Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-30 / 40. szám
9. ÖEDÄL« MAJOMKODAS Irta: HALÁSZ PÉTER A közeljövőben az Egyesült Államok Országos Tudományos Alapítványa kiállítást rendez Moja uj rajzaiból. Hogy Moja kicsoda, azt talán nem mindenki tudja, éppen ezért rövid bemutatása helyénvaló. Moja egy 3 és fél esztendős csimpánz, egyike annak a kicsiny, de tehetséges csimpánzkülönitménynek, amelyik az amerikai Nevada államban levő egyetem programján beiül. Allen és Beatrice Gardner professzorok irányítása alatt fejleszti képességeit. Maja nemcsak rajzolni tud, de beszélni is. 117 sióból álló szókincse van, amit olymódon hasznosít, mint beszédre képtelen emberi lények, tehát jelbeszéddel. Maja — ami svahiii nyelven annyd jelent, hogy ,,Egy hosszú és odaadó tanulmányok után áprilisban leült rajztáblája elé és rajzolt valamit, ami merőben különbözött az ő és társainak eddigi, meglehetősen szeszélyes vonalakból összeálló fűkálmányaitól. Amikor Gardner professzor — jelbeszéddel — megkérdezte tőle, hogy mit ábráz»! a rajz. Moja ugyancsak jelbeszéddel — tudtára adta, hogy: egy madarat. A professzornak ugyanaz volt a véleménye, hogy az ábra mkáb hasonlít halra, de madárnak is elfogadható volt. Amikor azonban arra kérte Mpját, hogy rajzoljon még valamit, Moja jelekkel tudtára adta: „Ez volt az egész”. Befejezte. Egyelőre elege volt. Hiába adtak neki még egy rajzpapirt, ceruzát, Moja kedvetlenül vakaródzott. Nem azt a benyomást keltette, mintha nem volna több művészi mondanivalója, éppen csak arról volt szó, hogy az újabb erőfeszítéstől idegenkedik. Azóta, sikerén felbuzdulva, Moja már több madarat rajzolt, később egy macskát, három héttel ezelőtt pedig egy epret. Tudós oktatói most azon törik a fejüket: az, hogy Moja megtanult beszélni, hozzásegiti-e őt képzeleteinek papirravetéséhez, vagyis az, hogy megtanulta a szót: madár, feltámasztja-e benne a kedvet ahhoz, hogy madarat rajzoljon, vagyis ötletet ad, vagy pedig az ötlet a szó ismerete nélkül is fölmerülne benne, legfeljebb nem tudná megnevezni? Valószínűnek tartják, hogy a szavak megismerése: madár, macska, eper — elvezették Moját annak felfedezéséhez, hogy ezeket az objektumokat, képzeleteket művészi eszközökkel is interpretálni lehet. Valószinűleg ez rejlik minden képzőművészeti törekvés mélyén. Moja nem az egyetlen beszélni tudó csimpánz Nevadában. Még néhányat megtanítottak Gardnerék a jelbeszédre, közöttük Pilit — svahiii nyelven annyit jelent, hogy „Második” — és Tatust, ami svahiliül — kitalálták — „Harmadik”. Pili két éves, Tatus hat hónapos. Kisebb szókincsük van, mint Mojának, de azért egész jól kifejezik magukat. Szavakat, fogalmakat összevonó módszerrel konverzálnak. Moja például ,,ital”-nak nevezi a téjet, a vizet, a húslevest, a kávét, a narancslevet és még az ablakon verő esőt is. Uj képzeteket is formálnak maguknak. Egy kacsára például Moja kijelentette: vizimadár. A mustárból „fáj-étel” lett. (Valószinűleg csípte Moját). A jelzést, hogy „piszkos”, helyesen alkalmazzák mindenféle maszatra, de ezen túlmenően alkalmazták egyszer Gardner professzorra is, amikor már unni kezdték oktatásait. A nevadai tudósok nemcsak diskurálnak Mojával, Pilivel és Tatussal, de olykor hallgatóznak is, vagyis meglesik őket, hogy miről beszélgetnek egymással, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. Az eddigi megfigyelések alapján nem közölhetik, hogy a diskurzus magas színvonalú volna. (Dehát hány emberi lényről közölhetnék?) Főként gyerekes dolgokra buzdítják egymást, ilyesmire például: gyere és csiklandozz meg — ezt minden csimpánz szereti, vagy pedig — játszunk fogócskát! Amit még a csiklandozzsnál is jobban szeretnek. Az igazság az, mondja Beatrice Gardner, hogy az ő korukban levő gyerekektől sem várhat az ember nagyobb szeüemeaéget. (Mint látjuk, Beatrice Gardner jóindulatúan ctaéaő a felnőttekkel seemben.) A tudományos világ nagy érdeklődéssel követi Maja, Piti és Tatus szettem! és művészi fejlődését Nevadában. A távlatok bdáthatatlaaok. Annyi bizonyos, hogy ha egyszer Hollywood elhatározza magát arra, hogy újraforgatja a Tarzaa-fitmcket (ami aligha várat magára sokáig), Tarzanoa és hitvesén kívül Csita, a majom is beleavatkozhat a diskurzusba, amikor Tarzan elmondja hires konfenszát: — Én Tarzan, te Jane... Csita valószínűleg igy szól: — Áldásom rátok. Persze nem szavakkal. Jelekkel. IV PARSAI A JELÖLTEK KÖZÖTT — Majd meglátjuk, ki a legény... A LEGJOBB ÁLLÁS (Folytatás a 8. oldalról) ahol kötelező az estélyi öltözék. Részt vehet az alelnök minden nagyobb társadalmi rendezvényen is a Fehér Ház parkjában, feltéve természetesen, hogy nincs a sajtófotós útjában. Az igazi és legnagyobb szépsége az alelnöki tisztségnek, hogy az alelnök szabadon rendelkezik minden idejével. Nem kell reggelente blokkolnia a munkahelyén, s ezt esténként sem igénylik tőle. Ha valaki délelőtt tiz órakor teniszezni hívja, bármikor nyugodtan elmehet. S ha egy gazdag barátja meghívja Palm Springsbe egy hosszú hétvégére, biztos lehet benne, hogy senki sem fogja ezt az időt levonni a szabadságából. S nem csekély az sem. hogy amikor az elnök külföldre utazik, az alelnök besurranhat annak ovális irodájába, s beülhet a karosszékébe. S ha senki sem figyel oda. az elnök forródrót telefonján még Moszkvával is beszélhet. Az alelnöki tisztség a második legnagyobb pozíció az országban. Éppen ezért olyanok is tömegesen igyekeznek az alalnök kegyeibe férkőzni, akikről még soha nem is hallott. Egyesek ingyen kolbászt, mások készpénzt ajánlanak. Egyiket sem kell elfogadnia. Ha pedig rajtakapják, akkor sincs veszve semmi. Mindig könnyen rendezheti a dolgot az igazságügyminiszterrel. aki boldog lesz, ha sikerül elkerülni az országos botrányt. Ezekután a levitézlett alelnök visszatérhet otthonába, könyvet irhát, s ha ügyes ügynöke van, kétszer annyit kereshet, mint az alelnöki beosztásban. Nem csoda tehát, hogy az Egyesült Államokban oly sokan gondolni sem akarnak arra, hogy az elnöki székbe kerüljenek, de mindent odaadnának, hogy Amerika alelnöki tisztségét betölthessék. KUTYASASOK AZ ADÓSSÁG A kutyák okosságáról legendás történetek forognak közszájon. Híres az a kutya, amelyik moziban látta a „Háború és békét” és sirt a meghatottságtól, holott, mikor olvasta, nem tetszett neki. No aztán a Rin-tm-tin és Kántor-történeteken kívül még jó pár valószínűtlen kutyahistóriát ismerek, amelyeket el sem hinnék, ha nem magam találtam volna ki őket. Bízvást állíthatom: némely kutya okosabb, mint az ember, a jóindulatról és becsületességről nem is beszélve. Az alábbi történet azonban éppen nem támasztja alá a kutyák egyenes jelieméről táplált állatbaráti véleményeket, bár tulajdonképpen nem is cáfolja őket. Kálmán Jenőnek, az elmúlt évtizedek nemrég elhunyt aranyos humoru pesti írójának volt egy kutyája, egy rendkívül okos puli, amelyről könyvet is irt. és amely a történelemben — legalábbis a (Folytatás a 12. oldalon) REND]EDÉS A polcokon, a ládák alján, a félhomályos zugokban mennyi tárgy! Többségük felesleges már. Nem emlékeztet semmire. Fontosabb az ajándék átadása, mint az szándék. Az ölelés testmelegénél néha többet segít egy kézfogás. A katonák a fronton elesnek. Ök másképp hullnak el, mint ősszel a virágok. Egy-egy tárgyról letörlöm a port, s arra emlékezem, ami következik m^jd. — Mint akiket tömegsírba dobtak, a jelfelenség megjelölheti az élöl is. J^j, a személytelenség! Inkább az összetartozásról beszélek most. Van búvóhely a bajban, és fölvirágzott szószék is, ha kell, hogy örömöm kikiáltsam. Gutái Magda I
