Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-02 / 36. szám
1 MAGYAR HÍRADÓ 8. OLDAL TAMÁSI ÁRON AMERIKAI LEVELEIBŐL Irta: VASVÁRI ÖDÖN Az újabb magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, Tamási Áron, tiz esztendeje halt meg, 69 esztendős korában. Odaát bizonyára nem felejtették el, de senki sem tudja, hogy vajon az amerikai magyarság emlékezik-e reá? Nem mintha ismerték volna itteni élete alatt, mert alig egy néhányan tudtak róla hároméves amerikai élete folyamán, bár ez a látszólagos terméketlen korszak is adott alkalmat az Írónak újabb alkotásokra. Sőt: jóformán csak halála után derült ki, hogy Amerikában is irt, mégpedig színdarabot és verseket. Levelet és cikket annál többet: csak régi diákköri barátjához, Molnár Jenőhöz Írott leveleiből több «lint hatvan darab maradt meg, amelyekben említi, hogy Amerikából a kolozsvári ,,Ellenzék”-be és a „Vasárnapi Ujság”-ba irt cikkeket. Leveleiből az erdélyi és magyarországi folyóiratok közöltek nagyon érdekes részleteket. A levelekből megtudjuk amerikai kalandjának történetét is. Legközelebbi baráti köre négy emberből állt: önmaga, Molnár Jenő, Halmágyi Antal és Magyarosi Zoltán, mind vele egyidős iskolatárs, akik közül Halmágyi Amerikába került és úgy hiszem, ma is itt él. Már Amerikában volt, amikor Tamásinak is sikerült átjönni, de New Yorktól messze, „25 dollárnyi távolságban” lakott — mint Tamási írja egyik levelében. A négy fiú kereskedelmi „akadémiát” végzett. 26 esztendősek voltak, kis erdélyi bankokban dolgozó alkalmazottak, akik előtt nem állt túlságosan biztató jövő. Egy jobb jövő reménye vonzotta át először Halmágyit az Egyesült Államokba, utána következett Tamási Áron, aki Molnár Jenőt is lelkes szavakkal hívta, amikor ő maga már itt volt. Mind a négy fiatalember irodalmi ambiziók fűtötték, cikkeik is jelentek meg. De az előttük álló jövőt sivárnak és reménytelennek látták. Áron 1922-ben kezdte el az amerikai mozgolódást. Egy nagybátyja élt New Yorkban, Fancsali Ignác, a First Avenue lakosa, aki útiköltségre pénzt küldött, sőt mint Áron egy Kolozsvárott kelt levelében iija, ötezer dollárt „le is tett biztosítékul” arra az esetre, ha az unokaöccs itt a köz terhére esnék. „Nagy boldogság érzésével gondolok az amerikai útra”, írja, „erősen hiszem, hogy sikerülni fog.” Halmágyi még akkor odaát volt, neki azonban hamarabb sikerült átjönnie. Tamási remélte, hogy együtt jöhetnek, de ez nem sikerült. Majdnem egy esztendőbe telt, amig Tamási is elindulhatott. 1923. julius 10-én indult Kolozsvárról és Bukarest—Lemberg—varsó érintésével jutott el a danzigi kikötőig. A kaland Danzigban kezdődött el istenigazátan. Négy nappal az odaérkezés után egy lágerbe zárták, ahonnan nem engedték ki. Harmadosztályú jegye volt csak és eszerint is bántak vele. New Yorkból, 1923. augusztus 7-i kelettel ezeket hja Jenő barátjának: „Bent a szúnyogok ettek, s büdösség olyan, hogy a főd sijjedett el és mocskos pólyák emberek, kiken egyenkint az ország s az anyag őstudatlansága s egy város mocska. Katonaság tündérsereg ehez képest és a kaszárnya tündöklő palota. Utolsó napon mindenfajta hajunkat lenyirták, 18-án hajóra ültünk.” A harmadosztályú utasnak azonban szerencsére a zsebében volt a kolozsvári „Ellenzék” című lap angol nyelvű igazolványa, ami szerint az utas külföldi tudósítója ennek a lapnak. Ezeket írja Tamási: „Már Danzingban megfenyegettem a bukaresti igazgatót, hogy én ezen sok orcátlanságot mind megírom. Hajóra szállás után a fizetőmester ezt mondta: Kérem, felhozhatom a poggyászát egy másodosztályú fülkébe és ön ott is fog étkezni.” Ez igy rendbejött, de harmadnapra Áron megbetegedett, egy teljes hétig feküdt, mialatt csak kétszer ivott meg egy-egy csésze teát. Utána valahogy rendbejött, augusztus elején értek New Yorkba. Ott már nem volt baj. Nagybátyjáék autóval várták. A forróság azonban majdnem kibírhatatlan volt. Az irót természetesen testi munka várta Amerikában, amit hajlandó volt vállalni. Keserves kenyér, de válogatni nem igen lehet, legalábbis addig, amig az ember a nyelvet meg nem tanulja valahogy. A keserves munkákból azután Áronnak is kijutott bőven. Végre West Virginiába került, ahol egy kis vidéki bankban dolgozott. Három! év múlva búcsút mondott Amerikának és Budapesten telepedett meg, ahol kiváló tagja lett az országosan népszerű Írók csoportjának. A második világháború után nehéz esztendők következtek: több éven át (Folytatás a 15. oldalon) BIZALMASAN... AKI JÓL ISMERI CARTERÉKAT PLAINS, Georgia — Miss Alié, azaz Mrs. Allethea Smith, aki hetven éves, a Carter család második tiszteletreméltó idős tagja. Ö Rosalynn Carter édesanyja. Szemben Jimmy Carter mamájával, ő nem beszél olyan sokat, s nem is olyan szókimondó. Inkább visszavonultan él, azonban amikor vendégei vannak, ő sem kevésbé kedves és figyelmes, mint Jimmy mamája. 47 éve ugyanabban a házban él Miss Aliié. Miután félje meghalt és négy gyerekkel egyedül maradt, a helyi postahivatalban kezdett dolgozni. Tavaly januárban vonult nyugdíjba. „Az emberek állandóan azt kérdezik”, mondja, „hogy érzem magam most, hogy családom ilyen hires lett, hogy még elnök is lehet a vejemből és elnökné a lányomból? Igazat szólva — bár sohasem hiszik el — én mindig csak egyféleképpen tudok válaszolni: nem érzem magam egyáltalán másnak és nem érzem magam másképpen mint azelőtt.” „Természetesen”, teszi hozzá, „nagyon büszke vagyok és ezt nem is akarom letagadni. Végül is a vejemről és a lányomról van szó.'De én általában valamennyi gyerekemre és unokámra büszke vagyok.” Miss Alié a negyedik generációhoz tartozik, amelyik ugyanezen a farmon nőtt fel. Carter 10 évvel ezelőtt vásárolta meg a farmot, hogy ezzel is segítse a családot. Mrs. Smith férje szerelő volt és ugyanakkor farmer, akinek egy benzintöltő állomása volt Plainsben. Mrs. Smith most a fiával él együtt, aki tanár. A mama azt is elpletykálta, hogy hogyan is történt, amikor Jimmy megismerkedett a lányával. Rosalynn akkor csak 17 éves volt, Jimmy a Tengerészeti Akadémiára járt és naponta irt levelet a lánynak. Jimmy Carter feleségéről még azt is megtudtuk, hogy jó kisgyerek volt. EMBEREK ÉS ESETEK Eszterházy rostélyos Ennek a rövid beszámolónak az is lehetne a cime, hogy „Amikor az elnök házon kívül ebédel”. Az elnök: Gerald Ford, az Egyesült Államok elnöke, a színhely: Wisconsin állam Milwaukee nevű kisvárosának egyik kitűnő étterme, a Mader-restaurant. Az étterem tulajdonosa a környék legjobb szakácsait tartja alkalmazásban, nemzeti eredetükről majd később. Mi történik akkor, ha — amint az elmúlt hét egyik napján megesett — az elnöknek arra támad kedve, hogy Fehér Házbeli szakácsának megszokott főztje helyett megizlelje a Mader-vendéglő készítményeit? Mindenekelőtt az történik, hogy öt nappal az ebéd dátuma előtt megjelenik az étteremben két elegáns fiatalember, leül az egyik sarokasztalhoz, hatfogásos ebédet rendel — miért ne, államköltségen ebédelnek — és étkezés közben nemcsak szemreveszik az étterem szinterét, de gyors rajzot készítenek róla. Talán mondani sem kell, hogy mindketten az elnök biztonságáért felelős titkosszolgálat detektivjei. Ez azonban csak az „előétel”. Két nappal később ugyanis megérkezik a „főétel”: az elnököt védő titkos szolgálat Fehér Házbeli különítménye szállja meg az (Folytatás a 9. oldalon) Az állásban levők száma emelkedett a múlt hónapban Amerikában. Ugyanakkor a munkanélküliek száma is emelkedett. Furcsa paradox. Hogyan lehetséges? Egyszerű: a munkanélküliség statisztikája csupán azokat az embereket foglalja magában, akik aktivan mennek állás után. Azonban amikor a dolgok túlságosan rosszra fordulnak, amikor a munkalehetőség reménytelennek tűnik, akkor sokan feladják a további álláskeresést. Megint vannak sokan, akik (például a frissen egyetemet végzettek, akik nem találnak állást) még nem számítanak munkanélkülieknek, mivel nem is volt soha állásuk, amit elveszíthettek volna. Miközben májustól júliusig 200.000-rel növekedett az állásban levők száma, azoknak a száma még ' jelentősebben növekedett, akik továbbra is állást keresnek. A megemelkedett számadatok azt mutatják, hogy vannak, akik korábban már vagy feladták az álláskeresést, vagy még nem is kerestek állást, most meg ismét keresnek. Vannak, akik ezt úgy értékelik, hogy az emberek bizalma növekedett, azaz: azért keresnek többen állást, mert úgy vélik az emberek, hogy a gazdagság javulóban van, s ismét van lehetőségük az állásszerzésre. Mindenesetre, akárhogyan is magyarázzuk a számadatokat, a magyarázat nem sokat fog változtatni azon, hogy továbbra is közelebb áll a 8 százalékhoz a munkanélküliek aránya mint a 7-hez. Vegyük ehhez azt, hogy egészséges körülmények között a munkanélküliségnek nem szabadna magasabbnak lennie, mint 3 százalékosnak. Vasyáry Ödön
