Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-30 / 40. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ VICCNEK NEM KELL VIZŰM Irta: VAJDA ALBERT Viccnek nem kell vizűm... Erre a megállapításra juthatunk, ha elolvassuk a New York Times Magazine varsói tudósítójának beszámolóját. A lengyel humorról és a lengyel viccekről közöl figyelemre méltó gyűjteményt. A felsorolt viccek nagy részét — szerény véleményem szerint — Budapesten találták ki és azután sikerült — vizűm nélkül — Lengyelországba és az amerikai újságíró mint a lengyel politikai humor gyöngyszemeit Vajda Albert jegyezte fel. Nemzetközi vadászcsoport menekül egy farkascsorda elől. Látják, hogy nincs kiút, egyiküket fel kell áldozni. Sorsot húznak és az angolra esik a választás. Merev arckifejezéssel hátramarad, mig a többiek tovább szaladnak. A farkasoknak nem elég egyetlen áldozat, változatlanul üldözik a vadászokat. Egy francia és egy német vadász után már csak ketten maradnak: egy magyar és egy lengyel. A magyar rövid előadást tart arról, hogy az embernek le kell számolnia az életben bizonyos helyzetekkel. A lengyel mosolyogva csak ennyit mond: „Ne aggódj, komám” — ezzel elővesz bundája alól egy géppisztolyt és lelövi az összes farkast. A magyar vadász lélegzet után kapkodva kérdi: „Dehát...dehát miért nem lőtted le őket előbb?” Mire a lengyel előhúz zsebéből egy üveg vodkát és azt mondja: „öt embernek egy üveg? Túl sokan voltunk hozzá!” Ez egyike azoknak a tipikus lengyel vicceknek, amelyeket a New York Times Magazine munkatársa gyűjtött össze Varsóban. De olvassuk el a következő lengyelnek mondott viccet, amelyet hosszú évekkel ezelőtt találtak ki Budapesten. Kohn, egy régi kommunista párttag kivándorló útlevelet kér. A hivatalban megdöbbenve kérdik, hogy miért? Kohn igy válaszol: „Két okból akarok kivándorolni. Az egyik az, hogy a szomszédom közölte velem: ha megbukik ez a rendszer, akkor engem fel fognak akasztani.” A lengyel hivatalnok megnyugtatóan szól közbe: „Nyugodjék meg, Kohn elvtárs, garantálom magának, hogy a mi rendszerünk nem omlik össze.” „No lá|ja” — mondja erre Kohn —, „ez a második ok.” A mezőgazdasági problémákkal foglalkozik a következő vicc: Ellenőr látogatja meg az állami gazdaságot és megérdeklődi, milyen lesz a várható burgonya termés? Az igazgató azt válaszolja, hogy jobb lesz, mint a múlt évi. Az ellenőr részletesebb tájékoztatást kér, mire az állami gazdaság vezetője ezt mondja: „Ha a várható burgonya termést egymásra raknánk, akkor a krumplitorony felérne egészen az Úristen térdéig.” Az ellenőr megdöbbenve kiáltja : „Dehát elvtárs, maga tudja, hogy nincs Isten!” „Dehát elvtársam” — válaszolja az igazgató —, „maga tudja, hogy nincs krumpli.” Az amerikai ujságiró gyűjteményének következő gyöngyszeme — véleményem szerint — szintén magyar eredetű. Egy lengyel gyárban a párttitkár korholja a dolgozókat, hogy nem járnak pártértekezletekre. Szabad idejükben otthon ülnek és emiatt nem tudnak semmit. Hogy állítását bizonyítsa, megkérdi az egyik munkástól: — Kicsoda Brezsnyev? — Fogalmam sincs. — No látják! Ennek az elvtársnak fogalma sincsen arról, hogy Brezsnyev a Szovjetunió dicső vezére. Ez az eredménye annak, hogy az elvtársak otthon ülnek, ahelyett, hogy pártértekezletekre járnának. Maga elvtárs, tudja-e, hogy kicsoda Gierek? — Fogalmam sincs. —No látják! Nem tudja, hogy Gierek Lengyelország vezetője. Ez is azért van, mert az elvtársak otthon ülnek, ahelyett, hogy pártértekezletekre járnának. — Párttitkár elvtárs, lenne egy kérdésem! — áll fel az egyik dolgozó. — Tessék. — Tudja maga, hogy ki az a Novák? — Fogalmam sincs róla. — No látja, ha otthon ülne, ahelyett, hogy folyton pártértekezleteken lenne, akkor tudná, hogy a Novákkal csalja magát a felesége! És végül egy jellemző, valóban lengyel vicc a New York Times Magazine varsói tudósítójának gyűjtéséből. — Mi a különbség Lengyelország és az Egyesült Államok között? — Semmi a világon! Lengyelországban semmit sem lehet vásárolni zlotyért és az Egyesült Államokban sem lehet kapni semmit zlotyért. Ezzel szemben Lengyelországban mindent lehet vásárolni dollárért és ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban, ahol szintén minden lehet dollárért venni. Amerika 49 államból áll, plusz Alaszka. Lengyelország 49 megyéből áll, plusz a Szovjetunió. Az Egyesült Államokban bőségesen van hús, Lengyelországban pedig a hús: husss... azaz: eltűnt valami... Irta: TERJÉKI PÁL Amikor Rudolf Valentino — 1926. augusztus 23-án, tiz perccel déli 12 óra után — meghalt, rajongói közül többen, a világ minden táján, elájultak vagy hisztérikus siránkozásban, jajveszékelésben törtek ki. Egy dél-amerikai pásztorfiu otthagyta nyáját, majd ruháját és haját tépve, őrjöngve rohant végig a falun, ahol lakott. Párizsban egy fiú ágyát körülrakta Valentino fényképeivel, sirt, zokogott, bömbölt, majd öngyilkos lett. T'*kl P" Londonban egy leány az amorózó színésztől kapott szerelmes leveleket és fényképeket csókolgatta, miközben mérget vett be és percek alatt kiszenvedett. Valentino még ma is élő utolsó szerelme, Pola Negri, háromezer dollárért rendelt fantasztikus gyászöltözetet, kétezer dollárért virágokat, amelyekkel szerelmének koporsóját borították be. Sokak szerint ő az a titokzatos feketeruhás nő, aki évtizedeken át minden esztendőben megjelent szerelme sírjánál, halálának évfordulóján. Az utóbbi években valami komoly tragédia akadályozhatta ebben, de az ötvenedik évforduló gyászszertartásán ismét megjelent. Lefátyolozott arccal, hosszú fekete ruhában, két botra támaszkodva, egy előtte haladó szolgáló helyezte el koszorúját a kripta elé a földre. A koszorún levő átlátszó fátyolon élesen rajzolódik ki a név: POLA. A jelenlevő több száz főnyi tömeg átszellemülten suttogta...Ő az...ő az...a titokzatos feketeruhás nő...aki hosszú idő óta elmaradt az állandóan ismétlődő évforduló ceremóniájáról. Fekete kesztyűs kezét többször is ajkához emelte, majd áhítattal, titokzatos üzenetet suttogva, kezét a kripta márványkövébe vésett RUDOLF VALENTINO név betűihez érintgette. Az ötven évvel ezelőtti ünnepélyes gyászmisére csak meghívóval lehetett belépni, a Beverly Hülsen levő Jó Pásztorról elnevezett templomba. A templomból a halottas kocsit követő gyászoló tömeg feje felett zugó repülő, egészen a „Hollywood Memorial Park Cemetery”-ben levő kriptáig, virággal szórta tele az utat (kb. 5—6 km-es távolság). A több mérföld hosszú Santa Monica Boulevardon hemzsegő tömeg égfelé nyújtott kezekkel próbálta elkapkodni az égből lefelé hulló, sírástól csukló, mennybeli angyalok könnycseppjeit jelképező virágokat. Amióta a hősszerelmes bronzkoporsóját elsőizben helyezték a márványkriptába, hűséges rajongó hívei minden esztendőben tömegesen jelennek meg nyugvóhelyén, halálának évfordulóján. Mr. Wolfgang Testa a rendezője az utóbbi 25 esztendőben évenként ismétlődő gyászszertartásnak. Mr. Wolfgang szerint a ceremónia egyre jobban vészit csillogó-villogó színházi jellegéből s előtérbe nyomul a méltóságteljes, fennkölt stilusu, a halott emlékét megillető, tiszteletet és részvétet kifejező gyászünnepély. Persze, nem nagyon lehet hitelt adni Mr. Wolfgang szavainak, hiszen még az elmúlt esztendőben is, a hősszerelmes halálának évfordulóján, hosszú fekete limousine gördült a mauzóleum elé és az ABC TV-studó művészei ugráltak ki belőle. Lepergettek egy nagyszabású tv-filmet: ,,The legend of Valentino” címmel, amelyért a halott művész családjának életben levő tagjai beperelték a szinrehozó vállalatot, még halála után 50 esztendővel is, komoly kasszasikert jelent az egymással vetélkedő filmvállalatoknak, amelyek életének, személyének káprázatos varázsát még mindig időszerűnek tartják — filmen megeleveníteni. Mint eddig minden esztendőben, a ceremónián most is megjelent a 76 éves Mary MacLaren, aki büszke arra, hogy ő ismerte Valentinét, s különböző filmeken vele együtt szerepelt. Sztárja volt ,,A három testőr” című világhírű filmnek is, amelynek főszereplője, id. Douglas Fairbanks, az én gyermekkorom egyik kedvenc színésze volt. Miss MacLaren a kripta előtt állva, reszkető, suttogó hangon, átszellemült arccal elmondta, hogy Valentino öltözője pont az övé mellett volt. Valahányszor elhaladt ajtaja előtt, mindannyiszor belépett hozzá, megölelte és megcsókolta őt. A ceremónia főszónoka Rev. Pilson Potter lelkész volt, aki papi hivatása mellett az egyik stúdió hires karakter színésze is. A halott emlékére mondott imájával valósággal lenyűgözte a hősszerelmes rajongóit, s amikor imáját befejezte ezekkel a szavakkal: „...dicsérjük és imádjuk az URAT, ...akin keresztül VALENTINO megszakítás nélkül ragyogóvá teszi a mi jelenünket”, a gyászoló tömeg asszonyai közül sokan a szivükhöz kaptak, s megba(Folytatás a 11. oldalon) ÖTVEN ESZTENDEJE HALT MEG RUDOLF VALENTINO A némafilmek hősszerelmese
