Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-19 / 34. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. OLDAL * tanácsadó őket. Ha segíteni akar rajtuk, szeresse őket még jobban. Érezzék, hogy törődnek velük s anélkül is észreveszik őket, ha önmagukat kirakatba teszik. BAKSIS Megtanultam elég korán, hogy a szeszt tiltja a Korán, s ha nem isszák a bort, noha jó, akkor itt nincs borravaló — örvendeztem KfiRDÉS — Mit szól ahhoz, ha azt állítom, hogy a nők minden felszabadításuk ellenére is a régi sémát követik? Például, én még nem láttam kezdeményező nőt (hacsak nem „hivatásost”). Mindig én voltam az, aki elkezdte a csókolódzást és mindig a nő volt az, legalábbis az első alkalomkor, aki azt mondta, hogy „nem”, ha egy kicsit továbbmentem, vagy szerettem volna menni. Miért mindig a férfira tolják a kezdeményezést? A kezdeményező szerepet ki irta elő nekünk? VÁLASZ — Mit is felelhetnék kérdésére, melyet a lomtárból ráncigáit elő? A valóban felszabadult nő nem vár arra, hogy a férfi kezdje meg az első lépést és a ,,nem”-et sem fogja kiejteni a száján, ha férfi tovább szeretne menni. Vegyünk például (hogy ne maradjak le öntől) egy olyan esetet, amikor nászút alkalmával a szegény uj-asszonyka köszönőkártyák írására van kárhoztatva, ahelyett, hogy a férjével „cicázna”. Mit gondol mégis, kinek a hibája ez? Miért nem játszadozik az újdonsült férj, miért nem mondja a feleségének: „dobd a csudába azokat a kártyákat!”? Én azt gondolom, hogy nem a beidegződésen múlik a férfi és nő szexuális kezdeményezése, hanem a szerelmen és a szerelemben egyik sem vár a másikra, mert mindkettő egyet akar. *** KÉRDÉS — Hat évig boldog házaséletet éltünk. A múlt hónapban azonban csúnyán összevesztünk. A vége: a férjem elhurcolkodott tőlem. Most, három hét után ő is, én is rájöttünk arra, hogy milyen csacsiságon izgattuk fel magunkat annyira, s úgy döntöttünk, hogy ismét összeköltözünk. A problémánk abban nyilvánul meg, hogy szinte félünk az tájból együttlevéstől, mert három hét sok idő ahhoz, hogy az ember visszataláljon a régi, boldog intim percekhez. VÁLASZ — Megértem azt, hogy félnek az első intim találkozástól, hiszen szerelmük ellenére is jól hajbakaptak, s talán sebeket is osztogattak egymásnak felindulásukban. Az lenne talán a legjobb, ha férjével együtt egy második mézeshetet készítenének elő. Egy hétre legalább menjenek el valahova, mintha csak most házasodtak volna össze. Ne legyen semmi másra gondjuk, csak a szerelemre. A lassú, fokozatos egymáshoz visszaszokás valószínűleg meghozza a kívánt eredményt. *** KÉRDÉS — Van két fiunk, 16 és 18 évesek, de mintha ők lennének a világ legagresszivabb teremtései. Sokszor áll égnek a hajunk szála, sokszor reszketünk a félelemtől, olyan nem normális dolgokat csinálnak. Vigyük el őket ideggyógyászhoz? VÁLASZ — Nem hinném, hogy az ideggyógyász segíteni tudna. Nem hinném, hogy idegbetegek lennének. A baj gyökere inkább abban keresendő, hogy elidegenedtek önmagukról s olyan hajmeresztő dolgok véghezvitelére van szükségük, mely az unalomból és a langyos középszerűségből kirántaná önfeledten, aztán megtudtam azt is, mi fán terem a baksis... RÉGISÉG Azt mondja a feleségem: végy valami régiséget. Válaszomban nincs kímélet: elvettelek elég régen. SIRVERS Bioját és magát italba ölte Sokadik Ramszesz. Most végleg megvonták tőle: csak nevében van szesz. LÁTOMÁS Az élet fölöttébb egyszerű, nincs többé gond, csak öröm s derű, könnyű a fej és nyugodt a has is, ha hatni kezd a csipetnyi hasis. Hű rabja a rózsás ködön át ámulva nézi a csodát: Egy-iptom helyett kettőt lát... Böcz Sándor KOVÄTS MIHÁLY ÉS WASHINGTON TALÁLKOZÁSA (Folytatás a 8. oldalról) Washington stílusa rendkívül tömör. Ebből a pár sorból sok minden kiolvasható. Az első, általános megállapítás az, hogy Kováts nem tett nagyon kedvező benyomást Washingtonra. A társalgás meglehetősen lassú és vontatott lehetett, mert tolmácsra volt szükség. Washington csak angolul tudott, Kováts pedig csak magyarul és németül, de latinul is tudott beszélgetni. A társalgás bizonyosan németül folyt le, tolmáccsal, aki esetleg nem is adta vissza Kováts német beszédének árnyalatait. Washington nem volt biztos benne, hogy a tolmácsolás teljesen hű volt. Kováts, akinek semmi oka sem volt önmagának felnagyítására, kétségtelenül az igazat mondta. Bizonyosan elsorolta katonai múltját, a „Pour le Merite” magas érdemrenddel történt kitüntetését stb., amit Washington, megbocsáthatóan, valószínűleg el sem hitt és csak az idegenektől megszokott nagyzolásnak tartott. A „megbotlott” szó a levélben: „tripped”, ami azt jelenti, hogy egyes állításaiban Kovács esetleg ellentmondott magának. Ezt a szót Washington valószínűleg azért használta, mert kétségei voltak a tolmácsolás pontossága felől. Azután: az ötven éven felüli Kováts, aki 6—7 évvel volt idősebb Washingtonnál, a beszélgetés napján aligha mint valami daliás lovastiszt jelent meg az amerikai fővezérnél. Ezt a kort abban az időben már az öregség kezdetének tartották, de még sokkal később is. Az 55 éves korában elhunyt Bem tábornokot, a 48-as magyar szabadságharc jeles lengyel származású tábornokát ugyanilyen idős korában már „apónak” hívták a saját katonái. Kováts szegényen került át Amerikába és valószínű, hogy Washington előtt nem egy „stramm” lovastiszt jelent meg, hanem egy fáradt, öreg, egyszerű ember, aki a keserves, 30—40 napba kerülő óceáni hajózás gyötrelmeit még ki sem heverte, akiről nem igen lehetett leolvasni régi huszárbravurok elkövetését és bajos volt elhinni, hogy az amerikai haderőnek magasrangu, sikeres tisztje válhat belőle. Washingtont nem vezette malicia Kovátscsal szemben és kétségtelen, hogy amit leirt, nem rosszindulattal tette. Rövidesen rájött, hogy véleményét meg kell változtatnia Kovátscsal szemben. Egy másik, később irt levelében, amelyet Pulaskihoz irt, megiija, hogy mivel sokat hallott „of the character and abilities of Mr. Crowatch” — beleegyezik, hogy kiképző tisztté nevezzék ki. Sem neki, sem másnak sohasem lett oka megbánni, hogy Kováts az amerikai haderő magasrangu tisztjévé lett. Nagyon valószínű, hogy a két katona soha többé nem találkozott személyesen. Wasingtonnak ezt a levelét még eddig egyetlen hivatásos kutató sem találta meg. Én is csak most bukkantam rá, mint valamikor 37 évvel ezelőtt a „Fidelissimus” levelére. A benne foglaltak kétségkívül értékes uj adatokat jelentenek a magyar hős életének kutatásában. MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN A hatvanas évek elején már ismét sűrűbben látogattak a magyar festők Párizsba. Szentgyörgyi Kornél, régi hagyomány szerint, megérkezése után az első napokban rögtön a Szajna-partra indult, hogy meglássa: miként dolgoznak a párizsi kollégák. Azonban sem az első, sem a második, sem a harmadik napon egyetlenegy festőt nem talált a Szajna és a Notre-Dame környékén. Végre a negyedik napon már messziről észreveszi, hogy állványa mögött, kis tábori széken ülve, egy kékbarettos piktor működik. Óvatosan megközelíti, tisztes távolban megáll mögötte, a festő megérzi, hogy figyelik, hátrafordul és felüvölt: — Szervusz, Kornél! — Szervusz! — feleli Szentgyörgyi lesújtva és egyben örömmel a pesti Bér Rudolfnak, e napokban s eleddig a Szajna-part egyetlen „párizsi” festőjének. Eleddig — mert másnap már Szentgyörgyi Kornél is ott ül mögötte, és szorgalmasan rajzolgat. Hirtelen hatalmas, amerikai rendszámú autó kanyarodik mögéjük. Fiatal férfi s még fiatalabb hölgy ugrik ki belőle, a férfi kezében keskenyfilmes felvevő, a nő kezében fényképezőgép. Az asszonyka indítja a szót, ellenállhatatlan mosollyal és dirib-darabra tört franciasággal: — Au, mösszjő, I beg your pardon, engedjék meg, hogy néhány felvételt készítsünk Önökről... — Engedd meg! — morogja diszkréten Bér Rudolf Szentgyörgyinek, és Szentgyörgyi széles gesztussal megadja az engedélyt. Miután az ellenállhatatlan mosolyu hölgy még megkérte a Szajna-part művészeit, hogy a nagyobb életszerűség kedvéért a felvétel alatt forgassák az ecsetet és a rajzkrétát — megindul a nyolcmilliméteres felvevőgép. Kattan a pillanatzár, és Bér meg Szentgyörgyi szorgos munka közben örökitődnek meg az Egyesült Államok polgárai számára. — Thank you very much, merci, merci bien — gyöngyözik a köszönet a mosolygó miszisz divatpiros ajkairól —, nagyon boldogok vagyunk. Már háromszor jártunk itt hiába, most végre sikerült egy kis emléket készíteni magunknak a hires Szajna-parti francia piktorokról...
