Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-28 / 44. szám
JACLÍO .at imiahek —mauytwhikadü FOKOZÓDIK AZ ERŐSZAK Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Folyton halljuk, hogy főleg Amerikában mennyit szenved manapság az emberiség betöréstől, rablástól, de legfőképpen gyilkosságtól. Ha valaki legcsekélyebb mértékben feligazitja magát, már gyilkol. Ha a gyerek nem kapja meg azt, amit akar, lelövi az apját, ha az apa dühre gerjed, lelövi az egész családot. Az effajta büntettek most már napirenden vannak. Folyton tanakodnak rajta, hogyan lehetne mindezt megakadályozni, hogyan lehetne Dőhnányinó véget vetni ennek a vérfürdőnek, és Zwhai Ilona közben moziban, televízión, könyvekben alig olvasunk másról, mint gyilkosságról. Világért se akarom támadni a Televíziót. Hiszen el se tudnám képzelni, mit csinálnék a televíziós előadások, vagy a hírek nélkül. Annyian, akik betegeskednek, vagy öregek, minden vigaszukat abban találják, hogy ott ülnek a televízió előtt és hallgatják. Szegény Édesanyámat minden úgy érdekelte, számára még a hirdetések is, melyeket pedig mindenki utál, úgy érdekelték, azt mondta, mindegyik egy kis mesét jelent neki. Viszont ami igaz, az igaz. A televíziónak kellene elsősorban jópéldával elöljámi a bűntények megszüntetésében. Volt idő, amikor erélyesen támadták a televíziót azért, hogy erőszakos jeleneteket mutogat és akkor, egy ideig óvatosabb is volt. Manapság azonban már ismét dúl a verekedés, lövöldözés, pofoszkodás, mást se lehet látni, mint azt, hogy püfölik, öklelik egymást, mig a vér csak úgy patakzik róluk. Persze, a televíziós társaság azzal védekezik, hogy ez kell a közönségnek. Szavazás révén megállapították, hogy ez érdekli leginkább őket. El is hiszem, hogy ebben igazuk van, mert magam is beszéltem egyesekkel, akik olyan idegesek, hogy csak akkor hallgatják a televíziót, ha olyan hátborzongató történeteket ad elő, mint az Operaház fantomja volt. Azt mondják, annyira deprimáltak a mindennapi gondok miatt, hogy csak akkor biiják figyelmüket valamire összpontosítani, ha felrázzák őket keserűségükből. Ezen persze lehetne segiteni. Magyarországon megállapítottuk, hogy igenis lehet nevelni a közönséget. Amikor megboldogult Féljem a rádió zeneigazgatója volt, olyan programot állítottak össze, mely klasszikus zenét hirdetett és szinte kioktatta a hallgatóságot, nevelte, irányította őket, úgyhogy még azok, is akik sohase hallottak komoly zenét, érdeklődéssel figyeltek fel. És ennek meg is volt az eredménye. Egy hangverseny alkalmával az operában, amikor az Uram dirigált és olyan nehéz műsor került előadásra, ami igazán csak kevés embert érdekelhetett, észrevettük, hogy az első sorban falusi parasztok ültek, még a kosaraikat is magukkal hozták és szépen letették lábuk elé. Nagyon meglepett a dolog és az Uram odaküldött hozzájuk valakit, kérdezze meg, miért jöttek el ilyen nehéz műsort meghallgatni, hiszen bizonyára nem ismerik Brahms szimfóniáit. Erre azok vidáman újságolták, hogy bizony ők ismerik, hallgatják a rádiót és úgy megszerették a komoly zenét, hogy most eljöttek ide, hogy a színpadról is meghallgassák. Itt azonban ennek a fordítottja történik. Mindenáron kedveskedni akar-ŐSZ Az ősz tegnap falunkba költözött. Tüdőnk kortyolja a tiszta szelet. Játszadoznak a suhanc fellegek: fénnyel labdáznak a hegyek fölött. Duzzad kalászban érett rizsszemek. Viz iramlik keskeny árkokon át. Gépek z^ja veri föl a határt. Teacserjéktől zöldek a hegyek. Dúdol az ősz. Hallgatom halk dalát; halfja-e a pásztor is odafönt? Az utón bivalyos szekér döcög. Alkonyszél surran, megrezzen az ág. Ballagok sárga rizstáblák között. Mélyül a kék, homályba hull a nap. Nézem az őszt merengve, hallgatag, s utitársamul szegődik a csönd. Balássy László Csillagászati ősz Délután, amikor ismét szürke lett az ég, és szinte esti sötétség borult a városra, valahogy az jutott eszembe, milyen jó is lenne elrepülni valahová. Ezúttal mindegy volt, hová. Csak repülés legyen. Mert a gép felemelkedik a felhők fölé. Lent szürke, ólmos félhomály, fent a dimbes-dombos, hómezőkre emlékeztető felhőtakaró felett vakítóan kék ég, szikrázó napsütés. Nem szeretem az őszt. Félek az egymásra torlódó napfényszegény napoktól, nyálkás, nedves utaktól, kabát alá tolakodó nyirkos hidegtől. A végeláthatatlan, reménytelenül hosszú téltől. (Folytatás a 15. oldalon) nak a közönségnek és azt nyújtják, amit óhajt, mégha meg is mérgezik vele a hallgatók lelkét. Legszomorubb, hogy a gyermekeket mérgezik meg ilyen erőszakos jelenetekkel. A Tarzan filmek például évek óta kedvenceim. Szombatonként már alig várom, hogy végignézzem, hogyan szaladgál Tarzan az őserdőben, birkózik oroszlánokkal, szeliditett tigrisek, csimpázok követik, van egy szelíd elefánt, amelyen lovagol, szóval mindez szinte üdítő hatást kelt rám és örültem annak, hogy a gyermekek is ezt látják és megszeretik az állatokat. Amellett Tarzan mindig valami nemeset cselekszik, megmenti a védteleneket, igazságot elképedve tapasztalom, hogy még a Tarzanfilmeket is megrontják az erőszakkal. Tegnap végignéztem egy Tarzan filmet, azaz végis se néztem, mert úgy megundorodtam tőle; negyvenöt percig más se történt, minthogy Tarzan birkózott, verekedett, fenekedett gonosztevőkkel, akik gyémántot jöttek rabolni az őserdőbe, folyton puffogott a puska és egymásután potyogtak be holtan valami szakadékba az emberek. Egyetlen állatot se láttam. Csak az őserdő maradt meg háttérnek a régi szép filmekből, no meg maga Tarzan. Felteszem a kérdést, hogy miért? Elképzelhetetlen, hogy a gyermekeket ne inkább az állatok érdekelnék, mint ezek a piszkos gonosztevők, akik folyton káromkodnak, lövöldöznek, birkóznak, gyilkolnak? Igaz viszont, hogy én más időben voltam gyermek és úgy látszik, a mai gyerek már úgy meg van mételyezve a sok kegyetlenség és erőszak által, hogy ezek a gyilkos jelentek kötik le legjobban a figyelmét. KÉRDÉSEK VÁLASZ NÉLKÜL Hallgattunk-e legalább egyszer, mikor igazságtalanság ért minket — jóllehet védekezni szándékoztunk? Megbocsátottunk-e legalább egyszer, noha ezért semmi dicséretet nem kaptunk és szótlan bocsánatunkat természetesnek találták? Engedelmeskedtünk-e legalább egyszer nem kényszerből, nem mert különben kellemetlenségeink lettek volna — hanem pusztán azért a bizonyos titokzatos, hallgatag, megfoghatatlan miatt, amit Isten akaratának ismerünk? Hoztunk-e legalább egyszer áldozatot, ha semmi köszönetét, elismerést nem kaptunk — és főként önelégültség nélkül? Éreztük-e legalább egyszer magunkat teljesen magányosnak? Elhatároztunk-e legalább egyszer valamit csakis a lelkiismeret szavától indíttatva legbensőnkben, ott, ahol már senkinek nem beszélhetünk róla, senkinek nem magyarázhatjuk meg, ott, ahol az ember egészen egyedül van és tudja, hogy ennek a döntésnek súlyán senki nem könnyíthet, amiért mindig és örökké ő lesz a felelős? Teljesitettünk-e valami kötelességet legalább egyszer, melyet látszólag csak azzal a perzselő lángolással vihetünk véghez, hogy önmagunkat egészen kisemmizzük, s ha ezt megtettük, már nagy ostobaságnak látjuk, melyet senki sem köszön meg? Voltunk-e legalább egyszer jók valakihez, kitől a köszönet és megértés semmi visszhangját nem hallottuk és még az az érzés sem jutalmazott, hogy „önzetlenül és dicséretreméltón” viselkedtünk? Pápay Klára
