Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-28 / 44. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL SZITTYÁK Irta: HALMI DEZSŐ Sokan emlékeznek még e dalra, mely igy kezdődik: „Szittya vitézek, a harc riadalma..." Elemista korunkban, kipirult arccal, tele torokkal énekeltük, mintha tudat-alatt átéreztük volna a szittya-magyar testvériséget. Abban az időben igen keveset tudtunk — legyen az tanár, vagy diák- nemzetünk őstörténetéről s ha valaki tagadta a finnugor származási elméletet, bizonyította a sumir-szittya-hun-avar-magyar rokonságot, azt hatalmi szóval elintézte a Magyar Tudományos halmi dezso Akadémia haubsburgi csoportja. Anonymus igy ir a szittákról: „A scythiai föld pedig igen teijedelmes. Scythanak első királya volt Magog, Jafet fia (Mózes I.könyv, 10.rész..Kinek nemzetségéből származott...Attila király...húst, halat, tejet, mézet esznek vala... nyusztok és más vadak bőrével ruházkodnak vala... s scytha nemzetet egy uralkodó sem hódította meg...Darius, perzsa királyt nagy csuful megszalaszták...Cyrus perzsa királyt háromszázharmincezer emberrel megőlék. Nagy Sándort csuful megszalaszták...kemény, volt a csatára, gyors a lovaglásra, fejükön sisakot viseltek s ijra és nyilazásra a világ minden nemzeténél derekabbak voltak“. A honfoglalástól napjainkig, a nép ajkán még mindig él a szittay származástudat. A nép meséi, mondái szálltak szájról-szájra, apáról-fiura, nezedékről-nemzedékre és nagyon sok szittya motívumot őriztek meg. A csökönyös finnugor származási elmélet hirdetői tagadják a magyarok szittya rokonságát, származását. Szerintük Anonymus a csacska meséket idegen, nyugati krónikásoktól vette át. De erre vonatkozólag legtalálóbb László Gyula proffesszor megállapítása: „Mert igaz ugyan, hogy Anonymus...talán a szkita és magyar rokonság gondolatát nyugati világ krónikáiból másolta ki, de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkodásban nem élt volna a szkita ősök hite. Könnyen meg lehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra, ahol aztán ehhez hozzáfűzték szkitiának a régi görög irodalomból örökölt leírását." László prof., mint régész, nem ért egyet a nyelvészekkel s a szittya-magyar rokonságot nem veti el. Ha szittya-mondák hazánkból jutottak el Nyugatra, onnan megmásítva, a szittyákra vonatkozóan, nem éppen kedvező színben kerültek vissza. Ezt, az uj formában előadott történetet a magyar nép nem fogadta el és mondáit eredeti történésekkel őrizte meg és adta tovább. A szittyák őshazája a Jenissei folyó — Bajkál-tó vidékén volt. Le. 600—300-ban a Fekete-tengertől a mai Mongoliáig terjedő területet tartották uralmuk alatt. Időszámításunktól kezdve nevük kezd elhalványulni s helyükbe a hunok lépnek, kik egyenes leszármazottai a szittyáknak. Egy nép nem tűnhet el nyomtalanul s nem születhetik egyik napról a másikra. Legfeljebb a nevük változik, mint szittyából lett hun s a hun elődje volt a szittya. Trogus Pompeius latin történész és a görög történetírók egységesen állapítják meg, hogy a világ legősibb népe a „scytha". A régi történészek — figyelembevéve azok nemzetiségét — görög, római, perzsa, örmény, kinai, stb. — az őskori népek neveit úgy ejtik, amint az nyelvüknek legjobban megfelel, kiejtésük legegyszerűbb számukra. így lehet egy nemzetnek, fajnak annyi neve, ahányan azokról történelmet írtak. A jobbik eset az, ha a történetiró személyesen érintkezhetett a néppel, melyről irt, ismerte azok követeit, kereskedőit, foglyait, vagy megfordult az idegen népek között, vagy vezetőik szállásán. Ebben az esetben saját nyelvén, de megközelithetőleg jól irta le a nevet, de ha másnyelvű történelmi forrást használt fel, akkor az elferdített név, már teljesen torzított formbában jelent meg. így scytha, chus, daha, saca, massageta, partus, avar, kazár, hun, stb. Herodotos, ki járt a szittyáknál azt iija, hogy az ő idejében az oroszpuszta keleti oldalától, Keletnek a mongoliai fensikig, Délre pedig Kisázsiái megtöltötték az egész területet. A szittyák minden más népeknél előbb laktak és éltek Kisázsiában. Tehát szittyák, mint turáni faj népesítették be Ázsia és Európa legnagyobb részét. Csengeri Antal történész bizonyítékok alapján állítja, hogy a szittyák a sumirok közeli rokonai és kortársai is voltak. Herodotos két legendában írja le a szittyák származását. A szittyák ősapja Targiatos volt, az Égnek és Boristhenes (talán Boristen, a mai Dnyeper folyó) leányának a gyermeke. Targiatosnak három fia volt; Lipoksais, Alpoksais és Kolahais. A legifjabbik, Kolahais utódai voltak a Paralátok szittya nemzetségei. A második mondát részletesen idézem. „Mikor Kr.e.1200 körül Herkules elhajtotta Geiron ökreit, arra a földre érkezett, hol most a szittáyk laknak. Nagy zivatar és hideg íepte meg s ő betakaródzva oroszlánbőrébe, elaludt. Alvása alatt legelni engedett lovai eltűntek. Felébredve összekeresi az egész vidéket, végre egy barlangba érkezik, amelyben egy gyönyörű, embertestű, de alsó végtagjaiban kettős kígyóban végződő leánnyal találkozott. Lovait ez a kigyóleány fogta el. Hosszan időzve itt, a leányt feleségül vette. Tőle született volna a szittyák ősapjaiként szereplő három királyfi. Mikor Herkules elbúcsúzott, az asszony megkérdezte, hogy mit csináljon majd a fiukkal, ha felnőnek? Herkules igy felelt: Itthagyom egyik ijamat és övemet. Amelyik a fiuk közül ezt az ijat úgy ki fogja feszíteni, mint én s amelyik ezzel az övvel úgy körül tudja övezni magát, mint én, azt és népét tedd meg ezen ország lakosainak, a másikokat pedig űzd ki az országból. Mikor a gyermekek felnőttek, az anya Herkules kívánsága szerint járt el. Csak a legkisebbik fiú tudta kifesziteni az ijjat s tudta magára csatolni az aranyövet, amelynek csatja végén aranycsésze függött. Az anya ezután nagyobbik fiának Agatirsz, a középsőnek Gélon, a legkisebbiknek pedig Skithes nevet adván, a két nagyobbat népével együtt kiűzte az országból. Herkules csészés öve emlékezetére minden szittya ember, még ma is csészét hord az övére kötve. A két nagyobbik fiú nyugatra költözött s elfoglalta a Fekete-tenger melletti síkságot. A kisebbik pedig megmaradt az ázsiai pusztákon, de az ő utódai voltak mindig a skytha népek királyai. A három királyfi születésétől fogva addig az ideig, amig Dárius perzsa király saját földjükön megtámadta a skythákat, (Kr.e.508) éppen ezer esztendő telt el." László proffesszor szerint: A szkita leletek közül a legjelentősebb a két aranyszarvas, a csörgők és szijvégek és a szentes-vekerzugi kocsi...Nagy lótenyésztésük volt az alapja a görög lovasságnak is; Macedóniai Fülöp — Nagy Sándor édesapja — például 20.000 kancát vásárolt a szkítáktól.” A szittyák egy része, jász, kun-szittyák, az Alföldön telepedett le. A szittya elszánt nép volt, az életnél többre becsülték a halált, temetésen nevettek, mulattak, 'a születésnél sírtak. A II. századból fennmaradt jász-szittya városok nevei: öskő, Kántanya, Furt-Árka, Párka, Partoska, Jegenyés, Hármasvár, Sáritanya, Survára. Ha valakit tüzetesen vizsgálja a turáni faj elhelyezkedését Ázsiában, Kisázsiában, Európában, legyen az sumir, szittya, hun, avar, magyar, bessenyő, bolgár, mongol, stb., tudomásul kell vennie, hogy egy olyan nagy turáni nép- és nyelvcsaládról van szó, akik egy nyelvet beszéltek, megértették egymást. A honfoglalás idejében nem volt szükség tolmácsra, ha a magyar beszélni akart az avar, bessenyő, bolgár követekkel, uralkodókkal, mert megértették egymást. A nyelv érthetősége a köznépnél biztosan még nagyobb arányú volt. E rövid történelmi áttekintés alapján el kell fogadnunk a szittya-magyar rokonságot, melyet az otthon élő László professzor sem vet el, ő sem hisz a magyar nyelvészek megállapításában. Ha hinne, nem tette folna idézőjelbe az „iráni szóréteg“ kifejezést, mert a magyar nyelvben nagyon sok olyan szó van, melyet a szittyák is használtak. így: tehén, tej, nemez,hús, szekér, vászon, özvegy, tiz, ezer, ing, kard. Remélem rövidesen el fog jönni az idő, amikor a nyelvészek is belátják tévedéseiket és megmásítják a finnugor származási elméletet. Végre tudomásul kell venniök, hogy a magyar nem a kis, tundrán élő törzsektől származik, hanem azoktól a népektől, melyek elsők voltak a világ kultúrájának megalapításában. CSILLAGÁSZATI ŐSZ (Folytatás a 14. oldalról) Ha behunyom a szemem, smaragdzöld hegyoldalakat látok, felhőkbe vesző csúcsokkal, hófehérre meszelt alpesi házakkal. Vitorlásokat ringató, acélkék színű tófelületet, végtelenbe nyúló tengert, amely örökmozgó hullámaiban tükrözi az égbolt kékjét. Számolom a hónapokat, mennyinek kell még elmúlnia, hogy ismét nyár legyen. Tavasz, virágzó orgonabokrok a kertben, korán világosodó hajnalok semmilyen zenéhez nem hasonlítható, álmotűző madárfüttye... Miért ez a féktelen sóvárgás a nyár után? Talán „atvizmus” diákkoromból, amikor a tavasz a várva várt szünidő előhírnöke volt, junius pedig már maga a buján zöldelő szabadság. Eltitkolt intők, letagadott leckék okozta szorongás helyett a gyönyörű, a fennkölt szabadság évszaka. A megkönnyebbülés, a felszabadult lelkiismeret kötetlen játéktere. Féktelen hancúrozásoké a serdülőkor küszöbén. És egy olyan meleg évszaké, amikor minden éjjel egy csengetésre vártam. Kínzásra, halálra, találkozásra elhurcolt hozzátartozókkal. Suttyomban elszívott cigarettákkal enyhített felnőtté válás, aminek idejét a félelem hozta indokolatlanul előre. És ez az ősz! Ez az ostenverte ősz, esőjével, nyomasztó ködével... Nem szeretem. Ám az őszt nem nyár követi. Előbb tél, azután tavasz... Essen csak az eső, boruljon ránk az ónos, szürke ég. ám nem csap be. Nem téveszt meg. Hiszen ez az ősz — csak csillagászati ősz. Lukács Mária
