELŐS” Az Egyesült Államok viszonylag tehetetlen a görög—török ellentét kérdésében. Jellemző, hogy Athénban az embernek a szemébe tűnik egy nagy Kissinger kép egy újságárus bódéban, amelyen ez a felirat van: „Keressük! Tízezer ciprusi meggyilkolásával vádlott.” A török—görög ellentét nem oldódott meg, a feszültség továbbra is létezik, a puskaporos hordó bármikor felrobbanhat. A KÉT NATO SZÖVETSÉGES Az Egyesült Államok helyzete speciális ebben az ellentétekkel teli helyzetben: mindkét fél a saját igazának támogatását várja tőlük, s ebben még az is támogatja őket, hogy mindketten tagjai a NATO-nak. Mind Törökország, mind Görögország igen fontos stratégiai szempontból az USA számára, mindkét országban jelentős amerikai támaszpontok vannak. És mindkét ország vezetői jól tudják, hogy az amerikai támaszpontok tulajdonképpen ütőkártyát jelentenek az ő kezükben: a görög—török ellentét tükrében azonban az egész helyzet komplikálttá válik, mivel mindkét szembenálló fél ugyanahhoz az egy USA-hoz fordul. JUGOSZLÁVIA — TITO UTÁN Jugoszlávia szintén a Balkán része, ahol két fontos tényezővel kell számolnunk. Az egyik: a nemzetiségi ellentétek, a másik: mi lesz Tito halála után? Nyilvánvaló, a Jugoszláviával való kapcsolatért kért nagyhatalom „vetekszik” a színfalak mögött: a Szovjetunió szeretné befolyását megerősíteni az idáig viszonylag független utat járó szocialista országban, ugyanakkor a nyugati fél szeretné, ha erre nem kerülne sor. Spectator
