Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-07 / 41. szám
JAtfvíO P ÓUAH1H HA /í*AM ;,rnS.'‘t)LtoATih $/. r*^:».r*rr? fV*}rr <h 'í ^ h rn ifaif gít ni**J MAGYAR HÍRADÓ ACHMED ÉS MOHAMMED Irta: HALÁSZ PÉTER Ha nem egyetlen napon belül, reggeltől-estig történik, akkor talán fel sem figyelek rá. A reggel azzal kezdődött, hogy felfedeztem: Mimi tulajdonképpen nem Mimi, de Achmed. Ezt azonban igy nem érthetik, részletesebben meg kell magyaráznom. Lakásommal tőszomszédságban működik a „Mimi”-hez címzett éjszakai lokál, eredeti neve: ,,By Mimi”. Ez a bár keservessé teszi éjszakáimat. Miminél este 9 óra- Halász Pétsr kor kezdődik a „nagy élet”, vagy méginkább a nagy élet illúziója. Bömbölni kezd a zenemasina, amelyet divatba-jövetele idején, vagy 20 esztendővel ezelőtt, Wurlicernek neveztek, alkalmasint azért, mert a Wurlicer-gyár készítette elsőnek ezeket az ördögmasinákat. Miminél egy ilyen Wurlicer-gép dolgozik (régivágásu ember lévén, hadd említsem azon a nevén, amelyen rajtam kívül már senki más) és olyan számokat bömböl ki az utcára, amelyekkel engem ki lehet üldözni a világból. De ha csak az utcára bömbölné, az még nem volna olyan nagy baj, de belebömböli a hálószobámba, az ágyamba, a paplanom alá, a fülembe, megráz lelkem mélyéig és tetszhalálnak tűnő álmomból is életre riaszt. Nincs előle menekülés, hiába fúrom fejemet a párnámba, hiába tapasztom tenyeremet a fülemre. Miminél lüktet a Wurlitzer és belelüktet minden éjszakámba. Amikor már reménytelen az alvásra tett minden erőfeszítésem, akkor hanyatfekszem és azzal próbálom kárpótolni magam, hogy elképzelem: milyen lehet Mimi? Elcsigázott képzeletemben Mimi (valamilyen rejtélyes módon) leginkább Marlene Dietrichre emlékeztet, szőke, álmatag tekintetű, testhezfeszülő estélyi ruhát visel, hosszú szipkából cigarettázik és a hamut a lábainál heverő idegenlégiósok orrára pöccinti. Mert félig kábult képzeletem világában Mimi lokálját idegenlégiósok népesítik be, szakasztott olyanok, mint a „Marokkó” című filmben, amelyben Marlene Dietrich partnere Gary Cooper volt. Ilyen félig éber, félig ájult, pihentető álomra vágyó, de azt el nem érhető idegfeszültség óráiban az ember ügyet sem vet olyan apró valószerűtlenségekre, hogy a müncheni Amalienstrasséban idegenlégiósok tolonganak Mimi körül — valamivel kárpótolnia kell magát az embernek. A hét egyik estéjén azonban nagy meglepetés ért: Miminél nem gyulladtak ki a fények, a lokál zárva maradt, a Wurlitzer lemezeinek őijöngő kakofóniája nem verte fel a környéket. Ezen az estén is nehezen aludtam el, várva, hogy mégiscsak kigyullnak a fények, fölharsan a zenegép, úgy voltam vele, mint az, aki órák óta csuklik, s amikor végre megszabadul tőle. nem tudja elhinni. A következő csuklásra várás pillanata még kínosabb tud lenni, mint maga a csuklás. Azon az éjszakán azonban csend honolt az Amalienstrasséban. Reggel elmenőben észrevettem, hogy a bár ajtaján cédula fehérük. Odasiettem és elolvastam. A következő állt rajta: „Értesítem kedves vendegeimet, hogy családi ok miatt ma este a lokál zárva marad. Holnap természetesen a régi szeretettel és előzékenységgel várja mindannyiukat: Achmed.” Így kellett ráeszmélnem tehát arra, hogy Mimi nem Mimi, az álmatag tekintetű, feszülő estélyiruhás, hosszú szipkából cigarettázó démon helyett egy Münchenben letelepedett török: Achmed éji lokálja működik hálószobám ablaka alatt. A valóság tehát meg ettől a parányi illúziótól is megrabolt, álmatlanul áttüzesedett párnáimon hánykolódva már most hogyan képzeljek magam elé éjszakánként: egy törököt? Ugyanazon a délutánon történt, hogy szemben az Operaházzal betértem München egyik legbajorabb, tehát legtipikusabb kis söröző-büfféjébe, a Franciskánusokhoz, étvágyamat felkeltette ugyanis a biiffé elé helyezett étlap, amely szerint debreceni kapható, káposztával vagy tormával. Betértem tehát a büffébe. Valószínűleg nem lepi meg önöket, hogy a „Debrezinert” nem káposztával kértem, hanem tormával. A bajor pincérnő, idősebb asszony volt, megszokott hangsúlyával, kedélyesen megkérdezte: — Und was trinken Sie? (vagyis, hogy mit iszom?), mire közöltem vele, hogy egy krigü sört. Válaszom aligha lepte meg, ellenben harsányan elkiáltotta magát: — Mohammed, ein halbes Helles! Mire előkerült barátságos mosollyal maga (Folytatás a 11. oldalon) NŐI SAROK A szépség kilenc titka 1. Arc. Lássuk el arcbőrünket tápanyagokkal, ne hagyjuk kiszáradni. Használjunk éjszakára zsíros krémet. Ha van hozzá elég türelmünk, legalább hetenként egyszer készítsünk házilag arcpakolást, például egy kis túró, reszelt sárgarépa vagy gyümölcspép keverékből. 2. Fogak. Mindenekelőtt: ne hanyagoljuk el a fogorvoshoz járást! Azután: használjunk megfelelő fogkrémet (mert a legalább napi kétszeri fogmosást remélhetőleg már meg sem kell említeni). Távolittassuk el időnként a fogorvossal a fogköveket, és lehetőleg ne dohányozzunk. így fehérebb marad a fogunk, és a leheletünk is kellemesebb. 3. Haj. Használjunk többféle sampont, mert mindegyik más hatóanyagot tartalmaz. Akinek rossz állapotban van a haja, vágassa le rövidre. Különösen nyáron ez a legjobb frizura. 4. Bőr. Fürdés vagy zuhanyozás közben dörzsöljük végig testünket kefével vagy szivaccsal. A napfürdő módjával hasznos, a légfürdő mindig. 5. Alak. Óvakodjunk az elhízástól, és ha már megtörtént a baj. igyekezzünk lefogyni. Csökkentsük a kenyér és a cukor fogyasztását, együnk több zöldséget és gyümölcsöt, mérjük gyakran a testsúlyunkat. 6. Izomzat. Tornázzunk minden reggel, még ha csupán néhány percig is. Sétáljunk, túrázzunk minél többet. A gyaloglás és az úszás megjavítja az alakot, feszessé teszi a hasizmokat. 7. Lábak. A lábak szépségének titka is elsősorban a torna, a gyaloglás és a masszázs. Ehhez járul szükség esetén a rendszeres pedikűrözés, lábápoló szerek használata. 8. Hát. Mielőtt hátul mélyen kivágott ruhát vennénk vagy csináltatnánk, álljunk háttal a tükör elé, vegyünk kezünkbe egy másik tükröt, és vizsgáljuk meg szigorúan hátunk bőrét. 9. Kéz. Annak is szép, ápolt keze lehet, aki minden kézimunkát maga végez. Munka előtt és után kenjük be kezünket krémmel, hetenként manikűrözzünk. Reggel és este masszírozzuk végig ujjainkat zsíros krémmel. EGYÉNI VÉLEMÉNY Még nincs vége az energiaválságnak! Frank Zarb szövetségi energy administrator bírálta a tömegközlekedési eszközöket, amiért azok nem fordítanak elég gondot az energiaválságra. A hírközlés eszközei mellett szintén elmarasztalta a politikusokat, s nem utolsó sorban a közvéleményt. Zarb keserűen jegyezte meg, hogy mi egy olyan társadalomban élünk, ahol a rossz hírek hozóit inkább lefejezik, mintsemhogy meghallgassák. Az emberek nem akarnak többé hallani az energiaválságról. Igaza van Mr. Zarbnak. Éppen múlt vasárnap estek nekem egy különben kedves család férfitagjai, amikor felhoztam a mérhetetlen pazarlás és az energiaválság problémáit. Szerintük, és ki tudja hány amerikai szerint, az Egyesült Államok (mint természetesen a világ leggazdagabb országa) kimeríthetetlen energiaforrásokkal rendelkezik. Jellemző módon, a laikusnak kijáró lenéző mosollyal azt is hozzátették, hogy ők sohasem vették komolyan az arab bojkott utáni benzinhiányt. Szintén megjegyezték, mint gondolom sokan (Folytatás a 9. oldalon) HS-Z-E-M-L-eH Bemard T. Feld és Victor F. Weisskopf csupán kettő, a nagyszámú amerikai fizikus közül, akik évtizedek óta figyelmeztetik a kormányt és a és a haladó közvéleményre apellálva szeretnének valamit tenni az atomfegyverek és a hagyományos fegyverek mértéktelen növekedése ellen. Sokan úgy érzik, hogy a tudósok különösképpen felelősek a fegyverkezési versenyért, hiszen ők teremtették a legszörnyűbb fegyvert, amit az emberiség valaha is birtokolt: az atomfegyvert. A két fizikus hangsúlyozta, hogy a tudósok elsősorban a természet jelenségeit kutatják, de amikor kutatásaik sikeresek, akkor mérnökök, katonák, technikusok, politikusok veszik át az eredményt, s nem a tudós vagy a tudomány szempontjai döntik el, hogy mi lesz valamiből. A kutatások eredményeit sokféleképpen lehet felhasználni. Ugyanaz a rakéta, amelyet eredetileg talán a sztratoszféra legfelső rétegeinek a kutatására terveztek, képes egyúttal az atombombát elvinni a Föld másik felére. Ugyanaz a rakéta, amely az embert viszi az űrbe, (esetleg annak egy változata) a katonák kezében egészen más célokat szolgál. Amióta megalkották az első atombombát, azóta érzik a világ tudósai, hogy megnőtt a felelősségük. Azóta harcolnak a fegyverkezés ellen, és azóta sikertelen ez a harcuk. Például mielőtt Japánra ledobták az első atombombát, az abban illetékes tudósok többsége mindent megpróbált, hogy erre ne kerüljön sor. Hiába. A II világháború után az atomfizikusok nagy többsége kifejezte reményét, hogy az atomenergiát békés célokra fogják felhasználni. A tudósok nem felelősek jobban azért, hogy nem igy történt, mint mások. A tudósok kutatnak és alkotnak — de nem döntenek arról, hogy mire használják később kutatásaik eredményeit.
